Németh László: Babits lírája
Néhány évvel ezelőtt Magyarország egyik legnagyobb élő írója Babits Mihályt Amadéhoz hasonlította s ezt a hasonlatot elismerésnek szánta! Ez a hasonlat bizonyára mulatságos, de épp ily mulatságosan szűknek találom azt a két szót, amely közé Babitsot a kortás-közvélemény beszorította. A jóakaratúak azt mondták: stílművész, a rosszakaratúak: utánérző. Stílművész, tehát nem közvetlenül, egyéni formáin át nyilatkozott meg, hanem egyénisége és szavai közé iktatott stílusokon át, ahogy a drámaíró közbeiktatott jellemeken át. Utánérző: ugyanennek a lelki mechanizmusnak lekicsinylő megnevezése. Az írót az irodalom és a kultúra jelenségei nógatják írásra, azért ír, mert a beléáramló alkotások újra és újra megkívántatják vele az alkotást. Nagy lélektani bravúr, ha kimutatjuk, hogy e stíluskeresés mögött testet-lelket emésztő nyugtalanság, egy nyúzott ember határtalan érzékenysége lappang.
Nem keresem a rikító ellentmondást, de bizonyos, hogy utánérzésre képtelenebb, önnön stílusába jobban bebörtönzött magyar írót, mint Babits, alig ismerek. Hogy ragadtak rá ezek a bojtorján jelzők? Érdemes lesz ezzel a közfélreértéssel foglalkozni: talán megfogunk valamit, ami ugyanakkor magyarázata ennek a tévedésnek, amikor a Babits-jelleg felé is Ariadné-fonál. A nagy írókban egy belső delejes sarok működik, amely ifjúságuk tévelygései után olykor egész váratlanul rántja őket magához, máskor lassan, de folytonosan húzódnak felé. Hirtelen vagy lassabban, de belecsúsznak az elemükbe s akkor erre az elemre bízzák magukat, határozott és egyirányú sodrás viszi őket, s ezt a sodrást érezzük az egyéniségüknek. Babits Mihály azonban félt a tulajdon elemétől. Nem a tudatával, hanem az egész szervezetével félt tőle, ahogy csak a belénk költözött végzettől félhetünk. Nem dobhatta oda magát önmagának; tudatát az életének, líráját az ösztöneinek: s ezt az önmaga elleni kapálózást kerülgetik a mi jellemzéseink.
Minden írásműnek először a morfológiájával szeretek tisztába jönni. A Babits-líránál mér ezek a legkülső jegyek is egy olyan nevet sodornak belém, amit Babitscsal asszociálni talán képtelenségnek tűnhet fel. Van valami a Babits-lírában a Dosztojevszkij-hősök kételemű összefontságából. Ahogy ezeknek a tudatára a tudatalatti, úgy indázódik a Babits-lírát létrehívó szándékokra az erősebb és izgatóbb szándéktalan. A Dosztojevszkij-hősök Istenhez rántják magukat és végzetükbe hullanak: így húzódik el és hajol vissza a Babits-líra delejes pólusától. Ne gondoljunk itt rejtett freudi lélektályogokra, andré-gidei elnyomásjelenségekre.* Az én eszme-szólamának és a szervezet kaotikus dallamának az egymásba csapása ez. Az én megszédül az élete mélyén zúgó folyam fölött s a part erős gyökereibe kapaszkodik. Egyelőre ne keressük: mi ez a part és mi ez a gyökér: csak a vergődő test mozdulatát figyeljük: a hullámok el-elkapta test s a vadul markoló kéz ellentét, ez a kettős és mégis egy mozdulat: a Babits-líra természete.
* * *
Induljunk el kívülről befelé s az akaratosnak és végzetesnek ezt az egymásba villódzását rétegről-rétegre megtaláljuk.
Babits Mihály nem formaművész aszónak abban az értelmében, hogy a formák lelkét zengeti ki, mint pl. Tóth Árpád. Inkább formabontó, aki kiforgatja a formát költőtől független abszolút jellegéből s egyénisége relativitás-örvényébe kavarja. Tudom, hogy Babits maga is hitt formaművészi hivatottságában. Az Irodalmi problémák-ban olvasom, hogy a magyar nyelv egy kiváló formaművész ajkán nagyszerű összegzője lehetne a világirodalom formakincsének. Kedvenc gondolataink rendesen takart céljaink. A valóban szinte példátlan az a forma-habzsolás, amellyel Babits a hexametertől az Ady-versig, a makámától Petőfi tízes trocheusáig minden formát magához cibált. Csakhogy ezek a formák többé nem óklasszikai strófák, nem az angol líra versszakai s nem terzinák. Egyetlen forma ez, amelyet csak mint Babits-verset lehet jellemezni. Az ürügy mögött szenvedélyes másik forma (vagy formátlanság?) lüktet, amely néha elcsillapszik, néha kilázasodik, de mindig ugyanaz marad s ezt a formát vérrel áramoltatni, fájdalmasan több mindennemű formaáhítatnál.
