Illyés Gyula: Szegénylegény

Bozótból bozótba,
karom arcom előtt, futok szakadatlan,
árnyékom is már leszakadt rólam,
falvak fölé az esti szél
hordja sötét áldásaimat,
gazda óvatosan bezárja ajtait.

Mindenünnen kívül maradtam én, éjjeledik, mesgyék
bokámra fonódnak,
eddig és ne tovább –
megállok az első házak előtt, hallom a csap csobogását,
asszonyok kacaját, evőeszközök csengése ez, hallom, –
kuvaszok szőre felborzad szagomra.

Fű alatt, láp alatt,
elfeledett erdők éjfél alatt lakom én, kezemben
furkóvá rándul a virágos ág is
így van – éhes vagyok,
sóhajaimtól lebben a rengeteg,
éjjel zsellér vezet, könnyezve mutatja ösvényemet, megáld,
szoknyájuk alá rejtenek a lányok
ha szuronyaival keresgél a nap,
itt alszom évekig.

Alszom forrás mélyén, határkövek alatt,
érlelődik a csend –
a legsűrűbb éji óra alatt kel ki
öklömből az első tűzmadár, égi rianás, a villám,
megtorpan rá az ég
s – halljátok! – ő lép felettetek döngve, ő a soselátott
Patkó Bandi likas csizmáiban, dülöng
énekel rekedten,
nyakában a kötél,
énekli rekedten
a halálraszántak részeg toborzóit.