Mátyás király természetéről

– Galeotto Marzio nyomán –

Mátyás királynak csodálatos természete volt.
Mert az bizony csodálatos, hogy a király ágyúdörgés mellett a táborban nyugodtan álomba merült, otthon pedig a legnagyobb kényelemben is lekerülte az álom, ha a kamarások suttogtak, vagy halkan beszélgettek.
Amikor Szabács várát ostromolta és bevette, hajítógépekből szórt kövekkel törette a falat, a föld rengett és zajlott, a király pedig elaludt, de a legcsekélyebb suttogásra felébredt. Így tehát a suttogás felriasztotta azt, akit a harcolók zaja és az ágyúdörgés elaltatott. Ne tulajdonítsa ezt senki a király gyanakvásának vagy óvatosságának, mert hiszen mindenütt ilyen volt a természete, háborúban és békében egyaránt.
Egyszer a királynak fülébe jutott, hogy a szolgák közül néhányan mérget kevertek számára – ez a hír eleinte valószínűnek is látszott.
A király azonban így szólt:
- Aki igazságosan és törvény szerint uralkodik, annak nem kell félnie, hogy környezte megmérgezi vagy leszúrja. Különben is, ami valószínű, az még nem bizonyos.
Ilyen szavakkal tette nevetségessé a besúgókat, mert arcukon és viselkedésükön észrevette, hogy csak áskálódnak a szolgák ellen.
Mátyás király szívesen hallgatta azokat a történeteket, amelyek királyok tetteiről szóltak, és mindig okos megjegyzéseket fűzött hozzájuk.
Egyszer az egyik udvari ember, aki mindig érdekes történeteket szokott elbeszélni, a következő históriát adta elő.
Alfonzo nápolyi király, aki egy időben Tiburban lakott, gyakran rendezett fényűző lakomát. Kitűnő főszakácsot tartott, aki a közeli római piacon vásárolta az élelmiszereket.
Történt egyszer, hogy egy halászmester egy hatalmas, pettyegetett angolnát vitt eladni. Az egész piacon nem volt több angolna, ezért a halászmester vérszemet kapott, és azt mondta:
- Annak adom, aki többet fizet érte.
A pápa főszakácsa mindjárt lecsapott rá, és azt mondta:
- Három arany!
De Alfonzo király főszakácsa se hagyta magát:
- Hat arany!
A pápa főszakácsa nem adta meg magát:
- Tíz arany!
- Húsz arany!
De már ekkor a halászmester is közbeszólt:
- Harminc arany az ára!
Erre a pápa főszakácsa lehallgatott, a királyé pedig leolvasta a harminc aranyat, és a halat nagy büszkén elvitte.
Amikor Tiburba érkezett, mindjárt eldicsekedett a királynak a vásárlással. Elmondta, hogy a pápa főszakácsának az orra elől elcsípte az egyetlen angolnát.
Alfonzo királynak nagyon tetszett ez a költséges tréfa, megdicsérte a főszakácsot, sőt még meg is ajándékozta.
Amikor az udvari ember a történetet befejezte, mindenki Mátyás királyra nézett. Vajon mit szól ehhez? Tetszik-e neki ez a tréfa?
Mátyás pedig így szólt:
- A pompát és a bőkezűséget soha senki sem kárhoztatta, hanem azért ha az én főszakácsom ilyen módon akarta volna nekem mutogatni a bőkezűségét, csak abban az esetben dicsértem volna meg, ha a megvásárolt angolnát a pápának ajándékozza. Ugyanis ezáltal minden okos ember belátná, hogy az ő ura sem a pénzt, sem a torkosságot nem becsüli sokra. Ilyen módon belátná, hogy az angolnát nem fösvénységből hagyta ott, és nem is torkosságból vásárolta meg. Tehát a főszakács csak akkor érdemelt volna dicséretet, ha így cselekszik.