Mi az, amivel Babits a formák valódi jellegét destruálja? Túlterhelt és szétforgácsolja őket. Gyakran olyan célokat tűz ki elébük, amelyek már nem forma, de izgatott játékcélok, bonyolult refréneket, alig megoldható rímelhelyezéseket stb. A leoninust s a rímes alcaiosit tudatosan vállalta, éppúgy mint a Nagybátyám régi pap már-már schizophreniás bizarrkodását, ahol a sorvégek elölről hátra és hátulról előre ugyanazok. A huszonegy soron át ismétlődő egyetlen rím nem a legnagyobb nehezék, amit verselő kedvére rak. De ugyanakkor minden strófája teli van apró robbanásokkal. Jambusa gyűrt és fölszaggatott. Valaki zokog a sorai mélyén, hogy nem: ez a ritmus már igazán tűrhetetlen, szétvetni, fölrobbantani!… Legsajátosabb formája az izgatott enjambementu rímtelen jambus, amely még izgatottabb, ha egy-egy anapesztussal remegteti meg (pl. Recitativ). Olyan ez a vers, mint a kitörni készülő paripa ina. S csak látszólag ellentét a nehézséghajszolás és a sorok robbantgatása. Ugyanez a nyugtalanság fojtogatja mindkettőben az eredeti, vállalt formát, csak az egyik görcs, a másik remegés. Minden a Babits-vers, csak nem egyenletes! Ott a Babits-rím! Az egyenletes rím a gondos asszonánc. A Babits-rím a szándékolt rag-rím és a bizarr élc-rím felé cikázik ki. Így az egyes sorvégek nem egyenlő tónusúak; itt feszít, ott lazít, folytonos potenciálkülönbség áll elő. Van ebben valami démoni: kifelé a világirodalmi formaösszegezés komoly célja s belül a csillapíthatatlan idegrendszer, amely pillanatonként új és új tic-et küld az elsimulásért erőlködő arcvonásokra.
Dikciójában ugyanez a tünemény ismétlődik. Egyik legnagyobb ismerője és ízlelője a magyar nyelv borának s mégis költői beszéde ideges villózás, semmiképp sem az, amit szép magyar beszédnek nevezhetsz. Ami a formában túlterhelés volt: itt szójáték s a szójáték mintájára csinált sokszor már-már kínos hangzásjáték. Ami ott sorrobbantás volt, itt a mondat apróravagdalása, egymást kergető vesszők, felkiáltó és kérdőjelek, közbevetett hasonlatok, sűrű értelmezőjelek. Régi magyar szavakat keres, nyilván áhítatos régész-szándékkal, de a versbe illeszti s ott olyan hangsúlyt kap, hogy már nyugtalanító ékkő, éppúgy mint a sokszor feltűnően kitett idegen szó. Mert ebben a nyelvben minden elemnek külön is kell élnie, hogy annál inkább szétszakadtságában éljen az egész. Nincs helyünk mondattani analógiákat fölsorolni, aki olvasott Babits-verset, ismeri ezt a színes cikázást, amely amilyen vakmerő, olyan őszinte is. Sok író legfegyelmezettebb mondatán sem érzem úgy a lélek felé nyilalló garanciát, mint az ő legkülönösebb grimaszaiban.
Képei is kétféle villanásúak. A szinte égivé párolt hasonlatok közt gyilkosan reális, a dolgok kényegébe metsző, szűkszavúságukban is részletes képek robbannak föl. Mintha két ember képzelete marakodna: Ádámé, aki már föllebbent az űrbe, s visszanézvén elsimultnak érzi a földet s csillagok fényét issza, mint éjszaka suhanó madár s egy sikátorban botorkáló, minden sértő látomásba beleütköző életkitagadottjáé, aki azért lát reálisan, mert minden realitás ellene van. Az érzékeny gyermekképzelet lehet csak ennyire kettős, a gyermeké, aki alattomosan les ki zugából s a világ tényeit, mint ellenegörbült karmokat jegyzi meg, de éjjel angyalokról álmodik. Külön-külön e képzelet mindenki eleme szélsőséges és unalmas volna: így, tudatosan nem rendezhető feleselésükben határtalanul izgatóak.
