Komáromi János: Két ágyúszó

Mi piroslik ott a síkon távolba?
Csonka honvéd piros vére a hóba…

Csak nem akart virradni erre a lucskos februárvégi éjszakára.
Mert több nap óta lucsok volt minden. Napközben még kibújt a nap a ködből, de estefelé újból földig ereszkedett a köd s hullt-hullt virradatontúlig. S eltakart barátot, ellenséget egyaránt.
Nem lehetett tudni, ki merre tanyázik s támadni készül-e megint avagy menekülni akar-e tovább is?
Alig néhány napja ágyúk dörgésében hömpölyögtek a tarcali és keresztúri dombok. Klapka-honvédek verekedtek ottan Schlick katonáival a Tiszától a Bodrogig. Talán tizenhétszer mentek szuronyra a dombok ellen, mint a felhők rohanó árnyékai. Aztán jött a köd: a német visszahúzódott, a honvédek is visszahúzódtak.
Több napja múlt már ennek.
Azóta német is, magyar is eltűnt a ködben. Olyan hírek voltak, hogy Schlick a tornai hegyek közé szállt, Klapka pedig a kassa–miskolci országúton strázsál. Bizonyosat senki sem tudott, Görgeyről még kevesebbet, aki öt héttel előbb Vácnál nekivágott a hófúvásban zengő felső-magyarországi utaknak s azóta farkasok ették meg talán valamennyi emberét…
Bizonytalan volt akkor a világ.
E februáreleji hajnal előtt emberek hajbókoltak a keresztúri dombon. Egyszer föl-föltűnt hajlongó alakjuk, máskor ismét belevesztek a derengésbe és a ködbe. Kísértetien és bánatosan. Kassai országútról visszatért katonák kutattak elesett bajtársaik után, hogy eltemessék őket. De senkit, senkit nem találtak többé a völgyhajlatokban. Jóságos lelkek takarítottak el talán minden halott szabadságharcost, miután szívük megesett oszladozó holttesteik felett… Egészen közel a tarcali országúthoz néhány tiszt bukdácsolt a sűrűségben. Felméri hadnagyot keresték, aki napok óta elmaradt a soraikból. Minden föltevés amellett vallott, hogy ott kellett arcraborulnia a Kossuth-zászlók alatt, amikor imbolyogva repkedtek a kartácstűzben.
Kerestek-hajlongtak szótlanul a tisztek. Csönd volt a világ, csönd. Csak a keresztúri kertek felől kiáltottak hajnalt a kakasok.
S egyszerre úgy rémlett föl, hogy kezd előtörni a virradat.
Csalódás volt. Mert messze-messze járhatott még a nap. Ahelyett a levélnyúlt hold dugta ki csonka arcélét a felhők és ködök egy hasadékán s szomorú fényt árasztott a tájon. Összecsukódtak aztán a felhők s ismét nem látszott semmi.
Az egyik tiszt megállt, lihegve a kimerültségben s mialatt hátratolta magas csákóját, rekedten szólt:
- Mi újság, Debrecenből?
- Semmi, – felelt vissza valamelyik társa. – Kapkodás és reménytelenség mindenütt.
Hosszú hallgatás következett, mialatt pillanatra mind az öten megálltak a lejtő oldalán. Később egy másik tiszt kezdte közömbösen, mint akinek minden mindegy már:
- Azt mondják, Görgey a némethez ment át. Hatodik hete, hogy elveszett a hegyek között.
- Lehet, – sóhajtott fel valamelyikük. – De akkor elveszett a haza.
Továbbhajlongtak aztán, keresvén Felméri hadnagy halott testét.
Távolabbról, talán a Szerencs felé futó országútról, nyikorgás jött errefelé egy idő óta. Az öt tiszt megállt s felfülelt. Valami szekér haladhatott a virradatraváró éjszakában. Aközben másodszor is mintha derengeni próbált volna. De nem a hajnal jött még, csupán a csonkahold fénylett föl fémszínben egy villanásra s el is veszett ismét. Nem bírt áttörni a ködön.
A tisztek lefelé tartottak a domboldalon s egyszerre megálltak. Mert a hajlat alján egy ágyú nézett velük szembe. Torka ásított még, némán és kihűlve, faránál ott vártak még a golyók, érintetlen kupacban. Itt felejtett ágyú volt.
Az egyik tüzértiszt megvizsgálta. Majd a társaira nézett:
- Ha könyörületes lelkek el nem hantolták még Felméri hadnagyot, ezzel az ágyúval búcsúzunk el tőle.
