Erdélyi József: Álmomban, Hajnalcsillag, Komlószáraztó, Piros levél, Táltos

Erdélyi József:

Álmomban

Álmomban ismét arra jártam,
a Gyepes alján valahol,
felette gyászos felhők lógtak,
köröttem tanya, ól meg ól.
Mintha a Kőházi tanyája…
de más, egészen más tanya,
embertelen, elátkozott hely,
kárhozott lelkek otthona.

Nyilván, hogy nem az égben jártam
lenn a pocsék sárban gyalog,
kövér kandisznók őgyelegtek
köröskörül, nem angyalok.
Féltem az agyargó kanoktól,
Igyekeztem hát kifele,
néztem az utat a tanyából, –
ott egye őket a fene…

Széles nyomáson mendegéltem,
jött velem egy bojtárfiú,
s fekete ló hátán utánunk
dagasztott egy kondorhajú,
füstös, kajánarcú legény,
kezében háromágú vas.
Utolért és elébünk vágott
a magános bitang lovas.

Öldöklő, gúnyos pillantását
felém nyilazta vállon át
s én elhűltem, – hisz ez az ördög…
A sátán ügetett tovább.
Jó, hogy balkézzel tisztelegtem:
a szörnyű villa villogott…
Aztán már én is lovon ültem
a vidék is megváltozott.

Kopár hegynek fel, tört az út,
hegynek, mely mintha az a Hegy:
a Kísértés Hegye lett volna
s a Koponyákhegyével egy.
Az út mellett, egy mélyedésben,
aranyszőrű paripa állt,
kötőféken és kenderhámban
s valakire, gazdára várt.

Az én sötétpej paripám
egyenesen hozzáfutott
és tépni róla féket-hámot…
A táltos csillagot rúgott,
de kezesbárány lett azonnal,
hogy rátettem a kezemet.
Azonban ott termett az Ördög
s félretaszított engemet.

Felült az Ördög, de a táltos
lerázta hátáról s ahajt
ráhempergett. Most útitársam,
segíteni a pokoli fajt,
odarohant, rajta vörössel
szegett új katonaruha, –
áruló!… No, de úgyis győzött
az aranyszőrű paripa.

Én már akkor két ember voltam
a hős egyik viaskodott,
a másik ült az árokparton,
semmibe sem avatkozott.
Az egyik vérzett, sírt, a másik
örült, hogy mégis küzd a jó,
hogy dengeli agyon a Rosszat
a ló, az aranyszőrű ló…

Az útitárs halottfehéren
rogyott az árokpartra és
várta, hogy rögtön utoléri
a bűnt a méltó büntetés.
Hanem a győztes meg se látta,
nem nézett az csak engemet
s én felajánltam neki sírva
az utolsó csepp véremet.  

Erdélyi József:

Hajnalcsillag

Hajnalcsillag az ég alján keleten, –
én is, én is napkeleten születtem,
hajnalcsillag alatt hozott az anyám
e világra egy téli nap hajnalán.

Ott ébredtem sok szép vidám reggelen,
ott tudtam meg: mi a fájó szerelem,
ott tudtam meg, hej, hogy szegény az apám,
ott, ott sírtam sok keserves éjszakán.

Napkeleten ültem én is vonatra,
onnan jöttem, mint a hős nap, nyugatra,
keltek-szálltak világbíró vágyaim,
és letörtek egetvívó szárnyaim.

Hajnalcsillag az ég alján nyugaton
azt jelenti: lement már az én napom,
azt jelenti, feljön újra a hős nap,
feljön újra, de nem nekem, ha másnak…

Visz a vonat virradozó tájakon,
nézek, nézek kifelé az ablakon,
nézem, nézem a szép hajnalcsillagot,
mint egy piros rózsán rezgő harmatot.

Magyarország, 1928. március 18.

