Inczédi László: Vízió

Titokzatos nagy éjszakákon
Valami átzúg lelkemen,
Tán sejtelem, tán kóros álom,
Tán alvalátó képzelem.

Mi rejtve szívekben, sírokban,
Ímé, feltárja most magát,
És látom, ami láthatatlan,
S hallom, ami hangot nem ád.

A némaságnak szava támad,
Hol tompán kong, hol sikongat,
Mikéntha milliók zúgnának
S csörgetnék bús rabláncukat.

És koldus-asszonyok zokognak
Éhenholt gyermekek felett,
S nyomorba-roskadt férfiaknak
Ajkáról átkok dörgenek.

A könny árad s folyammá nő fel,
Mely mélyén iszapot kavar, –
S kitör egyszerre vad erővel,
Mint végítélet, a vihar.

Mintha görcs nyilallná keresztül,
Megindul-rendül a világ.
S a koronák hullnak fejestül,
S leomlanak a paloták.

Kik eddig tétlenül zokogtak,
Most bosszúért üvöltenek,
Feltámadnak az elnyomottak,
A nép egy órjás hadsereg.

Egy hadsereg, mely vérbe gázol,
Jelszava bosszú és harag,
S nem nyugszik, míg az ó világból
Csak egy porszemnyi is marad.

Az erőszak – jognak csúfolják –
A szolgaláncok – neve rend –
Véres karok mind szerteszórják,
Mi régi elnyomást jelent.

S ha minden széthullott romokba,
Akkor jön a feltámadás,
Kit hirdetett próféták ajka,
Megszületik a Messiás.

Ott jő, fénytől sugárzik arca,
Áldás és béke követik,
S a föld már nem nyomor piarca,
Szebbé lesz, újjá születik,

A vész munkája elfeledve,
Nincs versengés, nincs gyűlölet,
Egy szív dobog az emberekbe’,
Hisz jó testvér mind, ki szeret.

Nincs többé se szegény, se gazdag,
Se úr, se jobbágy nincsen itt,
A föld, módjára jó atyának,
Egyformán osztja javait.

És zúg a zsoltár, száll az ének,
S hangjával betelik a lég,
Szent eszme, Megváltónk, tenéked:
Egyenlőség, testvériség!

S bár poromat rég sír takarja,
Vagy szórják szét a viharok,
Holt szívem megrezdül e dalra
S még egyszer büszkén feldobog.

                                              Versek, 1892.