Itt olyan jelenséghez értünk, amelyet nem könnyű értelmezni. Babits költői hangja kettős, azt mondhatnók: felhangjai külön szólammá alakulnak: amikor elbeszél, kihalljuk azt, aki az elbeszélést figyeli, s megjegyzésekkel kíséri; amikor állít azt, aki az állításban kételkedik. Serdülő fiúk arcán jelenik meg bizalmassá váló közléseik közepén egy kínos szégyenlős mosoly. Ez a mosoly hangban: a Babits hangja. Valaki ott a mélyen újra és újra megszólal, ha egy hangnemnek odadobja magát. A költő szeretne nagyon gyermeki, nagyon lelkes, nagyon felháborodott lenni, de kénytelen odavetni egy közbevetett mondatot, jelzőt, képet, olykor csak egy hangsúlyt, amely az egészet elbizonytalanítja s mégis így bizonytalanul igaz a hang, mert ez a bizonytalanság nem frivolság, hanem egy szervezetmélyi relativitásörvénynek a fölcsuklása s ezt az örvényt nem lehet eltakarni. Átok-e a Fortissimo, játék-e a Templomépítés, érzelmes vers-e a Haljunk meg Kató? Nem, ezek Babits-gesztusok, távol szándékolt jelentésüktől megtört, reprodukálhatatlan mozdulatok.
S ez a költő indult az „Egek hideg szonettek” álcájával. Ha valóban az az ötvös-költő lett volna csak, akinek bemutatkozott, magyar parnasszien, ó milyen unalmas lenne ma. De ez az ember, aki jön a tartózkodás szelíd lárvájával s görcsösen és újra el kell árulnia magát, hogy a végén térdre essen, mint egy kígyójával már nem bíró Laokoon: ez a költő egy könyvtárnyi pszichoanalízis és pszichopatológia, ami bizonyára jobb jel, mint ahogy a sztereotip egészség magyar mániákusai képzelik. Mért turkáljunk bele a kötet minden oldaláról felénk vérző sebekbe? Bizonyos, hogy nincs még egy ilyen ellenállhatatlan kényszer alatt valló költőnk, ha fogai közé harapja is a vallomásait.
A relativitás örvényéről beszéltünk! Igen, a relativitás, amely a Pirandello-drámákban szelíd, kiábrándult tanárfilozófia, e versek mélyén: örvénylő kétségbeesés, a lappangó anarchia sötét folyama. Ez az elem az, amelybe az ifjú Babits nem ugorhatott bele, ez volt a vonzás, amelytől menekülnie kellett. Egyik legszebb versében így szól a végtelenséghez:
egyszer kiugrom, meztelenre vetkezem,
mint a vadak, letépek mindent, ellökök
betont, betűt és aranyat, mint evezős
tengert taszít, hogy révbe jusson. Izgatott
karral lököm ki partod és arcod alá
magam, szakadatlan, űztem, fájva, véresen,
ruhátlan és vadan, mint réti farkasok,
hogy láng és jég és kő és tüske ostorod
verje halálra szegény csupasz testedet.
És nemcsak a társadalomból szeretett volna így kirohanni, de a gondolkodásból is!
* * *
Sikerült-e költőnkhöz férni? A kritikusnak, ha érdemlegeset akar mondani, éppúgy ihlete lázbeszédére kell bíznia magát, mint a poétának. S amikor elhebegte ajkára örvénylő benyomásait (amelyek részletükben éppoly hamisan hangozhatnak, mint egy kiragadott verssor, hisz a művészetben mindig csak az egész az igaz) döbbenten figyel ki önmagából, nem kacagnak-e! Az idegeibe évődött érzés, mond-e másnak is valamit? Elhatározott formaösszegezés s a formák ellenállhatatlan destrukciója, pallérozott nyelvművészet s idegessé, bizarrá tördelt beszéd, égbetörő képzelet s a kínos realitás robbanó kézigránátjai, áhítatossá, játékossá, átkozódóvá induló s félúton elcsukló hang, tartózkodás és gyilkos önkitárás, hitek és nihilizmus s mindez összeforrva, ahogy csak vegyületekben tapadnak össze az elemek karjai: énnekem ez a Babits-jelleg. Aggódva nézek szét: nektek is ez?
Bizonyos, hogy ez a jelleg fikció, mint minden jelleg. Nemcsak mert eggyé idealizálja a bennünk lakó millió embert, de mert évtizedeket vetít a pillanat síkjára, ahogy az ábrázoló geometria testeket a tér síkjaira. A költő nemcsak jelleg, de folyamat is s ebben az esetben különösen tanulságos a portré mögött az idő negyedik dimenzióját is fölszakítani s vonalainkat belézilálni.
A Cigány a siralomházban című versében olvassuk:
Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas,
fényes, páncélos, ízelt bogarat.
Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang,
katonák szomjas, cserepes ajkain.
De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön,
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.
