Zágoni István: Tűz

Előtte a messzireszaladó, őszi esőben barnára ázott országút, mögötte az egyformajárású két szuronyos csendőr. A frissen puhult úti sárba kerékpár nyoma vágódott be mélyen és hosszadalmas, végeláthatatlan párhuzamban. Bennük meggyűlt az esővíz és fénylett is a bizonytalanul derengő, hűs délelőtti napon, mintha abroncspántot húztak volna rá a bomladozó világ földgolyójára. Vagy mintha csak az ő útját rajzolta volna bele a sorsa ebbe a sötét sáros földbe, hogy kitérése és megállása ne lehessen. Ment. Ő haladt a középen a két vonal között, mögötte a két csendőr a két kerékvágást taposta. Nem kényesek a rendőrcsizmák, zavartalan együtemben csapkodták a sarat. Ha elgondolkozva, elfáradtan, vagy inkább talán elszédülten meglankadt a járása, a csendőrök kemény parancsolással szóltak rá:

    - Menjünk, menjünk! Nincsen időnk a ténfergésre.

    Így nógatták az öreg, ezüstös szakállú görnyedt embert, és ne mondták neki: „nagyságos úr”. Ha szólították, csak így mordultak rá: „no öreg; hé öreg.” Pedig eddig kijárt neki a nagyságos titulus. Csak most veszítette el, éppen akkor, amikor kituszkolták a házából és elindították a faluból. Hol, mikor szerezte, kitől örökölte, mi címen viselte? Nem is tudja talán senki. Az ifjak így hallották az öregektől, a vének csak arra emlékeztek, hogy az apját sem szólították másképpen. Nagyságos Benkő volt ő is, mint az apja, bár ehhez a viselt címhez nem volt meg a megfelelő gazdagsága. Megrokkant régi ház volt az ősi lakása, feketére vénült s meggörbült a magas zsindelytető rajta. Valamikor tágasabb lehetett az udvar, de telekhelyeket adogatott el belőle. Most a kapun belül alighogy meg tud fordulni a szekér és mindenütt kinőtt, megmohosodott a szegénység süppedős bársony udvari szőnyege, a gyepes zöld pázsit. A nagykapu orral nekiesett a félfa-oszlopnak, a sarokszöget hiába verték újra, az odvas fának nem volt szilárd tartása. Gyakran nem nyitogatták, esztendőnként csak egyszer nyikorgott tengelyén a rozsdás sarokvas. Hideg ősszel ha becsukták, a reteszhez sem nyúlt senki a nyárvégi aratás befejeztéig.

    Meleg nyár derekán élénk készülődés és serény gazdálkodás zaja verte fel az árnyékos udvar csendjét. Nagyságos Benkő úr reggelenként kisétált a mezőre nagy szalmakalapban, színehagyott fakó kabátjában, hátratett kezekkel és méltóságteljes lassú léptekkel. Nem a maga földjét kereste, azt úgysem találta volna meg, mert nem volt neki jó ideje egyetlen táblácskája sem. Hanem csak úgy szétnézett a határban: van-e még sok búza a lábán, kopaszodik-e a határ és sűrűsödnek-e, szaporodnak-e már a tarlóban a kalangyasorok? Estefelé künn ült a kapuban s amint a tarlós emberek csoportonként eregéltek be a faluba és siettek el az utcán hazafelé, egyiktől is, másiktól is kérdezgette:

    - Nem végezitek még?

    Pedig tudta nagyon jól – senki jobban nem tudta, mert türelmetlenebbül nem várta, – hogy akik végeznek, azok kalászos koszorúval és hangos énekszóval vonulnak el a kapuja előtt. Ha ezt az éneket egyszer meghallotta s az első búzakoszorút meglátta, másnap már nem szalmakalapban indult el hazulról. Feltette a fekete posztókalapot, az ünnepit, amit mindig gyűrötten vett elő a szekrényfiókból. Felesége pálcát adott a kezébe, szőke lánya lekefélte zöldre kopott fekete kabátjáról a port. Estére – akárhonnan hozta – két lóval és egy fiúval tért haza. Tudta, hogy hol vannak a vidék legrosszabb, legvénebb eladó gebéi, előre tudta már, hogy honnan, kitől fogja megvenni. Bogos lábú, vékony szügyű, roggyant erejű lovak voltak ezek. Éles gerincükre rászáradt a bőr, lekonyultan kiálló bordacsontjaik is eledelt könyörögtek. A nagyságos udvar kosztjával azonban szegények semmit sem nyertek. Kocsis nem kellett az ilyen paripák mellé, gyermeket fogadott néhány hétre. Olyant, ki az utca porában csak akkoriban hagyta el a játékot, de alig várta, hogy a lógondozásba belenőjjön.

