Ábrányi Emil: Ha rám tekintesz

I.
Ha rám tekintesz és azt kérdezed:
"Szeretsz-e még?" Én megfogom kezed,
És ajkamat ajkadra téve:
Egy néma csók ékes beszéde
Elmondja mindazt, amit érezek.
Elmondja üdvöm szép történetét,
Hogy életem zavart volt és setét,
Egy céltalan, homályos álom.
Akkor te jöttél, napsugárom,
S fényes, derűlt hajnalra ébredék!
Te hoztad el jobb létem hajnalát,
A biztos révet, a fészek dalát.
Meleg mosollyal, játszi kedvvel
Te száritottad könnyemet fel,
S most csak gyönyörtől permetez le rád!

II.
Idővel fonnyad sok, sok szerelem,
A magamét virágzásban lelem,
S úgy érzem én: egy örök élet
Sem volna hosszú, hogyha véled
Lehetnék mindig és te én velem!
Nem rémit az, ami megírva áll
Rejtett jövőnkben. Mert ha nincs halál,
Ha mindig új föltámadás van:
El nem fogyó szerelmi vágyban
Lelkünk csillagról csillagokra száll.
S ha elenyészünk végkép odalenn:
Melletted nyugszik hamvadó fejem,
A néma éjben átkarollak,
Porló szivem szivedbe olvad,
Együtt leszünk, míg tart a végtelen!