Ottmaradt az ágyú mellett, a többiek továbbhaladtak lefelé. Maguk el bocsátott fejjel, a táj fölött hallgatózó riadt csöndben.
Már elérték a völgy alját, néhány lépésnyire bukdácsolva egymástól. Akkor felkiáltott valamelyikük:
- Halott fekszik a bokrok között!
Ott, hol a bokrok kezdődtek, valóban hevert valaki. Elnyúlva hanyatt, szétvágva a két karját, ahogy éppen eldűlt az utolsó pillanatban, mialatt Klapka zászlóaljai Kossuth nevét kiáltozva zúgtak le a dombokról. Mint az árvíz!
A tüzértiszt valamivel odébb állt, az elfelejtett ágyúnál, a többi négy pedig körülvette a halott vitézt. A hold kibújt megint a kísérteti fénye mellet ahogy lehajoltak négyen, egy dohányszín-attilás tisztet láttak maguk előtt. Több nap óta hevert már így, elhagyatva és temetetlenül, mert hó lepte be itt-ott. Hócsomó volt fölragasztva a jobb szemöldökére, balarcáról pedig csordogált-csordogált a hólé. Kis bajuszának konya vége a duzzadt szájába fordult.
Lesimították róla a havat, kézzel s a bánkódó holdvilágnál egyszerre összeremegtek négyen. Felméri hadnagy feküdt a lábuk előtt széttárt karral, mintha egyszer még magához akart volna ölelni valakit.
Ott álltak négyen. Összekulcsolták a kezüket, lehorgasztott fejjel s imádkozni kezdtek magukban.
Aztán szólt valamelyikük:
- El fogjuk temetni szegényt…
Először a zsebeit forgatták ki s magukhoz vettek egy apró jegyzőkönyvet meg valami hajadon-kisleány arcképét. Aztán anélkül, hogy egy szót váltottak volna, ásni kezdtek a reszketeg holdfénynél, amely rövid időre megint áttörte a februári ködöt.
Ástak-ástak. Szó nélkül, szomorúan.
Azalatt úgy tetszett többször is, hogy a Bodrogköz széle felől föl-fölfehérül valami. De nem a virradat volt még az. Mert váratlanul elsötétült a szemhatár, csak a fogyó hold derengett fönt-fönt, de alig érezhetőn. Egyszer a szerencsi országút felől hallatszott valami szekércsikorgás, máskor a keresztúri országút felől hallatszott olyan cuppogás, mint amikor súlyos csizmában evickél valaki a hideg sárban. Aztán még riasztóbb csönd állt be.
Furcsa éjszaka volt az akkor, virradat előtt!
Ők pedig ástak-ástak négyen, alig két lépést a halott lábától. Ötödik társuk, a t üzértiszt, valamivel odébb hajlongott a gazdátlan ágyú megett. Golyót cipelt az ágyú farába.
Aztán, de nagyon sokára, zengés húzott át az éjszakában, de alig-alig vonszolva magát. Talán csak képzelték négyen. Mintha egy üteg dörrent volna meg. De messze-messze. Talán a kassai hegyeken is túl.
Pillanatra megálltak a sírásásban, fölemelkedtek mind a négyen s szorongó szívvel kezdtek figyelni északnyugati irányba. Onnan, északnyugat felől, mintha megdobbant volna a föld. Többször egymás után.
Az egyik tiszt maga elé beszélt:
- Csata kezdődik valahol. Talán Klapka rohanja meg Schlicket…
- Nem hinném, – sóhajtott rá valamelyik társa. – Klapka nyugatra áll innét, ez az ágyúzás pedig felülről érkezik.
Megállt, mintha az ujjongástól megbénult volna a nyelve. Alig tudta kimondani.
- Talán Görgey tör ki a helyekből…
Figyeltek-figyeltek a különösfényű éjszakában, de most már nem hallottak semmit. Lehajoltak s ásták tovább a sírt… Egyszer még annyit mondott valamelyikük:
- Lehetetlen az… Görgey embereit vagy farkas vagy német ette meg a hegyekbe szorítva…
- Vagy elárult bennünket s megadta magát, – szólt rá valaki. De óvatosan, alig merve kockáztatni a szót.
A kakasok sűrűn kiabáltak Keresztúrból, a nyikorgás pedig szüntelenül tartott a szerencsi országút irányából. Mintha valami megbabonázott furmányos-szekér próbált volna előrehatolni ottan, de a kerekei mintha egyhelyt nyiszorogtak volna a hideg lucsokban.
