Muskátli - 2018. november

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2018/2019-es tanév kezdetével a Muskátli a ötödik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2018. november / V. évfolyam / 3. szám

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

Pósa Lajos:

Az utolsó rózsák

Hajnal Ágnes koszorút köt
Hervadó kertjében,
Kis kertjének gyér virágit
Összefűzi szépen,
S megfürdeti minden szálát
Ráhulló könnyében.

„Édes anyám! Én jó dajkám!
- Lelkén sóhaj száll át. -
Neked szedtem a tavasznak
Első ibolyáját!
Neked szedtem az ősznek is
Utolsó rózsáját.

Rózsa, rózsa, őszi rózsa,
Borulj sírhalmára!
Súgd meg neki, hogy a házunk
Milyen üres, árva!
Súgd meg neki, hogy itt minden
Egyre csak őt várja.”
Hajnal Ágnes koszorút visz
Ki a temetőbe:
Sárga lombot hullat a fa
mindenütt előtte;
Szomorú dalt dúdolgat az
Őszi táj szellője.

Forrás: Az Én Ujságom, XXIV. évfolyam, 50. szám (1913. november 30.)

Mátyás király

Egry György: Életrajz, tükördarabokban

(Folyt.)

Megesett gyakran, hogy a vőlegényuram még pillangót kergetett a virágos mezőn… a kis mennyasszony meg bölcsőben hallgatta dajkája énekét Azért már el voltak jegyezve egymásnak szülői áldással, egyházi szertartással. Ettől kezdve a vőlegény a leány apja mellett, a mennyasszony a fiú apja mellett várta a sok-sok év múlva elkövetkező lakodalom napját. Amikor igazán is egymáséi lehettek a párok. Ha ugyan addig ügyükbe nem ártotta magát a gonosz kezű ármány, vagy a mi még fájóbb: a hideg kezű halál.
Ez az utóbbi dobott egy tépett gyászfátyolt a Mátyás esetébe …
Czillei Ulrik (undor fogjon el benneteket, mikor ezt a nevet olvassátok! Mert nem volt a pokolnak feketébb ördöge, mint ennek az ocsmány névnek a viselője!), miután égbekiáltó gonoszságával unokaöccsét, V. László gyermek-királyt, kivetkőztette minden emberi méltóságából, örökösen azon fondorkodott, hogy a magyar nemzet legfőbb erősségét, tíz éven átkormányzóját: Hunyadi Jánost megalázza, eltegye a láb alól.
Semmi eszközt sem tartott becstelennek, hogy az országban a legfőbb hatalmat magának biztosítsa.
Hunyadinak elég lett volna csak az ujját mozdítani, hogy semmivé tegye ezt a rút fajzatot. De az ő nagy lelkében nem fogamzott meg soha a gyűlöletnek egy paránya sem. Ő csak a haza ellenségét ismerte; személyes ellenséget nem.
Hazája belső békéjének biztosítására meghozta még a legnagyobb áldozatot is: mikor az ármánykodásnak pillanatnyi szélcsöndjében legádázabb ellensége lányát fiának, Mátyásnak eljegyezte.
Mátyás az eljegyzés után Budára került, kamarási méltóságot nyervén a király udvarában.
Aráját, Czillei Erzsébetet, Vajda-Hunyadra vitték, hol három hónap múlva el is hervadt bimbójában.
Ha a végzet másképp intézkedik …
Ha ez a bimbó Szilágyi Erzsébet gondján fejlődhetett volna virággá: tán századokra szóló szebb jövendő hajnalodik a haza egére …
De hát senki sem tudja, mi van a csillagokba írva!
Három év múlott el jóformán, atyját is elveszítette Mátyás.
A belgrádi világra szóló ütközet negyvenedik, utolsó csatája volt a nagy Hunyadinak. A szakadatlan harcokban kifáradt hős végre is örök nyugovóra hajtotta fejét az annyiszor megvédelmezett édes haza altató ölébe.
Ragyogó volt az élete, mint az eszme, amelyért küzdött. Halálát megsiratta még az ellensége is.
Ám, halálával gyámolatlanul az ország is, ahol mostan fékevesztetten cikáztak az események.
Még el sem hantolták a gyulafehérvári sírt,- ahova Hunyadit temették,- Czillei Belgrádba ment a királlyal, hogy fennhéjázva pompázhasson ott, ahová, dehogy mert volna ellátogatni a veszedelem óráiban.
A gonosz cselszövő, újra feléledt gyűlöletével, még most sem, még itt sem szűnt meg agyarogni a Hunyadiak ellen.
Hunyadi László ezért szemrehányást tett neki.
Czillei kardot rántott és az ifjú felé csapott. Szerencsére annak pecsétgyűrűje felfogja a vágást.
Lászlónak a zajra hirtelen ott termett barátai kardélre hányták a gazt, aki így végre is elvette méltó büntetését.
A király megesküdött Hunyadi Lászlónak, hogy őt a Czillei haláláért bántani nem fogja.
Megszegte esküjét.
Szép szerével Budára csalta a gyanútlan ifjút, akit a király szaván kívül, a menyasszonyával való találkozás is édesgetett.
Elfogatta. Lefejeztette.
Gonosz tettétől megriadva, Mátyással Bécsbe futott. Ott is hagyta koronáját … Onnan tovább űzte a lelkiismerete, Prága városába. Ott is hagyta szerencsétlen életét …
Egy évvel történt ez a hamis eskü után. Végzetszerűen épp akkor mérgezték meg a csehek, mikor ő is a menyasszonyát remélte meglátni: a francia király leányát.
Mátyás – hogy vele volt, - rabul maradt Podjebrád királynál.
Aranyos volt a Mátyás rabsága. Sok ember megirigyelte volna.
Bécsben még bosszantgatták a német lakájok. Akik abból a meséből indulva, mintha a Hunyadiak királyságra törekedtek volna, azzal csipkedték szüntelen:
-    Úgy-e, jobb dolga van a magyar királynak?
Mire Mátyásnak ez volt a felelete:
-    Leszek még én a ti királyotok is! Majd megtáncoltatlak én akkor titeket!
Prágában úgy bántak vele, mint a hímes tojással. Tejben, vajban fürösztötték. Nemes fiúkból állott az udvara. Királylány volt a játszótársa. Kedveskedésből még azt is megtették neki, hogy régi jó pajtásait is elhozatták melléje szép Magyarországból.
Hanem a kalitka akkor is kalitka, ha aranyból van a rácsa. Mátyásnak a szíve, lelke mindig csak visszavágyott a messze idegenből.
Hogy fényes rabságát tűrte, hogy várt: csak édesanyjának kértére tette. Aki így írdogált neki:

        Gyermekem, ne mozdulj
        Prága városából!
        Kiveszlek, kiváltak
        A nehéz fogságból.
        Arannyal, ezüsttel
        Megfizetek érted:
        Szívemen hordom én
        A te hazatérted.
        Ne mozdulj, ne indulj,
        Én egyetlen árvám!
        Ki lesz az én fiam.
        Ha megejt az ármány?

Mert nagy dolgok voltak készülendők Magyarországban!
A Hunyadiak irigyei végképp el akarták enyészteni a Hunyadi-név dicsőségét, hogy így láthassék meg a saját nevük homályos fényét.
Ám a nemzetnek jobb érzése már a Lászlón elkövetett gyilkosság, de különösen a király halála után, egyre hangosabban kiáltozott az igazságért.
-    Hunyadit meggyalázták Lászlóban. Hunyadit fel kell emelni Mátyásban!
A királyválasztó zászlósok is ilyen hangulattal gyülekeztek Buda várában.
Ezernégyszázötvenhatot írtak.
Iszonyú hideg tél volt.
Buda alatt ölvastag jégpáncél födte a Dunát. Meg se csikordult, mikor rálépett a Szilágyi Mihály negyvenezer katonája, akik szintén a választásra vártak.
Hogy ím, kissé lassacskán ment odafönt a tanácskozás, egyszer csak felmennydörög a tábor kiáltása:
-    Éljen Mátyás, a magyarok királya!
A riadó jelszó visszhangra talál a budai várban …

    (Folyt. köv.)