    Lovas masinája volt Benkő nagyságosnak. Övé volt az első és egyetlen a faluban s a közeli környéken. A családi birtok utolsó földtábláját adta oda érte, de azt sem jószántából. Nem volt az ő ötlete, hogy a szétmálló Benkő-vagyon utolsó szilánkját ilyen üzemvállalkozás kísérletébe fektesse. Örömmel nem tette. A lójáratú cséplőgép csak úgy rászakadt az ő bátortalan, tervnélküli tehetetlenségére. Váltót írt alá unokabátyjának, az a váltó vitte el az utolsó szántóföldet s annak az árában kapta vigaszkártérítésül a tönkrement rokon kótyavetyéjén a lovas masinát. És ha már megvolt, élni, dolgozni kezdett vele. Hosszú időn át, esztendőről esztendőre ezzel tengette szerény családjának szegényes életét. Aratás elmúltával sorba járta a faluban az udvarokat, a szomszéd falvak nagyobb gazdáihoz is átjárt a masinával. Ő csépelte ki a nagy gabona-asztagokat. Két álló hónapig tartott a lázas munkája. A vízszintes fogaskerékben két vastag lórúd állott, abba fogta be a két sovány gebét, amelyek húzták, hajtották tengelye körül a csörögve zakatoló fogaskereket. Körüljártak kora hajnaltól bágyadó szürkületig. Nem esett le a nagyságos Benkő egyik ujjáról sem az aranygyűrű, hogy ott állott a búzaszemeket pergető cséplődob felett s a korai friss jókedvtől az esti kifáradásig eregette a gépbe a kezébe adogatott száraz kévéket. Volt munkája és dolgozott becsületes lelkesedéssel. Déli pihenőben is akadt neki dolga, a kerekeket olajozta, lovait gondozta. S cséplés után a rossz gebék alig győzték, alig bírták hazahordani az összevámolt, megszerzett, összegyűjtött gabonával telt zsákokat.

    Csépléstől cséplésig így húzta át Benkőéket egyik esztendő a másik után. Így maradt meg feje fölött a levénhedt nagyságos ház. Gazdája megöregedett már, haja őszült, szakálla szürke fényt kapott, nyaka vékonyodott, háta görnyedezett. De nem várta s nem kérte már többé, mint annakelőtte, hogy a könnyebb életű tájakra elszállingózott rokonsága elhívja valamilyen gondnélküli fizetéses állásba. Lelkében önérzet váltotta fel a meghunyászkodó kesergést s az ismeretlen, máshonnan jövő szerencsét már csak a felserdült leánya számára várta. És ne mátkozta, hanem áldotta a percet, amelyikben azt az egykor megsiratott váltót aláírta.

    Messzi hegyek lábánál, csendes völgymedencében van a Benkő faluja. Vasúti síneket nem vezettek még oda, csak a delizsáncos posta járja a maga fordulóját. De a hírt ez is elviszi arról, hogy milyen gyorsan halad a világ. Vitte, egyre hordozta a gőzmasinák képes árjegyzékét is. Érkezett a nagyságos Benkő címére is. Hanem ő gondosan eldugdosta, mérges haraggal az írásos láda aljára dobálta. Nehogy a látogatók, cséplést elszámoló gazdák, a be-beköszöntő szomszédok észrevegyék, kíváncsiskodjanak és a falusiaknak kedve támadjon a gőzmasinára. És mind hiába. Telt az idő és egy nyári cséplés idején a kéveadogatók mind csak arról beszéltek, hogy a vármegye túlsó sarkában gőzös csépeli a gabonát. Sok ökörrel húzatják egyik udvarról a másikra, de egy-két óra alatt kipergeti a szemet akkora asztagokból, amilyenek mellett a lómasina néhány napig elkínlódik keservesen. Az étkezések pihenő idején Benkőt faggatták:

    - Igaz-e, látta-e nagyságos úr?

    Ha tudták volna, hogy milyen rosszul esik a polyvaporos öreg úrnak, nem kérdezték volna, előtte nem is beszéltek volna róla.

    - Van, van, igaz, hogy van – dörmögte vissza az öreg s jobban megizzadt ilyenkor, mint a munkában – de nem idevaló az. Nagy uraknak való, nem a pórnépnek, nem efféle tízkalongyás, húszkalongyás embereknek.

