Menj el édes fecském!
Menj el édes fecském, violám köszöntsed,
Nagy alázatosan házban valót kérjed,
Ezen fáradt szóval nékie jelentsed,
Ne hirtelenkedjél, amit szól, megértsed.
Erős kötelekkel kötözék Sámsomot,
Mégis elszakasztá, mint erős mén, hámot;
Mágneskövet visel, aki sok igámot
Csak egy hajszálon ő hozzá húzhatná most.
Arannyal kellene nevedet fölírni,
Gyémántkő-táblára szépen lerajzolni,
Rubinkőből formált ládában tartani –
Innepet kellene nevednek szentelni.
Nem dicsérem: de szép, mint hajnali csillag,
Angyalka módjára ki előttem ballag;
Neveti, ha kérdem: hol lakol, szép alak?
Két szép szemeivel integet, úgy ballag.
Vagy meghalok érted, vagy enyimé tészlek,
Vagy elválok tőled, vagy hozzám kerítlek.
Szánj meg, édes rózsám, igen szépen kérlek,
Engem úgy segéljen: szívemből szeretlek!
/magyar virágének/