Forrás: Az Én Ujságom, XIII. évfolyam, 39. szám (1902.  szeptember  21.)

Lőrincz Sarolta Aranka:

PÓKA HALAS BÁCSI MESÉI

Saci és Öcsi Gondolatországban

A folyónál

3.rész

Zétény kezdett megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy létezik Gondolatország. Ha valaki ezelőtt azt mondta volna neki, hogy Gondolatország, ő ezt válaszolta volna: az meg mi a csoda? De most Póka Halas bácsi olyan élethűen mondta a mesét, hogy Zétény képzeletben már repült is a gondolathajóban a két kislánnyal, és maga előtt látta egész Gondolatországot. Ez még eddig eszébe sem jutott, hogy gondolkozni, kitalálni valamit milyen nagyszerű dolog lehet.
–Hűha, Póka Halas bácsi, hogy te mi mindent tudsz mesélni! Nagyszerű lehet az a Gondolatország, milyen jó dolog lehet ott élni! Mivel Gondolatország, ezért az ott élők ismerik egymás gondolatait. Mindenki tudja, hogy mit gondol a másik, ezért rosszat soha nem gondolnak senkiről, nehogy megbántsanak, megsértsenek valakit. Ez egy nagyon békés ország lehet. – álmélkodott Zétény.
Póka Halas bácsinak nagyon tetszett Zétény magyarázata, ezért mosolyogva bólogatott.
–Tudod, kisfiam, a legjobb dolog, ha az ember gondolkodik.  A nagy felfedezések is a gondolkodás útján születettek. Én is szeretek gondolkodni, de mivel már megöregedtem, így gyakran a múlt, a gyermekkorom jut az eszembe.
Zétény szeme felcsillant, amint Póka Halas bácsi a gyermekkorát említette. Kíváncsian kérlelni kezdte:
–Póka Halas bácsi, kérlek, mondd el nekem, milyen volt a gyermekkorod, a családod, ahová születtél?
–Tudod, Zétény, én a szekeres gazdák nagy családjába születtem–kezdte csendesen Póka Halas bácsi.
–Kik voltak a szekeres gazdák, ezekről még semmit sem hallottam? – érdeklődött tovább Zétény.
–Amikor még meg sem születtem, a nagy folyó mellett, egy városban éltek zárt közösségben.                                                                                
Először a király katonáiként szolgáltak. Amikor a király már nem tartott igényt a szolgálataikra, sőt meg is haragudott rájuk, mert nem voltak hajbókolós természetűek, hanem egyenes, büszke tartású emberek, ezért minden vagyonukat elvesztették. Mivel már nem volt vagyonuk, és a királyt sem szolgálták, dolgozniuk kellett, hogy megéljenek. Lovaikkal hajókat vontattak a nagy folyón a víz folyásával szemben. De nemcsak hajókat vontattak, hanem fuvarosok is voltak. A dunai halászoktól felvásárolták a tőke- vagy tokhalat, a vizát, besózták, és fuvaros szekereiken nagy hordókban szállították a nyugati nagyvárosok halpiacaira. Ügyes kereskedők is voltak. Ezeknek a szekeres gazdáknak különleges ruházatuk volt, gyönyörű ezüstgombos mentét, fekete zsinóros nadrágot, fényes csizmát viseltek, a fejfedőjüket pedig kócsagtollal, később fácántollal díszítették. A lovat úgy ülték meg, mint a huszárok. A munkát mindig közösen végezték, és erős, egymást támogató közösséget alkottak. Amikor kisgyermek voltam, ezt a munkát már nem folytatták, hiszen megváltozott a világ, nem volt szükség a szekeres gazdákra. Nagyapámnak kis gazdasága volt, abból éltünk. Kisgyermekkoromban hol nagyapám, hol nagyanyám mellett tébláboltam, és figyeltem, mit csinálnak az állatok körül–mesélte gyermekkorát Póka Halas bácsi.
