Libisch Győző: A versíró Szabó Dezső

Amikor Szabó Dezső költészetére terelődik a szó, még munkásságának alapos ismerői is gyakorta legyintenek, és finoman figyelmeztetik a tájékozatlan rajongóit: ilyenről nem érdemes beszélni, ez méltatlan a nagy író és gondolkodó egész életművéhez, csak lejáratja azt. És ilyenkor szinte mindenki „A bölcsőtől Budapestig” [később: Életeim] című önéletírás kamaszkori zsengéire hivatkozik, amelyek valóban zöldecskék,vagy a regényeiben, tanulmányaiban itt-ott elhelyezett meghökkentő versparódiáira, - önállóan ezek tényleg nem sok szót érdemelnek. Van azonban az életműnek egy olyan, eddig nem túl sokra becsült, pedig attól elválaszthatatlan ütőere: a líra, a költészet, mely szépirodalmi műveit és még politikai esszéit is átszövi, - ritmikus prózában, vagy csak költői képek sorozatában, de ha kell, a kötött forma abroncsaiba szorítva, - és amely nélkül a Szabó Dezső-i mű éppen egyéni varázsát veszítené el, azt a jellegzetes hangot, aminek hiányában szépirodalmi munkássága az lenne, aminek a kortárs és mai ellenségei igyekeznek elhitetni: olvashatatlan. Önálló versei egybegyűjtve sohasem jelentek meg, szerzőjük nyilván nem tartotta azt fontosnak. Nekünk, amellett, hogy ezt a hiányt előbb-utóbb pótoljuk, meg kell kísérelnünk e költői életmű-epizód feltárását és elhelyezését az egészben, mégpedig nem az irodalmi boncnokok hűvös tárgyilagosságával, sem a tudománykodás unalmával, hanem a Mester iránt érzett szeretettel közelítve a témához.

*
 
Fiatalkori versek, „zsengék”

A magyar írók többsége már gyermekkorában, többnyire az iskolában megcsillogtatta irodalmi „oroszlánkörmeit”.  Ezek a többnyire versek, elbeszélések, színdarabok műfajába tört körmök azonban általában méltán kihulltak az emlékezet rostáin és legföljebb szerzőjük halála után, a hagyatékot színesítették. Szabó Dezső ifjúkori versei sem érdemelnének különös odafigyelést, mint ahogyan a Mester se vette őket komolyan, és csak a harmincas évek közepén, Életeim című önéletrajzi regényfolyamába írta vissza őket, többségüket feltehetőleg emlékezetből. Bizonyos verselési készségen kívül, amely azonban nem haladta meg a kor diák önképzőköri színvonalát, elégedjünk meg e költemények címének említésével: Ilkához, Annuskához, Egy szerelmes poéta története, Lujzikához; Veszélyben a haza [1888], Gyere haza..., Szabó Dezsőhöz, Azt mondják..., Palikához, Gyászdalom, Édesanyámhoz. Gyakran foglalkozik az élet-halál kérdésével [Én, Bús felhő vagyok én..., Ha rágondolok..., Ábránd], egyik helyen mintha messiás-tudata lobogna föl:
[...] Az égből kiűzött 
Hullócsillag leszek: 
Mely fényével betölt 
Poklot, földet, eget, 
Mely örökké rohan 
A nagy űrben tova, 
De kihűlt meteor 
Nem lesz soha...soha!

Ezeken kívül írt még verses levelet és -műbírálatot. Egyik diáktársa Ferruccio című beszélyéről például verses kritikát írt, melyben az idegen-majmolás divatja ellen kel ki, szembe állítva a magyar hagyományok ápolásával:
(...)De hagyjuk mi a francia Párizst 
S a tengerentúli messziséget 
S énekeljük a rongyában is 
Becsületes jó magyar népet.
A nép lelke óriás tenger, 
Van benne drágagyöngy elég, 
Hozzuk fel a világ szemébe, 
Ismertessük meg jellemét: 
Hogy irodalmunk miénk legyen, 
Minden ízében mély s magyar, 
Ne más konyháján kolduló vak, 
Mert lehet azzá, ha akar. (...)

Mintha itt fogalmazná meg először politikai elhívatottságát is:
Mostan pedig lantom letészem, 
Csendes élőhalott leszek, 
Lelkemnek megtiltom a dallást: 
De majd még egyszer felkelek: 
Majd: hogyha egyszer férfikarral 
Az idő elé állhatok 
S új korszakot teremtő lánggal 
A tengelyébe kaphatok: 
Új irányt adni kerekének, 
Tudom, lesz bajtársam elég: 
Behozni a rothadt világba
Új korszak tisztább szellemét! E romantikus jóslat azonban, mint később látni fogjuk, csak félig teljesült: bajtársa bizony sohasem lett elég a tisztább szellem, az új korszakot teremtő láng elhintésében, Szabó Dezső magános farkasként járta útját az életben. 
 
