Németh László: Falusi pillanat
Friss hang. Valaki mezétláb lép a „költészet szentelt csarnokába”; tekinget, fütyörész s nincs megilletődve. Az ember érzi, hogy ez a feszélytelenség nem a kitanult törtetők műfeszélytelensége, akik tudják, miféle falak közt kezdtek fütyörészni s maguk is rafinált nézői ártatlan vakmerőségüknek. Ez a költő felfedezte, hogy mi mindent kaphat az ember a verstől s most azzal akarja megajándékozni magát, amire éppen szüksége van. A falusi pillanat pontosan az a pillanat, amelyben a lapátnyelet tartó menyecske s a lepényszagra beszivárgó gazda megtöri a kivett, a tejfölös lángost. Van ebben a tízsoros versben, mely a kötet első darabja: bütyökbimbós férfikéz, fejfölös libatoll, szivárványos nevetés, íz, szag, valóság – s ugyanez van a kötet minden versében. Sértő Kálmán lelkébe a falusi élet odanyomta helyzeteit, ábráit; az egész versfüzet: képeskönyv, amint az egymást követő verscímekből is kiviláglik – (Jönnek a tehenek, Mossák a disznóbelet, Árokkotrók, Káposztataposás, Tanya tavasszal, Szolgalegény) – ; minden egyes kép színesen kipingált, benne a konkrétum öröme; szinte gondolkodóba ejt: nem novellistának termett ez az ember?
De van valami Sértő Kálmánban, ami elsősorban költői sajátság s jobb költőkben is ritka: tárgyához, hangulatához tudja idomítani a formát, nemcsak a mértéket, hanem a mondatok egymásutánjából alakuló versmenetet is. Csibész-dal-a így szól: „Dolgozzak? Kinek? Éhezzek? Minek? Köszönjek? Senkinek! – Ne pökjek? Miért ne? Ne lopjak? Kiért ne? Imádkozzak? Még mit ne!” Nem a legjobbat, hanem a legrövidebbet idéztem. Két gazda ült a pincében s az áldomás „igyunk”-ja előtt elsorolják életük minden közös dolgát: a hosszú felsorolás formájában is Feneketkerítés, mint a vers címe mondja. Vallatójában faggatja a szolgálólányt, mi a babája s végigkérdez vagy hatvan foglalkozást, amíg megtudja, hogy tüzér. Ez a felsorolás kissé hosszú, de nem rossz, ösztön kellett hozzá. Nemcsak az ütemmel utánozza Sértőnél tárgyát a vers, hanem egész hajlásával, egész szerkezetével: egyénisége támad ettől s ez az, amit nála sokkal mesteribb költőknél sem igen talál meg az ember.
Kétségtelen, hogy Sértő Kálmán tehetséges író; csak ne érje be azzal, amit ebben a kötetében adott. Mert az igényei a verssel és önmagával szemben egyelőre nem valami nagyok s hiba volna, ha nem is akarná fokozni. Van egy Tetűjárás című verse. Az iskolában Etel lány volt a barátnéja, de Etel tetves volt s átgyalogoltak a fejéről az ő fejébe a tetűk. Otthon az anyja kitisztogatta s ő este megmondta Etelnek, hogy addig jóba nem lesznek, míg ki nem pucoltatja magát. Etel megtette s attól fogva megint összedughatták a fejüket. Ne siessük el az ítéletet, ez sem egész rossz vers. A szerelem, amely tetveket plántál át s a szerelem, amelyet a tetvek sem bonthatnak el: van ebben szegénység is, igazság is és költészet is. A tetvek azonban mégis kissé nagy számmal nyüzsögnek a kötetben; elszívják a költőből a nagyra törést, amelyre pedig nagy szüksége van, s ha a valóságot a vaskosságból, a ritmust a rigmusból ki kívánja emelni.
Sértő Kálmán egyelőre alig mutatott valamit, amit előtte Erdélyi, Illyés, hogy Petőfit ne is bántsuk, jobban meg ne csinált volna, de egy-két sikerültebb versét, amilyen például a Bérestemetés, így is megjegyezzük; legyen mihez igazodnunk a személye körül támadt vitában, amelyhez költészetének van a legkisebb köze.
Válasz, 1934. május