–És mit csináltak? – kérdezte érdeklődve Zétény.
Póka Halas bácsi tovább folytatta.
–Nagyapám minden reggel kikötötte a teheneket az istállóból. A kútnál megitatta a jószágot, aztán kiengedte őket az utcára. Innen a csordás tovább terelte őket a többi tehénnel együtt a legelőre legelni. Nagyanyám kenyeret dagasztott, és a kemencében megsütötte. A nagyszüleim álltak hozzám a legközelebb, ők neveltek engem nagy szeretetben – sorolta tovább gyermekkorának emlékeit Póka Halas bácsi.
–A szüleid hol voltak? – érdeklődött tovább Zétény.
–Apukámat nem ismertem, ő eltűnt a háborúban, messze idegenben, sohasem láttam. Tudod, akkor nagy volt a szegénység, ezért anyukám elment a Magas-Tátrába dolgozni. Egy szállodában mosogatott, ezért nagyon ritkán láthattam.
–Ó, de szomorú, Póka Halas bácsi, akkor, ha beteg voltál, mint a mesében Saci, nem az anyukád ápolt, hanem a nagymamád?
–Igen, a nagymamám, ő nagyon csodálatos asszony volt. Igazi nemes asszony, de a lelke volt a legnemesebb. Akkor még nem tudtam, hogy az egész családunk nemesi származású. Erről csak később hallottam, és elkezdtem kutatni utána, nagy eredménnyel.
–Póka Halas bácsi, akkor Gondolatországban is lehetnek nemesek? – kérdezte felcsillanó szemmel Zétény.
–Nem hogy lehetnek, hanem vannak!– mondta nagy határozottsággal Póka Halas bácsi.
–Csak azért kérdezem, mert régen a nemesek kardot hordtak az oldalukon. Ha Gondolatországban nemesek is vannak, akkor kardot is viselnek az oldalukon, ugye?
–Igen, bizonyára, hiszen a kard viselése régen a nemesek kiváltságos joga volt – magyarázta Póka Halas bácsi Zéténynek nagy buzgalommal.
–Ha megnövök, tudod, mi leszek? Harcművész! Ezt csak neked árulom el, Póka Halas bácsi!  A harcművészek mindenféle harci eszközzel tudnak ám bánni, és nemcsak karddal, hanem más régi fegyverrel is. Ezt nagy titokban tartom, mert ha nagyanyám meghallaná, megszidna, hogy megint butaságot beszélek –árulta el hirtelen nagy titkát Zétény.
Póka Halas bácsi mosolyogva bólogatott a fiú titkán. Ismerős volt neki, hiszen őt is eltiltotta a nagymamája a víztől, mégis búvár lett belőle.
Most már tudja, az időnek nem lehet megtiltani, hogy folyton folyvást haladjon. Kinőve a gyermekkorból, végül azzal foglalkozhatott, amivel akart.
De Zétény gondolatai megint másfelé csapongtak.
–Póka Halas bácsi, mondd, milyen lehetett Tima Sokablakos Soktornyú Ódon Vára, nagyon nagy vagy icipici?                                               
                                                       
