Lendvai István: Szegedi éjszaka

A Tisza partján kószál valaki
derengő Hold ezüstjén, némaárván.
Eltűnődik egy komor, ósdi bárkán,
hol búját harmonikán sírja ki

valami ábrándos halászlegény.
Át-átsóhajtoz olykor Újszegedre,
hol egykor néki lángolt rózsák ezre,
majd megpihen Stefánia ligetén,

hol Dankó Pista halkan hegedül
magyarok fehér királyasszonyának.
Majd azon rágja szívét csöndes bánat,
hogy nem jő cimbora a Kass felül,

immár Tömörkény úr is elmaradt,
nem hívja poharazni az ivóba,
hol szép a csaplárosné, vad a nóta
s magyar gond felhőz piros poharat.

Míg elborong a holdas éjen át,
megébred benne holt idők Szegedje.
Ó, nincs is mód, hogy valaha feledje
a fanyarédes napok tűnt sorát!

Mert fényt és árnyat habzsolt nagymohón,
s úgy látta dél és est és cigányhajnal:
beszélve minden ódon kapualjjal,
merengve tornyon s lomha-vén folyón,

döngő Kossuth s méla András barát
szobra kröül órákig őgyelegve,
s mikor Erdélyi bomlott prímáskedve
felzaklatta a húrok viharát:

szíve szakadtan érzé, milyen fiatal.
Édesborzongva csillagot betűzött:
jövője szép lesz-e vagy átokűzött,
és mit hoz majd a Lány, a Hír, a Dal?

Ó, dús idők, nevenincs mélabú
nagy napjai, mindennél boldogabbak,
minők csak egyszer – jaj, egyszer – adattak.
Minden zug drága, mely róluk tanú.

A vándor szeme könnyel megragyog,
s megáldja mind, ki ott csak eztán jár még
ifjúi szívvel. És ez áldó árnyék,
e hazajáró lélek én vagyok.