 
Versparódiák
Szabó Dezső székesfehérvári tanár korában [1906-1908] lett íróvá: cikkeket, tanulmányokat írt, zömmel a Fejér Megyei Naplóba. Első szépirodalmi próbálkozásai csak később, 1912-13-ban látnak napvilágot a Nyugatban [Erdélyi földről, Miért?, Don Kisott penitencián, stb.], kötött formákba azonban - diákkori ígéretéhez híven - sokáig nem téved. Ennek talán a legfőbb oka a félelem az epigonizmustól, amely a tizenkilencedik század második felében elmosta az eredetiség legmélyebb alapjait is a költészet művelőiből. Ezt nagyon jól példázzák Szabó Dezső diákkori zsengéi is.
Ez a helyzet azonban döntően megváltozott a nyugatosok és más modernek fellépésével. Ady stiláris és tematikai forradalma új távlatokat villantott fel a költők előtt, és az igazán tehetségesek éltek is vele. Ez persze nem változtatott azon, hogy Szabó Dezső a verset csak öncélú játéknak fogta föl, amihez neki semmi kedve és ideje nem volt. Ha mégis a lírát vette kezébe, abból személyes csacskaságokra futotta csak, mint például sümegi tartózkodása idején, amikor néhány versikét írt a házigazda Darnay Kálmán feleségéhez és leányához [Ida a zongoránál, A rózsaszínű Bonnkához, "Ó Kócika..."]. E személyes írások csak az utóbbi években kerültek elő az örökösök jóvoltából, és csak ekkor derült ki, hogy írójuk közülük az elsőt - átigazítva - Karácsonyest a fehér asszonynál címmel befoglalta az 1914-ben megjelent Boldogság Budán című elbeszélésébe versparódiaként, mint Zuzury, a nagy formaművész társaság előtti rögtönzését. Ennyire tartotta tehát a saját korábbi versét. E társaságban azonban vaskosabb paródia is elhangzik, mégpedig Adyürügyén. Erről így ír később az Életeim oldalain, amikor nagyváradi helyettes tanári korszakával (1908-9) foglalkozik: "Elkezdtem a helyettes tanári siralmakból Ady-verseket faragni, melyeknek nagy sikere volt, s kéziratban terjesztették őket...Azt hiszem, ez a tréfás költészetem tizenöt-húsz darabból állott. Egy rajztanár, ha jól emlékszem, Udvary vagy Udvardy nevű, művészi kéziratos kiadást készített belőle. Adynak is megmutatták, aki azt később nekem felemlítette. Nem mondhatom, hogy különösebb örömmel."
Az Ady-paródiák zöme sajnos elveszett. Mindössze kettő maradt fenn belőlük, egyike éppen a fent említett novellában, mint Fataliónak a lakbérsegélyező egylet matinéjára írott költeménye:

Halál-romok élet-városban, 
Halottan, élők laknak benne. 
Földszint ó ház, beteget rókáz
S kacag a kórház, mintha enne. 
És sírnak a halálra szültek.
Kacag a kórház, mintha enne, 
Nyomorhústól telik a gyomra: 
Özvegy szívek s víg-bús legények 
Nincsen pénztől hullnak halomra 
S kacagni kezd a temető is.
Megy levél ahhoz, ki felelget, 
Megy levél ahhoz, aki hallgat: 
Nyomorhús már kifolyt zsákjából, 
Nyomorhús merész lett, mert jajgat! 
Kajánul kacag, aki hallgat.
S fekete-misés éjszakákon  Találgatják víg-bús legények: 
Nyolcvan percent lesz? hatvan? hetven?
S reszketnek, akik holtan élnek, 
Reszketnek, akik holtan élnek.

Önéletírásában megadja a vers megfejtésének a kulcsát is: „a tanárok lakbére kicsiny, ezért egészségtelen lakásokban laknak. Kérvényt írnak Apponyi miniszterhez, hogy emeljék fel a lakbért. A miniszter, ki néha felel, néha nem az interpellációkra, vidáman hallgat. A tanárok búsan találgatják, hogy a budapesti lakbérnek hány percentje lesz a nagyváradi. Szurkolnak.”
Az Ady paródia-ciklus másik fennmaradt darabját az Életeimben közli, A halálorgonacímmel, amely nyilvánvaló utalás a Fekete zongora című Ady-versre. Hadd álljon itt csak az első versszaka:

Én vagyok a halál-orgona, 
Bennem ingyen dalol az élet. 
Jól fizetett úri zongorán 
Víg dala szól a jóllevésnek. 
Én vagyok a halál-orgona...