–Hát, ha meggondolom, hogy Tima pöttöm leányka, akkor a vár sem lehetett olyan nagy, csak ami Timához illik–felelte Póka Halas bácsi titokzatosan.
–Biztos voltak Tima várában harcos vitézek és fegyverek! Erről mesélj Póka Halas bácsi! – kérlelte a mese folytatását Zétény.
–Szeretném megtudni, hogyan harcoltak ezek a vitézek! – tette még hozzá nagy kíváncsisággal Zétény.
–Igen, tudom, az előbb mondtad, hogy szeretnél harcművész lenni, csak nagyanyád megtiltotta. De ha valamit nagyon akarsz, az úgyis teljesülni fog, csak bátran kezdj bele, ne félj semmitől! –buzdította Póka Halas bácsi Zétényt.
–Látom, érdekel a mesém, akkor folytatom, jó? –ajánlotta a további mesélést Póka Halas bácsi.
–Igen, folytasd!  Tima Sokablakos Soktornyú ÓdonVáránál hagytad abba –mondta felcsillanó szemekkel Zétény.
Már tudta, a képzelet szárnyán ebben a mesében végre bejuthat Tima várába.

Tima Sokablakos Soktornyú Ódon Vára

Saci köhögése végre javulni kezdett, ám anya nem hagyta abba a teafőzést. Úgy gondolta, a gyógyteák nem ártanak, inkább segítenek, és a rendszeres teaivás csak jót tesz Sacinak. A gyógyulás eredménye az lett, hogy Saci kimehetett a szabadba, csak futkosnia nem volt szabad, nehogy újból elővegye a fuldokló köhögés. Saci a kert végében álló kis faházikójában játszott. A házikóban volt egy kis játéktűzhely különböző nagyságú színes edénykékkel, és volt egy játékteáskanna is.                                                                  
Saci a kis bölcsőágyba fektette kedvenc babáját, Nyunyukát, és a lelkére kötötte, hogy szépen, nyugodtan feküdjön, ne ugráljon, mozogjon annyit, mert akkor köhögni fog.
A játéktűzhelyre odakészítette a vízzel teli kis teáskannát, majd bekapcsolta a játéktűzhely gázrezsóját. Addig, amíg forrni fog a víz, kimegy bodzavirágot szedni a kert végében álló magas bodzabokorról. Lábujjhegyre állva szedegette a legyező alakú virágokat, amelyekről apró, fehér virágszirmok hulltak Saci tenyerére. Belerakta kis kosarába, és sietett vissza a házikójába, hogy még időben megforralja Nyunyukának a bodzateát.
A víz még nem forrt, ezért leült a kis piros székére, és türelmesen várt.
Ekkor meghallotta anya hangját.
– Kicsim, gyere be, kész a finom bodzatea!
Saci bement a konyhába, és leült az asztalhoz.
–Vigyázz, még forró, ne igyad rögtön! – figyelmeztette anya.
Saci csendben nézte a teáscsészét. Fölötte gomolyogni kezdtek a kis párafelhőcskék, és ekkor a legnagyobb, legszebb páragömbön újból megpillantotta a pöttöm kislányt, Timát, aki azonnal táncolni kezdett. Amikor kitáncolta magát, szólt Sacinak.
–Gondolj erősen, és a gondolathajón máris megyünk Gondolatországba!  
– Most hová megyünk? – kérdezte nagy érdeklődéssel Saci.
–Az én Sokablakos Soktornyú Ódon Váramba! – jelentette ki Tima nagy örömmel.
A gondolathajó már suhant is velük egyenesen Gondolatország felé, és megállt a Kerek-réten, Tima Sokablakos Soktornyú Ódon Vára előtt. Tima tapsolt, a felvonóhíd kinyílt, és a két kislány kézen fogva átlépte a vár kapuját. Saci csodálkozva nézett körül. A vár folyosóin páncélos vitézek álltak, de a páncéljuk nem vasból, hanem vastag nemezből volt.
–Ne félj tőlük, ezek nem élő vitézek, csak bábuk, amelyeken régi vitézi ruházat van. Látod, ilyen ruhában harcoltak a mi vitézeink, vaspáncélt nem vettek magukra, mert abban nem tudtak volna lóhátról harcolni – magyarázta Tima.
–Tapintsd csak meg a nemezből való védőruhájukat, milyen vastag és mégis könnyű.  Látod a régi fegyvereiket? Ezekkel harcoltak vitéz őseink, hogy az ellenséget elűzzék Gondolatországtól – mutatta büszkén Tima a vitézek régi fegyverzetét.
Saci aprólékos figyelemmel nézett végig mindent, de főleg a fegyvereket. Volt ott görbe, egyenes és hosszú kard, szöges buzogány, hosszú nyelű, hegyes dárda, fokos, kifeszített íj, valamint egy tegezben, amely a vitéz övére volt erősítve, különböző, hegyes végű nyilak. Saci csodálkozva nézte a számára eddig ismeretlen vitézek harci fegyverzetét, és nem tudta elképzelni, miképpen harcolhattak lóháton az íjaikkal, a buzogánnyal, fokossal, hiszen ő még ilyet sohasem látott. Eszébe jutott Öcsi, a fiútestvére, aki kis játékpuskájával nagyon szeret lövöldözni az udvaron Mau cicára vagy az orgonabokron csiripelő verebekre. Öcsinek csak eddig tart a vitézsége.
