A kis ködmön

Népmese

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy jómódú parasztember. Volt annak felesége, meg egy leánya. Egyszer fölkereste őket egy fiatal legény. Eljött háztűznézni.
Mindjárt kínálták őt minden jóval, tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a lányát a pincébe.
Lement a leány, amint ott vizsgálódott, szemébe ötlött egy nagy káposztáskő a falhoz támasztva. Elgondolkozott a leány. Ő férjhez fog menni, lesz majd egy kis fia, annak vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kis fiú leszökik egyszer majd a pincébe, ott ugrál a káposztakő előtt, a káposztakő eldől, a kis fiút agyonüti… kire marad akkor a kis ködmön?
Ezen a leány annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra és ott sírt.
Alig győzték odafent várni, leküldte hát az ember a feleségét érte.
- Ugyan anyjuk, eredj már le, nézd meg, hogy mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Talán a bort folyatta ki s nem mer feljönni?
Lement a asszony s látta, hogy leánya ott sír az ászokon.
- Hát téged mi lelt, hogy olyan keservesen sírdogálsz?
- Hogyne sírnék édesanyám, amikor így, meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat.
Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a leánya mellé s ő is elkezdte a sírást.
Nagyon megharagudott odafönt a gazda.
- Ejnye, szedte-vedte, biztosan a bort folyatták ki. Elmegyek, megnézem, hogy hova vesztek.
Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett s az ember sehogy sem tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt.
- Hát ti mit sírtok, rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelenében?
- Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk, mikor olyan szomorú dolog jutott az eszünkbe.
Azzal elbeszéltek mindent s annyira elkeserítették, hogy ő is közibük ült és segített nekik a sírásban.
A kérő se győzte őket tovább várni, lement utánuk a pincébe. Nem tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit siratnak olyan keservesen. Kérdezte aztán tőlük, és szépen elbeszélték neki, hogy miért sírnak. Csak kicsibe múlt, hogy nem vágta oda magát a kérő, olyan jóízűen nevetett.
- No, – mondta – még ilyen bolond embereket sem láttam. Hanem most elindulok s addig megyek, míg három ilyen bolondra nem találok, mind kendtek. Ha aztán akadnék, visszajövök s elveszem a lányukat, ha az Isten is úgy akarja.
Azzal elindult a legény, otthagyta azokat a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik.
Ment mendegélt, Heted-hét ország felé. Talált egy embert, aki a diót vasvillával akarta a padlásra felhányni. Odament hozzá megszólította:
- Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?
- Én bizony nagy munkában vagyok, hetek óta nem bírom ezt a diót fölhányni. Szegényember vagyok ugyan, mégis adnék száz forintot annak, aki földobálná.
- No, majd én, – mondta a kérő.
Elővett egy zsákot s félóra alatt mind fölhordta a diót. Meg is kapta a száz forintot, s azzal tovább ment.
- No, gondolta magában, – akadtam már egy bolondra.
Megint ment, mendegélt, amikor meglátott egy embert. Csak nézte, nézte, de sehogy sem tudta kitalálni, hogy mit csinál. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be, egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka s az ajtaja is csak olyan lyukforma nyílás. Odament hozzá, megszólította:
- Jónapot adjon Isten, földi! Miben fáradozik kend?
- Fogadj Isten atyafi! Bizony tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltam. Nem tudom miféle istencsudája, hogy olyan sötét, pedig mindig hordom be a világosságot. Most is abban munkálkodom. Szívesen adnék annak száz forintot, aki világossá tudná tenni.
- Majd világossá teszem én, – mondta a legény. Azzal elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vágta s mindjárt világos lett a ház. Meg is kapta a száz forintot s azzal boldogan ment tovább.
- No, gondolta magában, – akadtam már egy másik bolondra.
Ment, mendegélt tovább. Látott egy asszonyt, aki a kis csirkéket dugdosta a kotló alá. Megszólította a legény:
- Hát kend nénémasszony mit csinál?
- Biz én öcsém, ezeket a csirkéket dugdosom a kotló alá. Attól féle, ha szabadon, szerte-széjjel szaladgálnak, elviszi valamelyiket a héja. De sehogyan sem sikerül, mert az egyik felén aládugom, a másik felén kimásznak. Adnék biz én száz forintot annak, aki egy jótanácsot adna, hogy mitévő legyek ezekkel.
- Megmondom én, nénémasszony. Sohase dugdossa azokat a csirkéket a kotló alá. Majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi azokat.
Megörült az asszony a jótanácsnak, mindjárt ki is fizette a száz forintot. Ennek meg a legény örült, s mindjárt indult vissza.
- No, hála Istennek – gondolta magában, – találtam három bolondot.
Mihelyt hazaért, elkendőzte a lányt. Két hét múlva a lakodalamt is megtartották. Lett is nekik kis fiúk, vettek is ködmönt, de a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.