Ennek a versnek is van megfejtése: „Én helyettes tanár vagyok és ingyen dolgozom. A rendes tanárok vidámak lehetnek. Apponyi táncol, a lányok a jó fizetésű tanárok felé vonzódnak, és elhúzódnak a szegény helyettes tanártól. A szegény helyettes tanárra nagyon ráért a tavasz és a csók, de mert nincs pénze, a lepedője bánja meg éjjel. A csóksöntések lányai szomorúak, mert ez nem üzlet nekik. A helyettes tanár a hosszú várakozásban tönkremegy elvénül, elbocsátják a szolgálatból, s más ifjabbakkal újból és újból kezdődik a komédia.”
A két gyilkosan találó hangú, de talán nem megérdemelt paródia ismeretében kevésbé csodálkozhatunk Ady szemrehányásán. Mégis, e két vers méltó darabja lehetne Karinthy így írtok ti című magyar irodalmi görbe tükrének.
Ezekhez hasonló gyilkos paródiák át-meg átszövik Szabó Dezső prózai írásait. Talán a legmarkánsabbak Az elsodort faluban [ÉPOSZ] és a Segítség!-ben [Kurt Schwitters agymenése, a Cigarren] olvashatók, - az előbbi a naturalizmus, utóbbi az avantgard Szabó Dezső-i torzképe, amit természetesen - Lubinszky nevű írócskája bőréből - bővebben meg is magyaráz: „Micsoda zseniális köpés tízezer év rothadt kultúrájára! Nem érzelemverkli, nem giccs-kirakat többé a művészet. Kurrogok, kukorékolok, dadogok, ciripelek, amint a kozmosz szexualitása kitermeli azt belőlem, mint a madárból, az üzekedő kutyából, a szélrázott fából. Az új művészet az emberben közvetlenül megszólaló kozmosz lesz, és nem hazafias programbeszéd, nem
szívlimonádé, nem lelki havifolyam...” Ez Szabó Dezső véleménye az ún. modern költészetről. Vajon csak az ő szeme volt túl elfogult? De későbbi írásaiban is, mint pl. a Feltámadás Makucskánban fontos szerepet kap a gúnyvers. Itt, miután visszabeszélték a földbe a felelőtlenül feltámadt ősöket, hazánk koszorús eöschmoger költője, Etelközi Pischinger Taks mondja el saját, germanizmusoktól hemzsegő hazafias költeményét a tisztelt egybegyűltek előtt:

„Testvér, élesítsd fogadat, 
Harapjad át a torkukat! 
Nem magyar az, ki feltámad, 
Elárulja szent hazánkat. 
Tépjed ki a füleiket, 
Kapard ki a szemeiket! 
S míg a föld vérüket issza, 
Taposd őket földbe vissza!!! 
Vágjad agyon, ha feltámad, 
Az apádat, az anyádat! 
írmag ne maradjon itten, 
Ezt mondja a magyar Isten. 
Véres legyen minden agyar, 
Agyarban magyar a magyar!”

Valójában ezek a torzképek a pamflé-író eszközei, melyeket alárendel a célnak: egyes személyek vagy típusok vitriolban mosdatásának. Szabó Dezső lírai költészetének olyan mellékvágányai, amelyek már egy másik mérce szerint mérhetők. E nagy prózai felbuzdulások közepette azonban egyre-másra merülnek föl olyan kérdések, mint az Élet értelme és a Halál, amelyre Szabó Dezsőnek a saját szavaival kell a választ keresnie. Ez a keresés szabadítja föl benne a leláncolt Prométheuszt: a költészetet, amely A csodálatos élet (1920) című regényében már meg-megcsillog.   
 
ÉLET ÉS HALÁL KÖLTÉSZETE
[Minden kapa nekem kapál..., 1920.]
A Csodálatos élet [1920.] negyedik fejezetében meghal egy öreg székely, András bá', de még a halála előtti pillanatban jót tesz: bevallja, hogy korábban ő lopta el Szűcs Mózesné udvarából a libákat, amivel Szabó Áronnét vádolták. Mindenki megbékül mindenkivel, a jóság szele fúj az emberi szívekbe szeretetet. Azután hazamennek és lefekszenek, és kitárt karral várja őket a pihenés. "És íme, ezen azestén nagy mozdulás történt...megmozdultak a dolgok...A mezőn a meghajlott kalászokból s az ételt adó jó növényekből, a virágokból, a falvakból...minden teremtettből halvány lelkek szálltak ki...És a nyúlánk lelkek egy óriási körbe fogóztak, megúszva csendes vizeit a zuhogó holdnak és halkan-halkan énekelni kezdtek és táncba indultak....Egy óriási daloló körtánc volt az egész bevilágított horizont. És szólt az ének... „ A dolgok lelke sodró expresszionista szabadversben mutatkozik be ebben az álomszerű [valójában a főhős, Szabó Pista álmában látott] vízióban: "Mi vagyunk a kenyér, szelíd kalászai a fakadó földnek. Hálót vet a bűn és vár a halál, de eke van a szegény ember kezében és a barázda erős vár. Nehezek a mák, kétes a holnap. Ezer baj veri vad nótáját a szegény ember szívén: mi halkan növünk a ránk boruló földben, mi vagyunk a remény...”  A kenyér után a hús, az erdő, a mező füvei, a bor végül az ember bűnei és erényei vonulnak, vagyis maga az ember lelke.
A nyolcszakaszos ének ritmikus próza, verssorokba tördelve is olvasható. Mondanivalója: ebben az életben minden az anyagban fejeződik ki, még az embert a dolgok adják össze, mint hangok a dalt. "Az ének fellobogott az égig, mintha az úszó föld vitorlája volna. A körtánc alatt nem hajoltak meg a füvek. Egyszerre a nagy árnyékok felől egy vándor jött...Vállára kasza volt vetve, pengéje meg-megcsillogott...Odaszólt a táncolókhoz...: Ma aratás napja van, ma vígabb nóta kell és gyorsabb tánc...Elővett egy vén harmonikát. Elkezdte:

Minden kapa nekem kapál, 
Én vagyok az öreg halál. 
Minden asszony feleségem 
S mindig tart az özvegységem...stb.

Mondani sem kell, hogy az öreg vándor harmonikás a Halál. A Minden kapa nekem kapál kezdetű vers mintegy nyitánya Szabó Dezső életfilozófikus költeményeinek, tanulsága elég lehangoló: az Élet értelme a Halál. De e komorság egyben szépség is.
Néhány oldallal hátrább egy szép siratódal is olvasható, öt versszakban [„A Szűcs Kelemenné meghót...”].
Az elsodort faluhoz hasonlóan, A csodálatos élet sem lehet meg szabódezsői gúnyképek, versparódiák nélkül. Szabó Pista gazdag ember lesz, palotája csakhamar a költők és a művészek állandó tanyája. Közöttük a legnépszerűbb Noszo volt, „kinek egész költészete abból az egy szóból állott, hogy: én. Ezt a szót énekelte el ezer hangon, vékonyan, vastagon, kérlelőn, fenyegetőn, sírva és kérdezve...Barátai ezért nagy költőnek tartották s verseit merített papíron is saját kézírásával ellátva árulták...”/ „Jó barátja volt Babarov, a b-vel kezdődő szavak költője...”Noszo modellje talán Kosztolányi, Babarové biztosan Babits volt. Az utóbbitól három rövid mutatványverset is beilleszt, mint például az ilyen, egyébként bravúrosan összeszerkesztett semmiséget:

bimbó,
bamba,
bingyó,
banda, 
bárka, 
bolond, 
bálna, 
bolyong.
Úgy gondolom azonban, e paródiák inkább Szabó Dezső gúnyiratai, nem pedig versei között tárgyalandók.

9. Vasárnapi levél
„Melyért bocsánatot kérek”, 1921.
Szabó Dezső és Kosztolányi Dezső viszonya a húszas évek legelején köztudottan rossz volt, ami a regény megírása után tovább mérgesedett. 1920-ban napilapok körkérdést intéztek az írókhoz, hogy miben látják a magyar irodalom pangásának okát. A vitához Szabó Dezső is hozzászólt, és bár, Kosztolányiról is beszélve elismeri, hogy az ő költészete a legfinomabb, de Rilkéhez hasonlítva: „rilkissimus”. Irodalmi helyét is a Kunosok, Sulyánszkyk és Vachottok között jelöli ki. Kifogásolja Kosztolányi gerincét is, nevezetesen: hogy másképp nyilatkozik keresztény és másképp zsidó társaságban. A megtámadott költő természetesen válaszolt az epés megjegyzésekre, minek következményeként az épp Nagyvisnyón lévő Szabó Dezső egy hosszabb, versbe szedett "9. Vasárnapi levelet" ír és jelentet meg „Melyért bocsánatot kérek” címmel. A hosszú, négyütemű tizenkettesekbe, és páros rímekbe fogalmazott, több szakaszra tördelt írás az első önállóan megjelent Szabó Dezső-költemény. A bevezető részben azt is megtudhatjuk, hogy mindez csak játék: utolsó rímes próbálkozásának szánja. Mindjárt utána név szerint szól némely író és kritikus tevékenységéről, és baráti kezet nyújt Kosztolányinak:

...Nem látom jegyezni a jó Anka mestert 
Ki toronyba mászni a közért nem restelt 
S Kosztolányi Dezső telt arcának szépjét, 
Oh, Dezső, Dezsőddel mikor kötsz már békét? 

Egy kis karcolásért sírig hadakozzon, 
Magyar a magyarnak meg ne pardonozzon?

Ezután mintegy ellentétbe állítja a falu [Nagyvisnyó] és Pest világát. A faluban nincsen zajos honmegváltás, kétcentis honmegváltók, nem robognak nyerítő elv-kancák; nem magyarkodik polyák, zsidó, burkus, nem volt kommün és nincs keresztény "kurzus"; a kereszténység gomblyukban nem bömböl. Egyedül van itt, de nem úgy, mint Pesten: ellenségeit legyőzve, de a saját híveitől megverten, itt lelke ablakához mindennap eljárnak.
De mégis egyedül van ő, s mert magyar, hát magános. Messze hangzó szavára nincs fül, messzelátó arcát senki se látja meg. Mint egy Hadúr által küldött Toldi Miklós, szörnyű vendégoldalt tart ki előre, s mutatja a jövőbe vivő utat, - de senki se látja, senki nem megy arra: nem hallgat a magyar az erős magyarra. Hanem követi beszédét inkább gebbedt bunyevácnak, giliszta zsidónak, ótvaros sokácnak, sőt mindenét a zsidónak, szlováknak adja, aki minden jóságában üti, de a himnuszt a sírján könnyezve dalolja. De jaj, ha majd fölnyílik a magyar sírok szája, és Istenhez mennek perelni e vádak: lesz-e felmentése a magyarságnak?
A költemény az első Szabó Dezső programverseinek sorában, szerkesztetlensége, kidolgozatlansága miatt inkább csak egy vázlat: előzménye későbbi nagy verseknek. Nem véletlen, hogy egy levélsorozat keretében, verses levélként adta közre. Világosan kiolvasható belőle, hogy ekkor [1921. június] már szembefordult a keresztény „kurzus” felszínes ricsajával, amely kurzustól korábban igen sokat várt. Disszonánsak viszont az egyes nemzetiségekre akasztott sértő jelzők, melyek talán a Trianon feletti elkeseredésének tudhatók be, - a későbbiekben az ilyenektől tartózkodott.   
 
Versek, álruhában, 1927-1928.

Ha egyszer egy író valamit megígér, azt be is kell tartania. Ha a „Melyért bocsánatot kérek” az utolsó rímes próbálkozás, akkor a továbbiak csak rímtelenek lehetnek. Mit tehet tehát a feltörő lírával? Álruhába bújtatja, miként A csodálatos életben a dolgok lelkének énekét.
Az 1927-1928-as esztendő Szabó Dezső prózai lírájának kétségtelenül nagy korszaka: egymás után születnek meg nagy búcsú-"versei", mint az Anyám (1927), Búcsú Budagyöngyétől (1928. május 31.), az Ének Budapesthez (1928. szeptember 21.) és a Halottak napja (1928. október 26.)
Az Anyám a Zugligeti levelek kilencedikeként jelent meg az Esti Kurír 1927. november 6-i számában, majd újraközölte a Ludas Mátyás füzetek 10. számában, 1936-ban. Gyönyörű vallomás édesanyjairól, a szülőanyjáról és a befogadóról: a temetőről. A szülőről, aki testébe testesítette egész faja életét: hogy minden magyar seb neki fájjon s minden magyar vágy benne legyen akarat. Most, hogy visszatűnt Erdély rögeibe a csodálatos arc, hívja édesanyja, hívja a temető. Megtér hozzá, és jön az esti számadás: - Kis hadvezérem, hol a sereged? kérdi keserű szájjal. És ő feleli:
"Veretlen hadvezér, száműzött király, tisztán térek meg hozzád. Voltam légió, mindig egyedül, voltam győzelem, még megverten is. Ahol én voltam: ott fajtám volt az úr. Ő volt a szépség s az egyetlen eposz. Ahol én voltam: feléje fordult minden arc. De ő nem ismert meg engem, elzárta szívét." Az írás utolsó bekezdései már-már versformába kristályosodnak: "Mint nagy jóságú védő ölelés: / elborítanak majd az anyai rögök. / Zúgni fog ágyú, öreg zsoltár. / Zokogni fognak régi dalok. / Haragos Erdély nagy szíve felmozdul, / hogy visszaölelje hősi fiát. / És tele lesz a föld szeretettel..."
A temető mint édesanya motívum végigvonul Szabó Dezső későbbi írásaiban, hogy azután Az Út című utolsó versében betetőzze a szomorú költői számadást.
A Búcsú Budagyöngyétől egy külföldi utazás előtti lírai búcsúvétel a hangulatos budai kisvendéglőtől. "Most elmegyek. Hogy az anyag máshol felfakadó álmában újból új világ legyek" - írja, mintha végleg el akarná hagyni Budapestet. Ebben az írásában bukkan föl a későbbi "Levelek Kolozsvárra" ciklus múzsája, Zsuzsika, aki "húga, hitvese, anyja, fakadó új hite, újult életének édes íze, nőtt szárnyainak roppant lendülése", - s aki épp májusban töltötte be a tizenhatodik évét. E légies tündérhez később gyönyörű valódi verseket is ír. Zsuzsikát a Budagyöngye adta Szabó Dezsőnek, s őáltala nekünk.
Az Ének Budapesthez már Franciaországban keletkezett. Az előzőtől eltérően program- és számvető írás. Párizsból fogalmazza meg Budapest elképzelt jövőjét:
"Te leszel a népek nagy ölelkezése: Ha teljessé nyílik a nagy magyar álom: itt fognak megbékélni a temetők. A magyar kenyér tűzhelye előtt, a magyar gyermek bölcsője előtt, a magyar dal minden szívnek érthető nyelve előtt fog örök testvériségre kezet nyújtani a rokontalan magyarnak a szláv, a román, a török. És a germán tigris nem lesz többé mumus a Duna gyermekeinek."
Azután a "falu Budapest" vízióját vázolja föl, amikor megindul majd a magyar falu és dús erejével elárasztja, elsöpör minden szemetet és lelke szerinti otthonává szépíti a fővárost.
Az írás utolsó bekezdése már leveti a rímtelenség álruháját és igazi vers:

Akkor majd meglátsz engem is egészen
és tudni fogod az egész szívemet. 
És jó leszel ahhoz örök jósággal, 
akinek élete életed lett. 
Ott fogok állni majd őrhegyed ormán, 
a vén Gellért keleti peremén: 
örök vigyázásban örök szerelemmel 
örök pásztorként úgy nézlek én. 
És minden évben május havában, 
mikor fakadnak a csókok s a virágok, 
hozzám jönnek a magyar gyermekek, 
az ifjak és a zsenge lányok. 
Virágot hoznak, táncolnak, dalolnak 
s forró szívükön áthúzzák nevemet. 
Mondják: apánknál apánkabb ő. 
Mondják: - Nem hal meg, mert szeretett.
Végtelenül-nagyon szeretett. 
           [a verssorokba tördelés tőlem - LGY!]

E verssorokban fogalmazódik meg először Szabó Dezső végrendelete, hogy a Gellérthegy keleti oldalában temessék majd el. Ez sajnos a történelem kedvezőtlen fordulata miatt nem teljesülhetett, hamvai a Kerepesi-temetőben nyugszanak, de monumentális emlékműve megépült és azóta itt tiszteleghetnek hívei Mesterük emléke előtt. A másik látomás: a magyar gyermekek gyermeknapi tisztelgéseemlék(műv)e előtt, még a jövő feladatai közé tartozik. Reméljük, hamarosan lesz majd egy bátor tanár, nevelő, cserkész-vezető vagy más, aki az úttörés szépségét és veszélyeit is vállalva, megteremti ennek a gyermekfesztiválnak új hagyományát.
Az Ének Budapesthez jelentős állomás az író pályáját: a kötött formához való visszatérés kezdete. Már repedezik a fogadalom alapzata, de még hat évet kell várni, amíg Szabó Dezső igazi verssel jelentkezik.
A Halottak napja ismét szabadvers, de a rövid mondatokba tördelt szövegből kihallatszik a vers lüktetése. Párizsból üzeni haza: vagyok, vagyok. Hogy írni fog még ötven regényt, meg egy dráma is rég vívódik benne. Meg kell csinálnia a magyar forradalmat, nincs ideje meghalni. A "vers" mintegy előképe a mintegy hat évvel később közreadott igazi, kötött formába öntött versének, melynek címe: (Koporsómban kedvre kapok...)
Közben azonban, még a Budagyöngyében megírja Ének a révben című regény(töredék)ét (1928), melynek előszavának végén ismét a ritmikus próza eszközéhez nyúl: "Hé, piszkos fekete szolgálók, táncoljatok össze regénnyé! Bőgjétek ott ki magatokat, zúzzátok jól meg a mások szívét. És én romokon és múlt évek máglyája fölött, elzuhant csókok és csonkká tört eposz után, királyi gőgös derültséggel nézem: hogyan bokázzák idegen szívek az én tragédiám vonaglásait. Óh, csak a föld alá is sütne a nap! Csak ott is volna csók és gyermekkacagás!"
1931-ben keletkezett regénye, a Karácsony Kolozsvárt elé három kis mottóverset illesztett. Mindhárom gyermekvers jellegzetes Szabó Dezső-alkotás, közülük az első a legmarkánsabb:
Ez a regény nem regény: csak regényke. 
Aki írta, nem legény: csak legényke. 
Jaj, ne legyen kritikátok keményke, 
Mert belehal az írója, szegényke.
A regény oldalain néhány kitűnő versparódia is helyet kapott, így Tárogató Vince (Mécs László?), a nagy hatású kálvinista (katolikus?) egyházi szónok az Irgalom kavatinái című kötetének bevezető költeménye:
Halló szívek! Itt zúg az élet!! 
Itt egy gyermek van, aki éhez, 
Szegény nem kapott kenyeret!!! 
Hi-hi! - Visítanak szörnyű rémek- 
Hullnak az ifjak, fáznak a vének... 
Ezért sír bennem minden ének 
És vérző Lantot pengetek!!!!
 
(Koporsómban kedvre kapok...) (1934)
Az 1934-ben napvilágot látott cím nélküli vers, (amely itt első sorától kapta a címét), hat versszaknyi hosszú, azon belül hat-hat sorból áll, melyek a, a, b, b, c, c rímelésűek. Az utolsó két-két sor refrén. A kurucosan hetyke, tréfás hangulatú költemény A Ludas Mátyás Füzetek 3. számának mintegy program-adó írása, amely Szabó Dezső töretlen derűlátását fejezi ki, azt, hogy hiába hal meg tízszer, százszor is, mindig feltámad, és újrakezdi:
(...)Meghalok én tízszer, százszor,  Nem félek én a haláltól. 
De rakhatsz rám hegyet: hatot: 
Míg magyar van: feltámadok. 
Ihajja, itt a régi kedvem! 
Csuhajja, újból legény lettem!
Ez a verse optimizmusával mintegy ikertestvére a "Minden kapa nekem kapál" (1920) kezdetű betétversnek, egy tőről fakad a "Melyért bocsánatot kérek" (1921) című "Vasárnapi levél"-lel, a Halottak napja (1928) című párizsi levelével, valamint egy csak 1943-ban, szintén "levél"-ként közölt költeményével (Szabó Dezső éneke), hangulatában lényegesen különbözik viszont a Mester később megjelent költeményeinek zömétől, némelyiknek tökéletes ellenpárja   
 
A Philadelphia ablakában (1935)
A vers címe ma már talán magyarázatra szorul, de 1935-ben mindenki tudta, hogy egy Krisztina-városi kávéházra utal, amely ekkor Szabó Dezső törzshelye volt; itt szokott ülni az ablakhoz közel, belemerengve a külső világba, szívni elmaradhatatlan szivarját, és írni, írni, írni. A világháborúban lebombázták, ma új ház áll a helyén, emléktáblával. (Oly Tamás híressé vált fényképén egy felsőbbrendű, szinte fejedelmi pózban trónoló érett férfiként láttatja, amint az ablakon át a világba mereng; az ablak nem látszik, az író arcát csak a beszűrődő fény világítja meg.)
A vers szép indítása nagy költőre vall. És mint ilyenkor mindig, szinte természetes, hogy a költészet hajszálerein át is hallik más tájakra. Talán sokan ismerik József Attilakét évvel később, l937-ben írt híres versét, a Thomas Mann üdvözlése címűt, melynek kezdő sorai szinte szóról szóra megegyeznek Szabó Dezsőével:
Szabó Dezső:
Mint gyermek, aki esténként, ha jönnek 
Az Árnyék furcsa kőművesei 
S ha jön a Titok és a Félelem, 
Kis zsámolykát húz anyja térdihez 
S mint két könyörgő, meleg kis tenyért, 
Két nagy meleg szemét elébe tárja s kér: 
- Mesélj, Anyám! - 
Úgy húzom én ide 
Vert életemet minden délután
Hű menedékem, bús Szentilonám.

A nagy ablakhoz tárva két szemem,
Örök gyermek, könyörgőn szepegem:
Mesélj, Világ! () 
 
 
József Attila:
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig,
még megkérlel, hogy "Ne menj el, mesélj" -
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: 
így kérünk: Ülj le közénk és mesélj. ()