Tima és Saci továbbhaladt a vár folyosóján, amelynek végén kinyílt egy hatalmas szárnyas ajtó, és egyszerre bent találták magukat egy nagy boltíves teremben. Saci körbenézett, és látta, hogy a falak mentén, üveges szekrényekben, példás rendben régi, bőrkötésű könyvek, pergamentekercsek, megsárgult térképek sorakoznak egymás mellett.
–Milyen könyvek ezek, meséskönyvek? –érdeklődött Saci kíváncsian.
–Ezekben a könyvekben van leírva családunk, nemzetségünk története – felelte Tima, és óvatos mozdulattal felnyitott egy igen nehéznek látszó könyvet.
–Látod, ez itt a Halas nemzetség családfája, ez meg itt a címere! Figyeld csak, a címeren két hal úszik kék mezőben! A címerben van még két koronás griffmadár és két szárnyas oroszlán is, melyeknek görbe csőrük van. Érdekes, ugye? Minden címerállatnak különös jelentése van.
A családfa ágain megjelenő levelek a továbbélő nemzetséget jelentik. A családfa egyre terebélyesedik, és sohasem lesz vége, mert Gondolatországban a gondolatok útján él tovább a család, a nemzetség.                                                                
 Régi, királyi nemzetség a miénk a Halasok nemzetségéből, azt is mondhatjuk, hogy őseink honfoglalók voltak, Gondolatország honfoglalói.
Saci belenézett a könyvbe, és ekkor a nyitott könyv lapjain hirtelen megelevenedtek a képek. Látta az elődök életét, a törzseket, amint folyamatosan vonulnak nyugatra, új otthonuk felé. Hatalmas égbe nyúló hegyek, vadban gazdag erdők, dús legelők, halakkal teli folyók, tavak és gazdagon termő síkságok, ezen mentek keresztül. A nők és a gyerekek szekereken utaztak, a házaikat, élelmüket vitték magukkal.  A férfiak harcosokként, lóháton kísérték a szekereket és a nagy állatcsordákat. Mentek velük a kézművesek, a fegyverkovácsok, íjkészítő mesterek, nemezelők, cserepesek. Gyorsan forgott az idő kereke, mintha valami hajtotta volna addig, amíg Tima be nem csukta a nagy könyvet. Saci ámulva nézte a szeme előtt megelevenedett ősi törzsek életképeit. Ő azt hitte, hogy a család csak anyából, apából és gyerekekből áll, na persze még nagymamából, nagypapából, de aztán semmi több. Itt meg sok-sok századra visszamenőleg megvannak az ősök, akik, ha kinyílik a könyv, élővé válnak, mert életláncukhoz az utódok úgy kapcsolódnak, mint amikor ő a pitypang virágjából láncot fon, és a láncszemeket egybekapcsolja.
Tima tovább magyarázott Sacinak:
–Látod, ez ad nekünk erőt, hogy Gondolatországban meg tudjuk tartani az egységet. Országunk így mindig a honfoglalóké marad, akik őrzik és továbbadják őseik múltjának történeteit. Meg kell maradnunk az összetartozás útján, beszédünknek, gondolatainknak egységesnek kell lenni. Gondolatországban a feltétlen szeretet kapcsol össze mindenkit.  Ha elhagynánk az egységes nyelvet, nem tisztelnénk az ősöket, a hagyományt, nem lenne egységes a gondolkodásunk, akkor kihunyna a szeretet, és Gondolatország egyszeriben semmivé válna. Amikor a páragömbön megjelentem nálad, mindjárt tudtam, hogy te nagyon jószívű kislány vagy, ezért úgy döntöttem, hogy ha eljön az idő, elhozlak Gondolatországba. Észrevettem, hogy szeretsz gondolkodni, ezért táncoltam neked, és ezért hívtalak meg, hogy lásd, milyen erő az, ha az ős nemzetségek története és láncolata megmarad az utódoknak – fejezte be Tima a magyarázatot, és a nagy könyvet óvatos figyelemmel visszatette a helyére.
–Na, de most már ügyesen ugorj fel a gondolathajóra, hogy visszavigyen a konyhába, mert nagyon kihűl a teád! – sürgette Tima Sacit.
A gondolathajó máris visszavitte Sacit a konyhába, ahol a teája már iható volt, és a finom bodzaillat egészen betöltötte a konyhát.
–Kicsim, ha megittad a teádat, visszamehetsz játszani a házikódba! –szólt be anya a konyhába Sacinak, majd újra kiment a kertbe, hogy elkezdett munkáját tovább folytassa. Éppen virágokat ültetett a járdaszegély mellé.

