Szemlér Ferenc: A kedves elalszik

Éjszaka van már, éjszaka van, a kedves az ágyra lefekszik,
izmaiban, lágy izmaiban ólomsúly ülte meg estig.
Szürke szemén, szép szürke szemén lassan lecsukódnak a pillák,
bántja a fény, úgy bántja a fény, néz engem, ámde alig lát.

Simogatom, megsimogatom, kis teste már alig érez,
lassúdadon, oly lassúdadon tér vissza a vére szívéhez,
elhidegül, már úgy elhidegül a melle, a karja, a bőre,
mint ha fagy ül, vaskérgű fagy ül a törtfüvű béna mezőre.

Itt maradok, árván maradok, még hallom halk pihegését,
egyre nagyobb, mindegyre nagyobb körülöttem a szörnyű sötétség,
sűrül a lég, megsűrül a lég, úgy nyomja, fojtja a mellet,
mint a sötét, mély tinta sötét pincében a sűrű lehelet.

Kedvesemet, puha kedvesemet ellopta az éj, kiraboltak!
mind kevesebb, már mind kevesebb, aki él s szaporodnak a holtak
s mint temető hűs sírhelyeit átfonja a fű, fa tömérdek,
hű szerető, úgy térdelek itt és várom, hátha fölébred.