Erdélyi József:

Komlószáraztó

Szabolcsi Bencének – remélem: nem haragszik meg nyíltságomért; hanem barátságom írott bizonyosságának tekinti – szeretettel, erős öleléssel és hátlapogatással!

Mikor még dalokat-meséke
szült a vadon, dús képzelet:
Komlószáraztón a boszorkány
repült a Gyepes-ér felett.
Én már nem láttam a boszorkányt;
a garabonciás diák
eltűnt; kiszáradt a Gyepes;
elmúlt a „régi jó világ;”
riasztva és füstölve minden
álmot, a gőzös robogott, –
hozta, lehet, s letette nálunk
a zsidót, a lengyelzsidót.

A komlótermő gyepes árnyán
a lengyelzsidót láttam és
rettegtem én; hogy megfog egyszer; –
kezében éles, görbe kés:
a bolyongó kisgyermekek
nyakát elvágja s vérivel,
ártatlan embervérrel, az új
zsinagógát szenteli fel. –
Széleskarimájú kalappal,
hosszú kaftánban, egyedül,
jött, mint a végzet, kétesen:
hogy üldöz-e, vagy menekül;

dűlőn-ösvényen, hol a bokrok
sűrűk s fehér, kék iszalag
fon-sző homályos rejteket,
vérfényű alkonyég alatt,
szemembe tűnt horgas alakja. –
Ő maga is tán rettegett;
úgy sietett, futott, repült
sarkán a kaftán lebegett;
tán szíve is úgy dobogott,
úgy szorongott, mint az enyém;
sarkallta hét határon át
valami ráfentkésű rém…

S mit tudom én, ma is gyerek,
új világokkal álmodó:
nem szentel-e új zsinagógát
vesztemmel hol ki vérzsidó;
mit tudom én, bús szakadár,
bolygó keresztyén, úttalan,
kit elkerül az elvakult
hívő s a hitlen, fény arany;
felekző, szűk egyházamat
szétfeszítvén egész hitem
félek, hogy a megváltók kínját
nem a világért szenvedem
s nem az egész emberiségért,
csak egy ravasz öreg fajért,
aki saját malmára hajtja
mindazt, mi szépség, jóság, újság, –
mind az aranyat s mind a vért.

Most a világ egy fűlt kemence;
benn minden ósdi – égve ég;
dagasztja már az új idő
az új élet új kenyerét;
ma tesz kovászt és mondogatják,
hogy a zsidók az a kovász,
ők, hogy a komló a kenyérben,
a só, az íz, a gőz, a láz;
s mint hajdanában a boszorkány
Komlószáraztón repkedett
most a zsidóveszedelem
szálldos a fült agyak felett…

Mit tudom én… Futottam egykor,
halvány orcámat rejteni
anyám ölébe, csúf halált,
lengyelzsidót felejteni;
s futottam egyszer, balga gyermek,
szöktem világra, el, tova,
ijesztgető bokrok között,
csalt a világ, az iskola.
De hová fussak most? Híjába mert
minden tudás: a gyanú űz;
tüzes tapló s dongó fülemben;
kerül hátamba, megelőz
a zsidó, a lengyelzsidó,
gyermekkorom félelmetes
vérárnya, – küldi a homályos,
komlós-iszalagos Gyepes;
s minden zsidónak homlokán, –
a Jézusén is, – folt, bilyog
az én halálos ijedelmem,
a kés, a görbe, fent gyilok.
Félem és sajnálom is őket;
félnek és sajnálnak, tudom;
de utamat már csak a szívbeli;
pokoli sebhellyel futom.

Mit tehetek róla! – Dühöngjek
a zsidók ellen? Vagy tagadjam
e régi sebet? Hízelegjek
talán? Mélyen ered, alattam
s mint felhő, gyűl fejem felett
e bánat… Ám a Nap ragyog
elérhetetlen; mint szívemben
a Hit: hogy én ember vagyok
s mindenki ember s embere
válogatja: ki egy velem;
kinek nyitom meg szívem és
ki előtt hajtom meg fejem.

