Komócsy József: Mámoros dal, Mert szerettél, Te szereted a mámort…
Komócsy József:
Mámoros dal
Dithyrambok ciklusból
/1/
Mámoros dal
Részegíti lelkemet!
Szívem százszor
Visszhangozza nevedet!
Nappal az égő
Rózsákat kérdezem,
S a szikrázó
Csillagokat éjjelen:
Mondjátok meg
Ti rózsák, ti csillagok:
Honnét jönnek,
Hogy támadnak e dalok?
Rózsa mondja:
A lány testvérem nekem!
Csillag mondja:
Én szépségét hirdetem!
Komócsy József:
Mert szerettél
Fény és árny ciklusból
Mi lesz egykor e világból,
E gyönyörű szép világból,
Ha az ég, föld tűzbe borul,
Az egész mindenség lángol, –
Megharsan a trombitaszó,
A tornyok leomlanak,
Láng, füst, por-oszlop kél ott, hol
Ma oly büszkék e falak?
A hold, csillagok elmúlnak,
Szétoszlik a ragyogó nap, –
Az óra fövenye elfogy:
Nem lesz tegnap, nem lesz holnap!
Szörnyű fényt áraszt az éjben
Az Igazság sugara,
Nem marad elrejtve semmi:
Igazság az Úr maga!
Megnyílik a sírok odva,
A halottak mind kikelnek:
A koldusok, a királyok –
Egymás mellett megjelennek;
Deli szüzek, vén bűnösök
Egymást ott megismerik.
És az Úrnak színe előtt –
Remegve áll mindenik!
Én is elmegyek majd akkor
A Józafát mély völgyébe,
S odaállok a vádlóknak
Véghetetlen seregébe, –
És szívem sebét föltárva,
A Bírónak mutatom, –
És hideg csontkezed fogva,
Így teszem meg panaszom:
Uram! e kéz egykor más volt:
Hófehér hab, lágy patyolat,
Szirász rózsalevélkéi
Nyíltak a kis körme alatt!
Megcsalá a pillangókat:
Rászálltak virág helyett –
Érintésén részegítő
Kéj fogta el szívemet!
E csont-koponyából hajdan
Két égő csillag sugárzott,
Melynek lángja felgyújtotta
A szívekben a világot:
Véremet is lángra gyújtá,
Szívemet megégeté…
Tekintete lángörvény volt
S én vágyva vesztem belé!
Mily varázsló emlékezet!
E penészlő csontváz felett –
Hindosztán édes virányát
Hintette szét a kikelet:
Mosolygása rózsaméz volt,
Csókja szédítő gyönyör…
Ah, e csóknak íze, lángja,
Engem még ma is gyötör!
Szavában bűbájos dal volt,
Lélekfogó édes ének:
Angyalid így nem dalolnak,
Így – nem ama vad szirének,
Kik elveszik a hajósnak
Megmaradt kevés eszét…
Hajós voltam, s ő szavával
Hívő lelkem tépte szét!
Nézd csontjait uram! – ezek
Báji alatt meghajoltak,
Mint a liljom kecses szára,
Pedig harmat, illat volt csak!
Mozdulása lebbenés volt:
Érte megtagadtalak…
Ítélj uram, ím előtted
Áll e rút csontváz alak!…
Kárhozatom szép forrása,
Így vádollak én majd téged,
Kinek bűbájos emléke
Lelkemen örökre éget!
És ha az Úr elítél majd,
Nem kérek csak egy kegyet:
Mert – bár csak egy pillanatra –
De szerettél: – én rám adja
A te büntetésedet!…
Komócsy József:
Te szereted a mámort…
Fény és árny ciklusból
Te szereted a mámort, mely a zajból
Lelkedre száll s aztán elkábít;
Én a csöndnek vagyok barátja:
Folytatni lelkem álmodásit.
Te szomjazod a fényt, hívságod
Határt nem ismer, csapongsz szerte;
Nekem árny kell, hogy vizsgálhassam
Szívemet a bús, méla csendbe’.
Hagyd el a fényt, hagyd el a zajt most:
Jöjj, elmélkedjünk pillanatra,
Mielőtt szívünk édes lángja
Végsőt lobbanva, kiapadna!
Jöjj, még egyszer szárnyaljon szívünk
A mérhetetlen múltba vissza,
Hol emlékeink serlegéből
Lelkünk a bűvös italt issza!…
Oh, ne hidd, hogy elméd szikrája
Gyújtotta egykor szívem lángra,
S bár szép valál, mint istenasszony,
Szívemnek nem voltál bálványa!
Szerettelek… szeretlek most is,
Mert asszony vagy, ki örül, szenved;
S mert szemedben ragyogni láttam
S arcodon égni a szerelmet.
Leszálltam szíved mélységébe,
Lángodtól én is lángra gyúltam,
És élni kezdtem, mint egy bűvölt,
Ábrándban, ifjan, megújultan.
Aranyidők! Valóban álom!
És álomnál édesb valóság:
A tó, melyen suhanunk, Moeris,
Hullámai keblünk csókdossák.
A boldogság szigete úgy vonz!
És mi kikötünk tündérpartján.
Csodás virágok, fák, gyümölcsök!
– S a legédesbet leszakajtám.
«Jó- s gonosztudás» fája volt az,
Melyen ez édes gyümölcs termett:
Izében a menny minden üdve
S a pokol minden kínja rejlett.
De szívünk csak az üdvöt érzé,
Hisz’ egy világ volt birtokunkba’!
S napfényes délben sötét éjre,
Hol a szív, mely gondolni tudna!
És mily szép volt a mi világunk!
Nincs olyan ragyogó nagy elme,
Aki ahhoz hasonlót még csak
Képzelni is – nem: tudni – merne!
Emlékszel-e? Hát elmúlt mindez!
Hol a pillangó hímes szárnya?
Csak menj: selyemruhád uszályát
Hordozd meg az utcák porába’!
Te szereted a mámort, mely a zajból
Lelkedre száll s aztán elkábít!
Menj utadon. Én nem követlek.
Folytatom lelkem álmodásit.