Felosztás, amelyet mi is elfogadhatunk! A háború előtti Babits-versekben van valami mintába készült, dolgozati ízük. A formák aránylag merevek, páncélosak, a nagy iskolázottság újra és újra levizsgázik, a költő nem mondott le róla, hogy régi értelemben vett klasszikus legyen s ha úgynevezett modern témákhoz nyúl, csak azért teszi, hogy a klasszikus skálát erre is kiterjessze: még a Fekete, fekete vers is egy új kifejezés-lehetőség klasszicizálása. Képzeletben, hangban, eszmékben, formakülöncségekben azonban föl-fölüt a rejtett Babits-elem, ahogy egy agyonmosott bőrre a kanyaró foltjai. Bizonyos fokig relatívek ezek a versek, nem kényszerülten ilyenek, hanem egy lírai „így is történhetik” szeszélyből, mintha csak új, különös élőlényekkel akarná a földet benépesíteni, de ebben a játékban van valami nyugtalanító, nem tisztázott, ami az olvasót forrongásban tartja, valami az „Esti kérdés” izgalmából.
A Recativ és a Nyugtalanság völgyének a Babitsa a háború árnyékában dalol s ez az árnyék elviselhetetlen teher egy zaklatott idegrendszeren. A vers mégsem játék! A vers tiltakozás is lehet! Ez a minden humanistára mért szörnyű korbácsütés belőle is kiserkentette az erkölcs dacosságát. Az esztelenségek tükrében önmagára eszmélő ész a „vak erők” fölé hág. A Babits-versek enyhe cinizmusa fölszívódik; a nyugtalanító Babits-elem a vers alsó rétegébe szorul, s mint nagy ellenállással küzdő áram, megolvasztja vezetékét. Az öntött Babits-formák megolvadnak s a rettenetes évek tüze igazoló ürügye lesz ennek az olvadásnak: lelkem üres hangszerláda, mely zenés lemeze híján csak prózai csikorgásokat ad. Ha vannak babitsi és babitsibb versek, az egy lélegzetre elmondhatók a legbabitsibbak. S a Recitativ, a Húsvét után, az Éji út, a csodálatos Új esztendő, a Nyugtalanság völgyének, az Előszava ekkor rázzák ki, mint egy maláris roham, gyógyíthatatlan költőjüket.
A két utolsó ciklus: a Sziget és tenger s az Istenek halnak, az ember él. Idő kell hozzá, hogy e versek emberi, sőt evangéliumi magasztosságára ráeszméljünk. A Szent Ágoston tanulmány, a Halálfiai néhány fejezete mellett e két kötet jelenti a Babits-hegység ormait. Ezek már nem a kaotikus Dosztojevszkij-hős, ezek a Pyrrhus-aszkéta versei. Mert a győzelem borzalmas volt. A lélek megmenekült ugyan: emberség, magyarság, szerelem igéi tisztává izztak a sebes ajkakon, de maga az anyag, a líra szétszakadt: „Nagyon is merész kezekkel téptük a kényes leány hegedűtestét, vad hangokig csigázva, hogy ma már csak nyögni tud s hörögni, mint halódó.” A költő látja korát és helyét. Barbár kor ez, amelyben a jobbak elmaradnak, a gazda elkeríti házát s a hangos Újnak büszkén vágja vissza: a Régi jobb volt. Jobb és bal baromi dilemmájában vergődvén jobbról és balról rokont keres, akit magasba röpíthessen. Együtt szenved új Martinuzzi-kort élő nemzetével, de tudja, hogy az Ember harcainak egynapos hadai csupán a nemzetek. Ez a távoli vigasz s van egy közelibb is. Akinek egykor a „kedves” csak téma volt, most a kettes csöndbe menekült szerelem hibátlan tisztaságú dalait suttogja el. De amilyen éteri ez az egyre följebb szabaduló, kicsinyesség minden gravitációja alól kireült emberiség, olyan sebes, lázas, nyugtalan az anyag, amely elbocsátotta. Ezek a szaggatott enjambementokkal összehúzott hadaró versek úgy ömölnek ki a mondanivaló alól, int kimosott nemes fém alól a zavaros iszapoló víz. Az akarat szárnyverése s az élet mélyén rohanó kétségbeesés megosztoztak: az egyik kapta az ideát, a másik a verset. 1928-ban olyan a Babits-líra, mint a diadalmas Jób, akinek szétmarcangolt testéből Isten felé menekül a lélek.
*) André Gide és Babits közt több valódi rokonvonás van, mint összevetett írók közt lenni szokott; mindenekelőtt szellemük „kétszólamúsága”. De míg André Gidenél egy tudatossá vált, nevetkapott erkölcsi válság osztja meg a szellemet, Babitsnál ez a válság inkább intellektuális; problémává sosem fejlődik, tudatalatti. André Gide csinálja és fejleszti a válságát, Babits revelálja.
1928.
