Tompa László: Fiatal fák a hegyen

Az a fa vonzza most a szememet,
mely ott a tetőn a tavaszban remeg.

Oly ifjú, merész, egyenes, derék –
s fölötte kéken a végtelen ég!

Fény ütközik ki gallyai hegyén –
oh, bár lennék e fiatal fa: én!

Feledve mindent, mi kedvetlenít,
szívhatnám a föld áldott nedveit.

S duzzadva tőlük, minden hajnalon
a szabad űrbe nyúlna száz karom.

Tövemmel földben, amely éltetőm,
földieken túl látnék e tetőn.

Derűsen tűrnék – akár hópalást,
akár lomb födjön – minden változást.

Viharban, éjjel, mint egy nyugtalan
őrült üstöke lobogna hajam.

S rá a reggelbe repesve zengenék:
fuvalomhalk s rejtelmes-mély zenét…