És könny szememből, vér szívemből,
bér kezemből mindegy: kiért
sikkad! – Azért kit érdekel
szavam: ki meghallgat, megért, –
a világért, mely eljövendő
s mely úgy tekinti a jelent,
mint ez a múltat: amikor még
Komlószáraztón a boszorkány
repült a Gyepes-ér felett…

1930.

PIM Kézirattár, V. 4324/a/7/4
Magányos csillag. In memoriam Erdélyi József
Szerkesztette: Medvigy Endre, Nap Kiadó, Budapest, 2006.

Erdélyi József:

Pipacslevél

Meg akartam házasodni
ötéves koromban.
Voltam én már akkorára
két lakodalomban!
Ötesztendős voltam még, de
elég volt az nékem:
már szeretőt választottam,
már asszonyt is néztem.

Csak tizennyolc esztendős volt,
nem több a menyasszony.
Mindenkinek azt ajánlom,
hogy olyat válasszon;
olyan pirospozsgás arcú,
csillagszemű szép lányt,
olyan sugár, olyan karcsú,
mennyországi létrát.

Kinek szája ragyog, mint a
ropogós cseresznye;
kinek haja sarkát veri,
ha le van eresztve;
kinek nyaka, válla, karja
kerek mint a melle;
aki engem, – olyan erős,
hogy égig emelne…

Meg is mondtam anyámnak, hogy
el akarom venni;
kérdezze meg: akar-e a
feleségem lenni.
Vagy mit mondok?! Hisz Nagy Erzsi
füle hallatára,
megmondtam, hogy elveszem, hogy
én leszek a párja!

Meg bíz azt én, nem szégyelltem,
Erzsi meg mosolygott;
két orcámra örömében
nyomta is a csókot.
Csattogott a csókja, mint a
pipacslevél rajtam;
én meg olyan buta voltam,
hogy vissza sem adtam…

Olyan bátor kölyök voltam,
s olyan buta voltam:
megmondtam, hogy mit akarok;
de meg sem csókoltam.
Tán azért, mert nem akartam
akkor megcsókolni.
Hej, hogy azt a jó alkalmat
nem lehet pótolni!

Lettem volna életemben
bár mindig oly bátor,
mint az a kisfiú, aki
nem fél a világtól:
megmondja, hogy kit szeret és
kit akar elvenni;
nem kérdi, hogy szabad-e, vagy
nem szabad szeretni!

Magyar Ünnep, 1944. szeptember 15.
Aranyszóló, Stádium Sajtóvállalat, Budapest, 1944.

Erdélyi József:

Táltos

A csődör lábát mosta a lovász,
rúgott a csődör, meghalt a lovász.
Koncra, lóhoz: lovász akad
eltemették s fogadtak másikat.

Elfeledték a rosszuljárt lovászt,
nem emlegették, csak azt a rúgást.
S a gyilkos csődör neve nagyranőtt,
kivált előttünk, kisfiúk előtt.

Félelmetesebb lett mint az uraság,
aki tudtunkkal még egy inasát,
egy lábmosóját sem rúgta agyon,
megnőtt a csődör előttünk nagyon.

Eltűnt a kastély, el a nyárfasor
és semmivé lett az ember mint a por,
nagy ám az állat, magas mint az ég,
sörénye felhő szél zilálta szét.

Ördöngős táltos, szilaj és hamis
betört az álmok országába is,
gyermek előle meg nem menekült,
felrepültünk és utánunk repült.

Jászolhoz kötve, szűk rekeszben áll,
rettegtük mégis akár a halált,
hős volt aki csak közel menni mert,
hát még az, aki rá kezet emelt.

Az új lovász… mikor jártatni ment
halála hátán mint valami szent:
az égbe ért fel vakmerő feje
s a szörnyű csődör nem vetette le.