    Hittek is az öregnek s megelégedtek a naphosszat körbecammogó gebék kínos botorkázásával. Fordult pedig erre egyet az esztendő is a maga fogaskerekének tengelyén. Egy kora virradaton, amikor nagyságos Benkő felállott a gép cséplődobjának nyílásához s recsegő hangján „indulj!”-t kiáltott, a lóhajtó gyereknek, a szomszéd faluból éles sípolás hallatszott a harmatos hajnal munka előtti csendjében. Ijedten rántotta egyenesre görbülő hátát Benkő és figyelő fejét magasra kapra, mint a békászó vadlúd, ha a távoli láthatáron fegyvergyanús ember jöttét pillantotta meg. Jól hallotta, hosszú gépsípolás volt. Utána tompa dorombolás kezdődött. A gőzmasina világjáró útján közeledik, hogy eltapossa az ő életfenntartását.

    - Hajtsátok, ne szunnyadozzatok a lovak farkánál – ordította az ostoros gyermekre és szerette volna, ha az egyre gyorsított irammal olyan zakatolást csap a lovas masinája, hogy senki se hallja, senki se figyelhesse a gőzgép dorombolásának csodáját.

    Aznap a szalmahordó és kéveadogató legények türelmetlensége miatt korán, délután kellett befejezni a napi munkát. Napvilág meg akarták járni a szomszéd falut, hogy láthassák a gőzcsodát. Másnap egyébről sem beszéltek s a botorkáló gebéket ócsárolták. Délben azért mégis figyelték a nagyságos szavát, aki teleszájjal is azt hajtogatta és meg is magyarázta:

    - Nem való ez ide. Drága mulatság. Megtördeli a szalmát, elmorzsolja a szemet. Aztán csak annak fizeti ki magát, akinek van legalább nég-öt-hat asztagja.

    A következő évben már nem hordták be a faluba a mezőről a kalongyákat és nem rakták csűrbe a kalászos gabonát. Kinn a faluvégen gyűjtötték össze s emelték sorjába asztagjaikat a gazdák. A tíz-húsz kalongyások is tudnak kazalhegyeket sorakoztatni, ha összeállanak. Amikor a Benkő-ház kapuja előtt el-elhaladtak, szánalommal néztek be a gyepes udvarra és így beszélgettek:

    - Mondtuk a nagyságosnak, hogy rendeljen gőzgépet nyárára. Most aztán hhiuába vette meg az idei gebéket.

    Most aztán késői megbánás lett volna a Benkő bánkódása. Étvágya nem volt az evéshez, éjszakánként ágyában álmatlanul hánykolódott, fetrengett. Kinn a faluvégen nem járkált, hogy el ne árulja kíváncsiságát és izgatott sértődöttségét. Titkon sétált ki a falu fölöttii temetődombra s onnan leste meg, hogy az asztagok között a gépet már felállították, előkészítették a munkára. Akár akart hinni gyöngülő szemének, akár nem, mégis csak látta. A valóságban látta, hogy utolsó reménykedése is megcsalta: ott áll a magas kéményű gőzmasina. Nem káprázott a szeme, látta. Sokáig nem nézte, nem volt erre kedve, hanem szemlesütve, kétségbeesetten indult haza. A szembejövőket nem ügyelte, észre sem vette, köszönésüket nem fogadta. Csordultig gyűlt panaszaival sietett hazafelé, hogy családja előtt kiöntse könnyezve. Ez a számítása is meghiúsult. Otthon vendéget talált, erősen napsütötte barna arcú fiatal embert, kit a háziasszony és leánya uzsonnaasztalhoz ültettek s kivel kedvesen beszélgettek.

    - Apa, jó hogy jössz, a gépész úr keresett fel. Régi ismerős.

    - Nem ismerem – és bizalmatlanul nézett a vendég szemébe Benkő.

    - Ismered, apa. Ő volt a Miska. A Czike Boris asszony fia a nagyságos lovas masinájának gebéinél hajtógyerek. Most Czike Mihály volt a nve. Czike, csak találgatták a faluban. És Mihály úr lett belőle, a nagytekintélyű gőzös cséplőgép kezelője. Színes kék inget viselt, volt vastag óralánca, ezüst órája, havi fizetése, a kicsépelt gabonából percentje és érdekfeszítő szakértelemmel tudott beszélni arról, hogyan lesz a tűzből gőz és a gőzből a kereket veszettül forgató hajtóerő. Minderre azonban Benkő nem volt kíváncsi. Türelme sem lett volna hallgatni és kedve sem, hogy kérdezgesse. A falu a Czike Boris zsellércsalád fattyúját ünnepelte s még az ő házában is asztalhoz ültették. Még az ő lánya is eltűri, hogy legyeskedjék körülötte. Azt hitte, forog vele a ház. Halántékán tompa fájdalmat érzett. Nem jó volna, ha szédületében eltántorodna. A beárnyékolt szoba zárt levegője nehéz súllyal ereszkedett a mellére. Friss, tisztább levegőt kívánt. A vendégnek csak ennyit mondott gúnyosan:

    - Hm. De megurasodtál, Miska. Ez a bolond mai világ tégedet tesz úrrá.

