Rudnyánszky Gyula: A csípős versekből, A hó, Fut az idő, Ketten vagyunk

Rudnyánszky Gyula:

A csípős versekből


A rendjelet megérdemelni,
Nem kell ehhez szív, – csak egy kéz, mely ád;
S a rendjelet viselni?
Ehhez sem kell ész, csak – kabát.

Fényben, árnyban (1876–1886) 1886


Rudnyánszky Gyula:

A hó


Télen szegény a természet nagyon.
Az a mesés vagyon,
Amit az ifjú föld
A szép tavasztól örökölt,
Mit az erős nyár aratott,
Használva éjet és napot,
S amit a gondos ősz
Begyűjteni se győz:
Az elkallódik mind a vén
Mihaszna tél kezén.
Bíz ez nem a legjobb gazdálkodás;
De hát, hiába, ős szokás!
Tavasszal kezdhető megint elül,
De míg a sor reákerül:
A természet, kifosztva, téli
Szegénység napjait csüggedten éli.
Mint tönkrement nemes tanyája,
Oly elhagyott erdő, mező;
Nap nem mosolyg a puszta tájra,
Még jó, reá fátyolt a köd ha sző,
Hogy eltakarja szégyenét,
Titkolva, hogy mi volt elébb!
Egyhangú, néma szürkeség,
Kopár a föld, borús az ég:
Fa, rét, hegy, völgy, erdő, ugar
Egyforma tar;
Országút és berek,
Ah, minden oly vedlett, kopott:
Siralmas koldus-állapot!
A természet pedig
Röstelkedik,
Mert bántja őt felette,
Hogy a tél tönkretette;
S fohásza száll az égre,
Hogy födje már be végre
A nagy szegénység szégyenét…

Az ég megrázza felleges fejét
És mert a szíve jó,
Lassan szitálni kezd a hó,
Parányi, könnyű, csillanó,
Száz meg száz millió
Csillagpihéje, hulldogál,
Három nap, három éjjel meg nem áll.

S midőn a földet mindenütt
Már hólepel borítja,
Szemét az ég kinyitja:
Ragyog a táj, a nap kisüt.
Kápráztató fehérség!
Hová lett a kopár szegénység?
Eltűnt a puszta rét, a szenny, a sár,
Az asszu kukorica-szár,
Eltűnt a völgy, a domb;
Fa és bokor mind csupa lomb.
Köröskörül ím a
Föld mindenütt sima,
Fehér és tiszta kék
Az ég;
A végtelen ezüst pompában ég,
És a mogorva tél
Egyszerre fényben él;
Ütött-kopott ruhája, vén feje
Friss hóvirággal van tele.
Egész világon átalsuhanó
Örömhang ujjong: Itt a hó!
A hó, az égi, tiszta hó;
A legszebb álom, ím, való:
Csengő csilingel, szán szalad;
A völgy felett, a bérc alatt,
Sívó mezőkön, szántóföldeken,
A rónán, a meredeken,
Bokor tövén, fa sudarán,
Kastélytetőn, nép udvarán,
Cigánybódékon, kémények fején
Egyforma-sima csillogó, fejér
A hópalást…
Csodálatos varázst
Lövell ki fényéből a hó;
Ez a szemünkbe villanó,
Fájdalmasan tűző fehérség,
Amelyben elvész, egybeolvad a
Távolság és a térség
Helyhez kötő fogalma:
Ez az egyenlőség hatalma,
A szeplőtlen egyenlőség maga!

Külön-külön mind ami volt,
Az élet, a szemét, a folt,
A kátyú, a határhalom,
Vasúti sínpár és bedőlt malom
Rozsdás, tört kereke,
A szentmihály-ló s az eke,
A szöllőtőke s a karó:
Egyszerre mind egyenlő,
Ha megered a szürke felhő
S elterül a hótakaró.
Nem látja hit, nem sejti gond,
Hogy meddig út és honnan árok?
Nincs más fekete pont,
Csupán egy varjú károg … –  –

Új költemények (1894–1904) 1904     
 


Rudnyánszky Gyula:

Fut az idő


Fut az idő és elsodor vad árja
Minden gyönyört és minden bánatot;
Mindazt a sír örök sötétje várja:
Mit a lét múló fénye áthatott,
A gyermek férfivá sietve érik,
Gyorsan redőkbe süllyed mosolya...
Jövőm' a szem hiába látja végig:
Húsz éves többé nem leszek soha!

Oh, mint rajongtam, mennyi édes álmot
Álmodtam, könnyü szívvel, boldogan!
Igaznak hittem az egész világot,
Mert tiszta és igaz valék magam.
Ha egy vidék bűbája fogva tartott,
Míg észrevétlen' szállt hajóm tova:
Utánam úszni képzelém a partot...
Húsz éves többé nem leszek soha!

Rossznak bukását, jónak győzedelmét
Ihlett ajakkal hittem s hirdetém:
Titkos veszélyektől ha istenem véd:
Nyilt ellenséggel szembe szállok én!
Ha csöndes erdőben volt szunnyadásom,
Puhábbnak tetszett kőpárnám moha,
Mint most álmatlan éjeken a bársony...
Húsz éves többé nem leszek soha!

Határtalan volt mindig büszke vágyam,
Örömre gyujtott mégis oly kevés:
A végtelent a legkisebb parányban
Igy érzi át a megelégedés! -
S hová tünt hírnév, hatalom, barátság?
Oh, földi pályánk szép tavasz-kora!
Siratom a virágok hervadását...
Húsz éves többé nem leszek soha!

A tölgyre lassan kúszik a folyondár,
De a villám lesújt egy perc alatt;
A gondtalanság friss nyomába' gond jár
És hosszu tél követ rövid nyarat.
Viharok szétzilálták koszorúmat
S nagyon nehéz a tövis-korona;
Türelmem fogy: békén viselni búmat...
Húsz éves többé nem leszek soha!

Igen! Az ifjuság becsét csak akkor
Érezzük igazán, ha elveszett!
Zokogva nézem minden alkonyatkor;
Reményem eggyel ismét kevesebb;
Bár célomért küzdök még régi tűzzel,
Oda van lelkem drága hímpora,
És édenemből tiltó chérub űz el...
Húsz éves többé nem leszek soha!

 
Rudnyánszky Gyula:

Ketten vagyunk


Ketten vagyunk a kis szalonban,
Szemembe néz, kezét fogom,
Szivem remegve, félve dobban
S tünődöm édes álmokon.

Olyan megejtő csend borul ránk,
Oly bűvös, méla hangulat,
Mintha szeretni most tanulnánk
Titokzatos varázs alatt.

S valami rejtett, véghetetlen
Mély bánat vesz rajtunk erőt:
Zokogni kezdünk mind a ketten
A nyíló mennyország előtt.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf