Gombos Gyula: Kodolányi János

A gép, a polgárosodás, a városiasodás, a közlekedés robogása, az emberiség apró idillikus kultúr medencéit kiszikkasztja és betömi. És ez nemcsak Európára, vagy a földkerekségére áll, de külön-külön országokon és népeken belől is. Azelőtt a táj és a beléje zárt élet állóvize a mélyben egy sajátos, különvaló világot érlelt ki, az emberi arcokra közös testvéri vonásokat írt s a lélekben közös zengést rejtett. A magyar glóbusznak is van több ilyen kis medencéje: a Dunántúl, a Duna-Tisza köze, a Tiszántúl az erdélyi hegyek lábáig és Erdély. Az új kor zúgása és veszett áramlása ezeket pusztítja és el is fogja pusztítani. Az embert felkapja és viszi, mint a szél a levelet. A városokba, e nagy hodály fogadókba vágja be őket, vagy más idegen tájakon ejti le. Különvaló, ősi arcokat egymásba olt, a lélek beszédét zagyvává keveri.

    E nagy forgatag talán egyszer lecsendesedik és új, a réginél nagyobb karimájú, kultúrkörök ülepednek ki belőle. Lehet. Egy bizonyos, a régiek pusztulóban vannak. És az elmúlás szorongása így vet fel egy-egy szép tele összegezőt, elsiratót. E nemzedék tagjainak egyéb rokonvonása mellett ez is egyik jellegzetessége. Tamási így menti a székelyeket, Veres Péter így képviseli a tiszántúli ember józan, dísztelen lelkét és így hozza Kodolányi János batyujában az Ormánságot. Azelőtt is adtak már e tájak költőket, írókat, művészeket, akik e tájak jellegzetes kedélyét, ízeit magukkal hozták, de nem ilyen halálelőtti érettségben, az elmúlás fájdalmától tudatosítva.

    Így lett Kodolányi ügye, lelke, menekülése az Ormánság. Kodolányi, amikor a múltba száll le, akkor is az Ormánságba megy, csak más úton. Beléje kétféleképpen költözött ez a táj. A lelkébe a puha dunántúli dombok verőfénye valami lágy, zümmögő poézis; és a fejébe a vég félelme, a szorongattatás. Egyik a hangszer, a másik a probléma.

    A táj édessége, szelíd derűje, dongása, ez magától húzódott és gyűlt meg benne, mint érő gyümölcsben a napfény. Ez Kodolányi író voltának az alaprétege. Ez többé-kevésbé a táj régebbi költőiben és íróiban is megvolt, ez magától bomlik ki a táj fiaiban. Kodolányi ezzel nem elégszik meg. Ő mint egy emberi noébárka tudatosan szedeget, rakosgat magába mindent a tájból: a nyelvét, kis hétköznapjait, ünnepeit, pihenését, munkáját, szokásait, viseletét, nagy tévelygéseit, magapusztítását és szép gyengeségeit. Ezt mind tudatosan gyűjtögette műveibe. A táj élete, belső törvényei és veszélyei adják írói problémáit. Ez a második rétege íróságának.

    Őt a naturalizmus és Móricz Zsigmond folytatójának szokták mondani. Együgyű dolog az ilyen anyakönyvezés. A századvég naturalizmusa öncél volt, sokszor rikító szertelenkedés, hatáskeresés. Kodolányinál csak eszköz: ez adja a legnagyobb lehetőséget, hogy a táj és az élet egész teljességét a bárkájába szedegesse. A naturalisták világa mindig kisboltú. Kodolányinak nagy, kizengő távlatai vannak. Világnézete, hitvallása spirituális.

    S ugyanígy alakjainak a nyelve, ez a nehéz, sűrű, szokatlan fordulatú nyelv, tele sok ritka tájszóval, néha vaskos kifejezéssel. Ez a nyelv a tudatosan ábrázoló író egyik szerszáma. Van Kodolányinak egy másik nyelve is. Ez annál egyszerűbb. Lágy, meleg, zsongó, de széles medrű nyelv. Ez a lélek nyelve. Ez hordozza hátán nagy, lassú vonulású regényeit. Regényei nem szerkesztődnek; nagy, széles részei, fejezetei úgy vetődnek egymás mellé, mint a domboldalak sárga, barna, zöld táblái.

    Sokan mondták már, hogy azok természetében, akiket az írás, a művészet elkapott, van valami női. Ez Kodolányinál különösen igaznak látszik. Sokszor azt gondolja az ember, íróságának, kényének ez a kulcsa. Nyelvében meleg, puha fuvallat száll – ezt is annak érzi. Íróságának legmélyebb, legeredendőbb adottsága, ahonnan műveinek legidillikusabb s nekem a legkedvesebb részei fakadnak, az a szelíd, gyöngéd, zümmögő, lágyan aranyozó poézis, – ez is az. És legjobb drámáiban a Földindulásban és a Végrendeletben, mikor egy-egy döntő jelenetben felszítódnak az indulatok, ugyanezt érezi, csak a másik végletben, nem lágyságot és melegséget, hanem karmokat és sivítást; és ez nem az alakokban van, hanem a légkörben; valami kivetkőző nőiség ez, démoni és hisztérikus. Ezért van oly sok nyomasztó és félelmes ezekben a drámákban.

    Kodolányi íróságának első nagy korszaka kétségtelenül lezárult. Az Ormánságot embereivel és problémáival együtt véglegesen őrzi a Földindulás; lágyabb, poétikusabb énjét és eszményeit a XIII. század trilógiája.

    Mi lesz hát ezután? Kodolányiban a legutóbbi esztendőkben egy új gyújtópont kezd kialakulni és felerősödni: valami magyar politikum. Külső jeleit ennek mostanában írt cikkei mutatják, s itt-ott elvállat és teljes testet kiszolgáltató szerepei. Azt mondják, egy nagy Szent István regényen dolgozik – ez is ez új gyújtópontba köt. Mert nem vitás, hogy egy ma megírt Szent István-regénynek mi lehet az alapproblémája.

    A nemzedék feladatai közt Kodolányira vár még az új magyar társadalmi regény megírása. Se Móricz, se Tamási másféle tehetségük és természetük miatt, erre nemigen vállalkozhatnak. Kodolányiban megvan a tapasztaltok nagy hordaléka, s megvan hozzá a tiszta látás is, s meg az írói erő, ami a világból és az életből egyszerre nagy tömböket tud kiemelni. Az új gyújtópont biztos szemmértéket ád az egész magyar világ megítélésére; s ez Kodolányinál az új anyag s az író első találkozása lenne. Nagy művek legtöbbször ilyen első találkozásból szoktak kicsattanni. Mennél megjártabb, a maga kezével megmunkáltabb anyagban dolgozik az író, annál lomhábban, fáradtabban és fénytelenebbül jár a tolla. De ha új anyagot szívhat tolla alá, egyszerre kigyúl és új lobot vet az írás. Talán ezért is keresni kéne Kodolányinak ezt a találkozást. Itt várnók legszívesebben az új, továbblépő Kodolányit.