    Hirtelen fordult ki az ajtón. Künn vastag sötét fellegeket hajtott a falu felé a szél, amely eszeveszett csintalansággal magas oszlopokba verte fel az út porát és gyors iramban kergette maga előtt. A félelmetes, hosszan tartó morajló égi dörgés mindegyre közeledett. A tompán morajló, zúgó dübörgést éles csattanások váltották fel. A fellegek sötétségében megérkezett a villámlások átokhullása. Mintha az elsötétedett mennyben azt akarta volna elképzelni, hogy az emberektől elvesz minden világosságot, s villámmá gyűjtve, agyonüti vele mindnyájukat.

    Fedél alá szaladtak az emberek. A nappalt félbeszakította a vihar borúja. Szürkület nélkül, holdvilág nélkül, zivataros orkán ijesztő lármájával köszöntött be az este.

    A nagyságos ház ázott zsindelytetőzetét meg-megrecsegtette a szél. A mennydörgés lelketrázó csattanásai megreszkettették a rozzant épületet is. Villámfény csapkodott be a kis ablakokon s a bennülőknek elhalkult a beszélgetése.

    A gyönge ház nem nyújtotta számukra a bíztató menedék reménységét az eget zúgató, földet mozgató vihartombolás mérhetetlen hatalmasságával szemben. Imakönyvét vette elő az öregasszony, de remegő kezében nem volt elég erő, hogy pápaszemét föltegye. Egyik rázkódástól a másikig nem volt elég ideje, hogy hosszú mondatokra szabja az imát. Csak jajgatva foglalta sóhajaiba könyörgését. De a lányra nem ragadt rá – mint máskor – az anya kétségbeesett félelme. Mert ott ült vele szemben egy sok vihart átélt férfi, akinek arcán látta a bátorság nyugalmát s annak az érzésnek derűjét, amely nem féli a külvilág sikoltó viharát, mert örül, hogy szemben ülhet a szembenülővel.

    Hatalmas villámlás lángolva cikázott végig az egész mennybolton. Mintha szétpattant volna az ég és kigyúlt volna föld. Vörös fény lobbant fel a mindenség véghetetlen magasságába. Kivilágította hirtelen az egész falut s bevilágított az apró házak tűzhelyei körül összebújt emberek közé, akik riadtan ugráltak ki búvóhelyeikről.

    A vad iramban vonuló vihar mennydörgése eltompult, a szél alábbhagyott sivításából, de egyre erősödött a tűzláng vészes vörös fénye. A gépész kiszaladt a nagyságos házból s csak annyit kiáltott vissza, hogy rohan le a falu végére. A sötét utca víztócsáit mind több és több ember futólépése csapkodta. Lelkendező öblös hang rémítő ordítása zúgott végig a fehér házsorok között:

    - Cseberre, villára emberek!

    Tűz! Tűz! Megkondultak a harangok és kongatták, rángatták, félreverték, hogy egyetlen lélek tétlenül ne maradjon. Asszonyok sikoltoztak, férfiak kiáltoztak, elöljárók parancsokat osztogattak. Épkézláb emberfia otthon nem maradt. Hanyatt-homlok rohantak a faluvégére. Tűz van! Lángban áll a gabonakazlak cséplőtelepe.

    Ázottan, fázottan, ekkor tért haza Benkő a gyepes udvarra. Hátul, a kerten át, a csűrön keresztül érkezett a tornác elé. Nyitott ajtót talált és a házban senkit. Lerángatta testéről a csuromvizes ruhát. Mikor a felesége és leánya hazakerültek, őt már az ágyban találták. Nem beszélt, csak reszketett, jajgatott. Rázta a hideg, hogy az ágy is mozgott belé. Amikor megszólalt, égető láz gyúlt ki az arcán és nem értették, amit félrebeszélt.

    - Én hoztam a vihart, a jégesőt – ilyeneket mondott – és a pusztító szelet, mennykövet, a tüzet… Czike Boris fia csak a gőzgépet hozta s csak engem gázolt el vele. Nagyságos Benkő tüzet hozott, hogy sírjon az egész kegyetlen falu.

    Amikor a csendőrök másnap elvitték és szívettépően búcsúzott tőle az asszony és lány, akkor ott volt ismét a zsellérasszony fia, a gépész. A szőke lányt vigasztalta. Benkő ekkor sem nézett rá gyilkos szemekkel, sem bosszús haraggal. Sőt éppen az nyugtatta meg, hogy a munkáján valamivé vergődött fiút ott láthatta. Benne találta meg tönkrement lelkének új reménységét. Nem is az övét, hanem a leányáét. Kezét nyújtotta, a fi elfogadta. Aztán ment az út közepén, a csendőrök utána.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf