Mentovich Ferenc: Anyámhoz, Unió-dal

Mentovich Ferenc:

Anyámhoz

Emlékezem...a múltba nézek,
Holott még nem borítja gyász:
Holott még nem volt puszta fészek:
De víg zajtól zengett - a ház.

Emlékszem éltem hajnalára,
Midőn a kisded csemetét
Szerető kebeledre zárva,
Könyűiddel melengetéd...

Eljött az éj csillagszegetten...
S korán lepihenék ugyan:
Te mégis dalt mondtál felettem
Hogy édesebben aluggyam.

Mily változás...most mélyen alván
Te vagy, ki csendben nyugoszol,
S álmod felett, sírodnak halmán
Fiadnak fájó hangja szól.

Ím eljövék...sírodhoz léptem
S itt halkkal megzendűl szívem:
Hogy ott alant a sír ölében
Mosolygóbb álmok közt pihenj.

Mentovich Ferenc:

XIX.

Lejt a Maros, fáradt vándor gyanánt
Mindig előbbre és előbbre kél;
Hulláma zúg: hangos vándordal az,
Tudjátok-é, dalában mit beszél?

Azt mondja: oh mi szép e bérc s hegyek,
S mi szép a lomb a bércek oldalán!
Mégis, mégis maradnom nem lehet,
A bércen túl testvérem vár reám.

S mit énekel a halmok hűs szele,
Midőn átlépvén a bércek falát
A távol puszták közepéhez ér?…
Tudjátok a szellő vándordalát?

Oh szép az erdő, melyet elhagyék,
De itt e pusztán mégis jobb nekem,
Nem oly nehéz, de könnyebb itt a lég,
Nincs annyi könny és felhő az egen.

S ha megnyílnának elzárt ajkai,
Tudjátok-é a bérc mit szólana,
A bérc, melynek nyugot felé a nagy
Térségre van fordítva homloka,

Oh szép e bércek és erdők hona,
Szép a virág az erdőbokrokon –
Mégis nyugotra fordítom fejem;
Enyhébb a lég ott s melegebb vagyon.

S midőn így szólna a sziklák foka,
Így zeng a szellő a mező felett,
S hideg keblével a vándor folyó –
A szív, a szív beszélne egyebet?!

A szív csupán ne zengné s mondaná:
A bércen túl testvér velünk a hon,
Ott nincsen annyi felhő az egen,
Enyhébb a lég és melegebb vagyon.