Ők négyen kihányták a sírt, a tüzértiszt vigyázva állt az ágyú mögött. Álltak ott a télvégi didergésben s akaratlanul felfigyeltek. És akkor összeremegtek mind az öten.
Mert ismét hallatszott az ágyúdongás. Úgy rémlett pedig, hogy nem a kassai országút irányából, hanem messzebbről, messzebbről. A szepesi hegyek szorulataiban ágyúzhattak valahol.
Égnek emelték arcaikat s hallották a szíveik zakatolását. Mert sejtették már, hogy az észak-magyarországi hótól belepve honvédek haldokoltak tömegesen.
Aztán mintha gyengülni kezdett volna az ágyúszó.
A tüzértiszt fojtott hangon szólt oda négy társának:
- Készen vagytok?
- Készen, – mondták egyszerre.
És sátorlapba csavarván Felméri hadnagy testét, lebocsátották óvatosan a sírba. És akkor kaparni kezdték rá a rögöt.
Abban a pillanatban éles villanás lobbant s ugyanakkor dörgés rázta meg a hajlatot. A dörgés belehömpölygött a körbe a többszörös visszhangban csattant vissza a tarcali dombról meg a szemközti hegyvonulatról, amely odaveszett a ködön túl.
Odanéztek négyen s látták, hogy lassú ingással bólogat az ágyú.
Abbahagyták a földelést, megálltak a sír szélén s lecsüggesztve fejüket, imát mondtak Felméri hadnagy túlvilági nyugalmáért.
Abban a pillanatban másodszor is felvágta fejét az ágyú, tűz lobbant a torkából s völgyek és dombok megrázkódtak a dörgésben. Percek múlva széles visszhang jött, valahonnét a tokaji hegykúp ormáról.
Ők négyen eltemették ezalatt elesett bajtársukat.
Riadt csöndbe süllyedt a táj, a kakasok is elhallgattak Keresztúron. Mind-mind. A csikorgás is elhalt abból az irányból, merre a szerencsi országútnak kellett lennie.
Aztán készen lettek az elhantolással is.
Aközben pedig mintha virradatra állt volna a februári hajnal.
Itt is, ott is, mintha derengeni kezdtek volna a bokrok s a falu szélén észrevétlenül mintha ütközni kezdtek volna az akácfák. A hold elbújt és nem látszott többet.
A tüzértiszt odament négy társághoz s leemelvén csákóját, összekulcsolta kezét a sír lábánál. Így álltak öten, a télutót virradatban. Szótlanul, bánatosan.
Egyszer megindultak egymás oldalán, a keresztúri tetőnek. És ahogy felértek volna, megálltak öten egymás mellett. Az égnek emelték arcaikat, mintha onnan várták volna szabadulást.
Nehéz napok voltak azok akkor.
Most már virradt. És ahogy lépésről-lépésre tágulni kezdett a köd, egyszerre rémülten látták, hogy a szomszédos domb tetővonalán valami rém kezd kibontakozni a ködből. S ahogy menekült a köd, úgy tetszett másodszor is, mintha az az alaktalan rém közeledett volna feléjük. Némán és ijesztőn.
Ők álltak megdermedve öten. De váratlanul föllégzettek.
Mert ágyú hevert a szomszéd tetőn, elhagyottan, amint ellenséges golyó verte szét az utolsó pillanatban. Derékban tört el a csonka törzsével fölfelé ágaskodott. Mintha szörnyű erőfeszítéssel rá akart volna ugrani valakire.
Ott tátongott az ágyú, ülve a farán, elhagyottan.
Ők öten álltak a másik tetőn s másodszor is megborzongtak.
Mert messziről-messziről, valahonnét a Szepesség irányából, ismét ágyúdobogás jött. Most már zavaros összevisszaságban, mintha ezer vérbeborult-szemű honvédtüzér lihegett volna ottan. Egymást verte az ágyúszó és a zengés mintha közeledett volna a magyar síkság felé…
Az egyik tisztnek mozogni kezdett a szája. Alig tudta kinyögni:
- Talán a Branyiszkót rohanják meg…
Csönd lett utána. Az ágyúdobogás erősödött.
Aztán, sokára, egy másik tiszt mozdult meg összekulcsolt kézzel:
- Most tör ki a hegyekből Görgey…
És akkor sóhajtottak mind az öten. Olyan egyet, hogy majd a szívük szakadt meg. Mert tudták, hogy – halálos messzeségben – s fővezér veri át magát a hóban s az ellenséges ágyúkon…

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf