Virág Benedek: Baróti Szabó Dávidhoz

Hallám, barátom, tárogatód szavát,
Szent harsogását, melyet ama vitéz
Szabolcs dicsőséggel virágzó
Vérei tiszteletére fújtál.

Mely tűzbe hoztad szívemet, óh magyar
Hazánk szerencsés bárdusa, nemzetünk
Díszére termett Ossziánuk,
Mennyei hangzatú poétánk!

Megért korodnak napjaiban, mikor
Lankadni szoktunk, olyan az éneked,
Mint a dagadt felhő nyögése,
Mely mikoron kifakad magából

Széjjel halálos mennykövet lövell:
S így a puhultság karjai közt magok
Vesztekre nyugvóknak szemekből
Elvert a veszedelmes álmot.

Óh, sok vitézek s címeres éremű
Nagy embereknek gyászt okozó gonosz
Álom! Repülj el messze tőlünk,
S vissza se jöjj soha nemzetünkre!

Most is pirulunk sebhelyeink miatt,
Melyekre nézvén könnybe borul szemünk.
Mi haszna! Térj Múzsám magadba,
S közös koszorút szeretett Szabómnak!