Tóth Árpád: Levél Osvát Ernőhöz

Szerkesztőm, édesapám a betűben,
Hadd köszöntsön e dadogó levél,
Bár óda járna néked, nagyszerűen
Csillogó homlokú ének, kevély;
De mindegy: az sem zenghetné ki hűbben,
Ki vagy nekünk, s képed bennünk hogy él,
Mert minden toll erőtlen és lapos toll
Méltón dicsérni Téged, jó apostol!

Mégis, szemedben – hadd hirdessem én –
Mélységes és komoly lánggal világol
Valami makacs, égi, tiszta fény,
Valami a Betlehem csillagából,
Mely akkor gyúlt ki az egek ívén,
Mikor kincset szült lenn a földi jászol,
S nem tudta a vak éjben senki még,
A barmok között mily csoda lelke ég.

Igen, szemedben csillant meg először
Mindig a magyar öröm csillaga,
Ha észrevetted, hogy halkan előtör
Egy-egy új érték színe, illata:
Fényedben látták meg, és figyelő kör
Így gyűlt köré s többé nem volt maga,
Győzött a Fény, a bús homály levásott,
S indulhattak a magyar Messiások!

Igen, ím vallom, bár szerénytelen
Dölyfnek vegyék, de vallom, ki-ki lássa,
Mi voltunk, új költők, erénytelen
Korunknak sok hős, ifjú Messiása,
Általunk lett e zord és fénytelen
Ország a fényeseknek büszke mása,
S Európa vak zugán a bús magyar
Nagyot s szépet csak általunk akar!

S Te tetted ezt! s jöttén a kornak, annak,
Mikor büszkén ráeszmél Hunnia,
Hogy a népnek, ha ily kincsei vannak,
Nem lehet a Balkánba hunynia,
S a szellem harcába velünk rohannak,
És kisérő fényünkkel gyúl ki a
Feltámadó ős nagyság drága lángja –
Te is velünk léssz, hű vezéri fáklya!

Addig? ó, addig folytassuk tovább
Átkozott, áldott magyar életünket,
Ragyogva, zengve éjen s poklon át
Vigyük sebes szívünk és ép hitünket,
S ha néha egy-egy óra enyhet ád
És körbegyűjt, mint most e csöndes ünnep,
Némán, erősen szorítsunk kezet
Az uton, mely csillagokba vezet!

                               1923