A versek, mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

Pósa Lajos:

Dankó Pista márvány hegedűje

Dankó Pista márvány hegedűje
Meg-megzendül holdas éjszaka:
Meglegyinti az álmodók szívét
S elringatja egy-egy szép dala.
Virág nyit az álmodók szívében,
Beszórja a márvány hegedűt…
Pengesd, pengesd, Isten hegedűse,
Azt a szépet, azt a gyönyörűt!

Dankó Pista márvány hegedűje
Meg-megzendül holdas éjszaka:
Kinyílik rá fényben tündökölve
Az ég minden csillagablaka.
Mosolyogva rózsás angyalarcok
Kukucskálnak ki az ablakon
S megszólal a jó Isten szelíden:
„Hallgassátok, én is hallgatom!”

Dankó Pista magyar cigánymuzsikus, nótaszerző Szeged-Fölsőtanyán, ma Szatymazon született 1858. június 14. és Budapesten hunyt el, 1903. március 29. Szegeden helyezték örök nyugalomra. Szobrot 1912-ben Pósa Lajos emeltetett neki.

Forrás: Az Én Ujságom, XXIII. évfolyam, 46. szám (1912. november 3.)

Pósa Lajos:

Kandalló mellett

De jó is most, én Istenem,
A jó meleg szobában:
Dolgozgatni békességben,
Mesélgetni vidáman.
De rossz lehet a didergő
Árvának
S künn az ágon gubbaszkodó,
Föl-fölsíró madárnak.

Jer’ be hozzánk melegedni,
Oh te szegény, te árva!
Hadd süssön rád kandallónknak
Piros lángú világa!
Te meg, ágon gubbaszkodó
Bús madár,
Szállj föl onnan, nézd csak: amott
Egy búvóhely várva vár.

Forrás: Az Én Ujságom, XXI. évfolyam, 48. szám (1910. november 20.)

Egri György:

Verebek

Mi vagyunk az igazi madarak,
A többiek finnyás, kóbor hadak.
Hazánk csak egy… de az nekünk elég!
Nem tündököl reánk idegen ég!

Meddig cikázik itt a villás fecske?
Amíg a légben zümmög a legyecske.
A gólya lépi mocsarát, míg békás,
Ha megcsappan: kereket old a hékás.
Füttyös rigó mulatgat a berekben.
Gyümölcse elfogy: más határában rebben.
S mikor zúgása harsan őszi szélnek:
Ki látja itt a kócsagot s a gémet?
Avagy gyönyörködött-e bárki télen
Fülemile bűbájos énekében?

Mi nyáron, télen híven itt vagyunk.
Ha van mit: eszünk; ha nincs: koplalunk.
Százunkat a hideg tél megfagyaszt…
Ezrünk csicseregve várja a tavaszt.

Mi vagyunk az igazi madarak,
A többiek finnyás, kóbor hadak.
Hazánk csak egy… de az nekünk elég!
Nem tündököl reánk idegen ég!

Forrás: Az Én Ujságom, XXIII. évfolyam, 49. szám (1912. november 24.)