Liszt Ferenc a zongorakirály

1811. október 22-én, Doborján falucskában, a Liszt házaspárnak fia született. Eszterházy herceg jószágigazgatója: Liszt Ádám és felesége nem sejthették, hogy gyermekük nevét néhány év múlva minden magyar büszkén fogja említeni s néhány évtized után nem lesz a világon művelt ember, aki nem tudná, hogy ki volt Liszt Ferenc.
    Tanítását édesatyja kezdte, aki maga is jeles zenész volt. De nemsokára Bécsbe került, ahol kiképzése folytatódott. Már 11 éves korában kész művésznek tekintették, akire nagy jövő vár. Ő is, mint a legtöbb művész bejárta egész Európát s a „zongorakirály” művészetének fejedelmek, egyházi és világi méltóságok, tudósok, művészek hódoltak. Sokáig lakott Párizsban, Olaszországban, Németországban.
Bayreuthban, leánya, Cosima lakásán halt meg 1886. július 31-én.
    Életében, mint „zongorakirályt” ünnepelték egész Európában, de zeneszerzeményeit halála után ismerték meg igazán. Ennek oda az volt, hogy abban az időben Liszt művei nagyon modernek voltak az akkori hallgatóságnak. Ma azonban nincs a világnak valamire való hangversenyterme, ahol Liszt művek állandóan ne szerepelnének. A rádióműsorokban is állandóan találkozunk műveivel. Kiváló magyar művészek járják a világot s új fényt adnak Liszt műveinek.
Bár Liszt életének jó részét külföldön töltötte, sohasem szakadt el magyarságától. Első hazai hangversenyét a budapesti árvízkárosultak javára adta. A Nemzeti Színház felépítését és a Zeneakadémia alapítását is hathatóan támogatta. Ő lett a Zeneakadémia első igazgatója, s ez időtől kezdve az év egy részét itthon töltötte.
Liszt zenekari műveket, szimfonikus költeményeket, rapszódiákat, miséket szerzett. Az ő magyar művei után figyelt fel a világ a mi kis nemzetünk népzenéjére. Jellegzetes magyar művei: a Szent Erzsébet legendája, a koronázási mise, Szekszárdi mise, Magyar dalok és rapszódiák.
    Liszt Ferencnek egyik jellemvonása a szerénység, másik az áldozatkészség volt. Hangversenyeinek jövedelmeit igen gyakran jótékony célokra fordította.
Liszt nemcsak a művészetével, hanem nagyvonalú jószívűségével, mélységes Istenhitével, soha meg nem tagadott magyarságával megérdemli, hogy büszkeséggel és őszinte kegyelettel emlékezzünk reá.

-cspb-