Azt, hogy József Attila ismerte-e A Philadelphia ablakában-t, nem tudjuk, de mindenesetre ismerhette. Mégsem vádolható plágiummal, mert az első néhány sor után a két költemény mondanivalója szétválik: Szabó Dezső a saját addigi életéről, a magyarságért folytatott harcáról készít keserű számadást, míg a "proletárköltő" a magyarság és Európa eljövendő kapcsolatát fürkészi, a reá leselkedő "ordas eszmék" fölötti aggodalommal.
És Szabó Dezsőnek a Világ mesél... Azt meséli, amit egyébként is hallani akar: A szemben lévő (azóta lebontott) Horváth-kert dús lombjai alatt bánatok lépkednek, az utcán át arcok patakzanak felé, - mindenik egy-egy sorsról mesél, melyek ő belé patakzanak, és ő lesz már a sorsuk, életük. A sokarcú világ minden arca az ő élete és az ő vesztett csatája. A Végzet Úr előtt tagadja, hogy ő: ő, - nincs Szabó Dezső, csak összejött embervisszhang.
Tizenöt éve, hogy Szentilonája ez az ablak; tizenöt éve fut - más életekbe bújva - a Végzet által kijelölt sorsától. Ő nem azért gyűlt a századok mélyén, hogy "gyönyörű stílus", "szépirodalom" legyen: "szépség-ótvar mosdatlan lelkeken", hanem mint a vér és a Sors új Michelangelója, egy roppant dóm álmával jött: beépíteni a jövő századokba az új magyarság roppant templomát. Új látást, új hitet hozott, halomra ölte - mint új Szent György -, a hazug csodák, hazug legendák torz sárkányait. Mint új Tamerlán vágtatott a szívek elé, hogy a rohanása viharos szele új hit, új egység, új termés felé tépje a zúzott magyart. De csatát vesztett,
nem az ellenség, a saját hadserege verte meg:
(...)Fajom dezertált. Nem volt tüdeje 
Vágtatásomhoz. És nem volt szíve: 
Hogy élje, mint egyetlen életét, 
Az új eposz roppant igéretét
Mert:
A fáradt magyar nem akar csodát.
Öszvért követ, nem Táltos-paripát.
Tizenöt éve ez az ablak az ő siralomháza...
Ha levonjuk a megírás keltéből a tizenöt évet, 1920-at kapunk, a "keresztény-nemzeti" kurzus kezdő évét, amikor Szabó Dezső még abban reményked(het)ett, hogy az ő útmutatási alapján megvalósulhat végre a régóta esedékes új magyar honfoglalás. Sokat várt az ellenforradalomtól, azt hitte - Az elsodort falu viharos sikere alapján, - hogy végre elérkezett az ő ideje, de - mint az már néhány hónap múlva kiderült - hiába. Gondolataiból csak néhány, az is szélsőségesen eltorzított formában került be a keresztény-, vagy "görény-kurzus" (ahogy később maga Szabó Dezső nevezte) jelszavai közé. Maga a "keresztény" szó is egy torz álarca volt a valóságnak: azt a látszatot akarta kelteni, mintha lenne egy egységes keresztény vallás, - nem csak katolikus, református, evangélikus, unitárius,...stb., amelyek egymással is olykor kíméletlen harcot vívtak. A "keresztény" szó ekkoriban valójában nem jelentett mást, mint hogy: nem zsidó, és mögötte germán, szláv és egyéb jövevények forgatták ki újfent a magyarságot a saját országából. A szélsőséges nacionalizmus, antiszemitizmus is valójában ezeknek az érdekét szolgálta. Ezektől pedig ő távol állott. A társadalmi igazságtalanságok konzerválása, a magyar forradalom elsikkasztása, a régi rend helyreállítása csillagnyi távolságba lökte az új magyar honfoglalás lehetőségét, ezért Szabó Dezső olyan gyorsan szakított az ellenforradalmi kurzussal, amilyen hamar csak tudott. Hatalmas kudarc volt ez számára, melyért saját faját okolta, a magyarságot, amely ekkor is épp úgy ki volt rekesztve a politika-csinálás lehetőségéből, mint korábban is. Olyan fájdalmas tény volt e kudarc, olyan sebet hagyott a Mester lelkében, amit soha többé nem tudott kiheverni.
De még így, megverve is reménykedik, hogy közeleg a nagy Honfoglalás:
(...) Ha netovábbot mond a szenvedés 
S új lehű napok támadó szele 

Széttépi e beteg kor ködeit: 
Belobbanok majd minden magyar szembe, 
Belobbanok majd minden magyar szívbe (...)
Megnyílt horizont leszek a szemükben, 
Leszek új dogma tőlem hitt hitükben, 
Megtörhetetlen egységük leszek: 
Egy roppant életakarat.
De most még merülünk az éjszakába. Ő azonban ül tovább elrendelt ablakánál és nézi a keleti eget: várja, hogy feltűnjenek rajta az örök csillagok...

A hosszú, kétszáz soros vers Szabó Dezső legfontosabb költeménye, de egész életművének is kiemelkedő darabja. Jelentőségét még a Mester "nagy" átmázolója, Nagy Péter is fölismerte, amikor monográfiájában egysoros lábjegyzetre méltatja. (Szabó Dezső, Bp. 1964, 504. o., 114. jegyzet).
A Philadelphia ablakában Szabó Dezső életművének egyik kulcs-darabja, méltó arra, hogy - Az elsodort falu mellett - az iskolai tananyagban szerepeljen. Sajnos, erre valószínűleg még sokat kell várnunk, - a világ más irányba halad. 

– folytatjuk –