Lipcsey Ádám újságíró, élclapszerkesztő, író

Egy ősi nemesi család sarja volt [bilkei] Lipcsey Ádám újságíró, élclapszerkesztő, író, parlamenti képviselő   [*Tiszafüred, Heves vármegye 1864. június 16.] , az első okiratban említett felmenője az a Lipcsey Szaniszló, aki ez írás szerint 1463-ban Hunyadi Mátyás kedvelt embere. Apja, Lipcsey Péter Tiszafüred főbírája, majd alispánja volt, s mint köztiszteletnek örvendő egri közjegyző halt meg. Lipcsey Ádám személyét elsődlegesen nem irodalmi vagy költői tevékenysége miatt mutatjuk be, bár számos novellát, verset és költői elbeszélést írt. Hanem, hogy rávilágítsunk arra, közismert vicclapszerkesztőként, epével töltött pennájú újságíróként milyen nagy hatással volt a parlamenti politikacsinálás boszorkánykonyhájára, akárcsak a Szózat havilapban szintén bemutatott Bartók Lajos. A visszaemlékezések szerint művelt, okos és érdeklődő, de e mellet kolerikus, igen „nehéz ember” volt. Vélhetőleg génjeiben hordozta nemes őseinek több évszázados harcos és erőszakos természetét, neve kezdetben romantikus hangvételű verseivel és gyakran szatirikus, durva hangvételű újságcikkeivel vált ismertté, azonban néha lírájában sem tudta önmagát megtagadni.

Éhomra

Bolondos hely,
Délben muzsikálnak,
Rossz kedve van
Az egész világnak.

Pufók német
Fújja a fagótot,
Cseh trombitás
Bumberdója hortyog.

Elhallgatom,
Nincs örömöm benne,
Mintha egy nagy
Halálhörgés lenne.

A korszak politikusai és költő- irodalmár-újságíró társai közül sokan féltek tőle és gyűlölték. A tolla szúrt, a nyelve vágott. A humora kegyetlen humor volt: a legnagyobb tekintélyt is földöntött, összemorzsolta. Azért ölelgették, hogy belecsimpaszkodjanak, hogy össze ne gázolja őket. Az általa szerkesztett lapok karikaturistáinak a tollaira is bőven csöpögtette a mérget. Képviselőként, pártjának egyfajta megmondó embereként pedig a koalíció hátán mindig az ő ostora pattogott legjobban. Ady Endre 1915-ben egy írásában így emlékezik vissza rá: „Én a »Borsszem Jankó« című lapot évek óta nem vettem a kezembe, de hallom, hogy e kedves s nem mindig új ötletű papiros megint foglalkozó kegyébe fogadott. Néhány jó évvel ezelőtt, amikor szegény boldogult Lipcsey Ádám bátyám keze alatt a „Jankó” tovább ment a csúfolódás határánál, Párizsban éltem, s onnan táviratban s levélben jelentettem be a kutyakorbácsot. Ma világháború vagy mi a csoda van, Párizs nincs, s a fiatal dühök is ellobogtak. Még szégyenlem is, hogy szegény Ádámmal gorombáskodnom kellett, de hát őt nagyon tiszteltem és szerettem, s valóban fájt a bántása”.
 A Borsszem Jankó első száma, 1868. január 5-én jelent meg mint a legnépszerűbb dualizmuskori élclap mely Ágai Adolf főszerkesztő gondozásában került az olvasókhoz. Művészi igényű karikatúráival, szatirikus írásaival a Borsszem Jankó fennállása első fél évszázadában több mint kétezer fős olvasótábort toborzott magának, csökkenő népszerűséggel pedig egészen az 1938-as esztendőig fennmaradt.
Magyarországon az élclapok karrierje Jókai Mór kezdeményezése nyomán indult meg, aki 1858-ban „Az Üstökös” néven alapított újságot, mely ellenzéki nézeteit szatirikus hangnemben prezentálta, humoros képek kíséretében. Ezt követően hamarosan a „Bolond Miksa” is feltűnt az újságárusoknál, a kiegyezés enyhülő légköre pedig jóval több lehetőséget teremtett a hasonló jellegű lapok megalapításához. Ágai Adolf, az újság első szerkesztőjének bevallása szerint a „Borsszem Jankó” születése a kormányzó Deák-párthoz, közelebbről pedig Andrássy Gyula miniszterelnökhöz kötődött, aki „Az Üstökös” és a „Bolond Miksa” baloldali – tehát ellenzéki – fordulatát látva egy olyan élclapot akart alapítani, mely válaszol a ’48-as alapokon politizáló és bíráló körök támadásaira. Ágai 1896-ban írt visszaemlékezései szerint a kormányfő Ludassy Móricot bízta meg a megfelelő főszerkesztő és szerkesztőgárda megtalálásával, aki szinte véletlenül botlott bele a „Borsszem Jankó” későbbi első emberébe. Bemutatkozó példány rajzai a baloldali élclapoknál is alkotó Jankó János, illetve a bécsi Kollarz tollából származtak, az írók között pedig ott találjuk többek között Vas Gereben, Gyulay Pál és Kecskeméthy Aurél nevét is. Az első szám sikere után a vetélytársak megakadályozták, hogy Jankó a „Borsszem Jankóban” közölhesse rajzait, így Ágainak új rajzolót kellett keresnie, ami Magyarországon ebben az időben szinte lehetetlen feladat volt. Ennek következtében 1870-ig a cseh Karel Klič készítette a karikatúrákat – ezután Jankó visszatért a „Borsszem Jankó”-hoz –, ebben az időszakban pedig az újság belső felépítése is mindinkább kiforrott. Megszülettek az élclap később híressé vált karakterei, akik a magyar társadalom jellegzetes alakjait figurázták ki: ilyen volt a vidéki földesúr, Mokány Berci, Sanyaró Vendel köztisztviselő, Mihaszna András rendőr, a mucsaiak gyülekezete, vagy Spitzig Iczig, a zsidóság stílusjegyeit is magán viselő nagypolgár alakja. Ezeket a szereplőket túlnyomórészt a főszerkesztő találta ki, aki Csicseri Bors álnéven később újságíróként is részt vett a „Borsszem Jankó” munkálataiban. Az élclap készítőinek törzshelye idővel a Kávéforrás nevű népszerű kávéház lett, ahol az évtizedek során változatos, de mindvégig tehetséges társaság gyűlt össze a kormánypárt védelmében harcba szálló újság elkészítésére; túl azon, hogy egy ideig Arany János – és még számos névtelenségbe burkolózó neves irodalmár – is dolgozott a lapnak. Állandó munkatársa lett többek között a később legendává nőtt Lipcsey Ádám, Rákosi Jenő, Dóczy Lajos és Hevesi Lajos is, miközben a karikatúrák a páratlanul tehetséges Jankó János, majd az Amerikában is szép karriert befutott Faragó József keze munkáját dicsérték. A Borsszem Jankó nekik köszönhetően a dualizmus évtizedei alatt – több mint 2000 előfizetővel – lekörözte a hasonló tematikájú újságokat, és egészen a Monarchia összeomlásáig a csúcson maradt.
Lipcsey Ádám középiskolái után a jogot a budapesti egyetemen végezte el, ahol jogi doktorrá is avatták. Az Egri Lapok című szabadelvű párti politikai hetilap 1880 októberében indult meg, munkatársai közül legkiválóbbak egyike rövid ideig Lipcsey Ádám volt. Hivatásos hírlapíróvá Szegeden lett, ahol előbb a Szegedi Napló-nak volt munkatársa, majd a Szeged[1890. március 15-től június 6-ig] és a Szegedi Híradó politikai napilapok szerkesztője. Első humoros kötete 1883-ban jelent meg s később több költeménykötettel gazdagította munkásságát. Irodalmi tevékenysége javarésze a költészet terén mozgott. Prózai írásait mint említettük, leginkább hol szarkazmus, hol humorba hajló derű jellemzi. Mindenképpen azok közé a magyar írók közé tartozott, a kik a nagy irodalmi hagyományok tiszteletében nőttek fel, az úgynevezett Mikszáthon túli nemzedék egyikeként. Innen merítette költeményeihez is azt a melegséget, amely vicclapszerkesztői tevékenyégének szöges ellentéte volt.

A hajnal

Messziről hajnallik,
Pirkad az ég alja.
Színét látni alig,
Szívem neszét hallja.
Mintha repegetnék
Felhők fehér vásznát,
Angyali gyermecskék
Dobálják a pászmát.

Gyönyörűség lészen
Nap megszületése,
Uralkodni készen
Nyeregbe szökése.
Tűzarany az arca,
Láng a haja fürtje.
Véle merne harcra
Kelni anyja-szültje?

Boldogító fénye,
Kalászérő hője,
Élet java, kéje
Világ jótevője.
Kit pogány ősapánk
Isten gyanánt tisztelt,
Tukmálni tudtok ránk
Derekabb egy istent?

 Szegeden tevékenyen részt vett a pirospaprika „fővárosának” kulturális és társadalmi életében. Több kitűnő műveltségű férfiú szövögette ekkor országszerte egy új tudományos és irodalmi társaság megalapításának szálait, Szeged sem maradt ki ebből. Lipcsey Ádám, a város más híres polgáraival élénken részt vett a szegedi Dugonics-társaság alapításában, melynek szépirodalmi osztályelnöke volt.
Lipcsey azután 1898-ban a fővárosba költözött, és mint a Nemzet belső munkatársa, és a Fővárosi Lapok főmunkatársa dolgozott. Innét állandóan több fővárosi napilapnak volt újságírója, vers- és novella szerkesztője, és egyben a Községi Közlöny című közigazgatási szaklap szerkesztő-kiadója. Tiszteletbeli főjegyzője lett az országos központi jegyző-egyletnek. A „Borsszem Jankó” felelős szerkesztését 1906-ban vette át, innentől szerkesztői munkáját gyakran botrányok kísérik.

Kárhozat

Serkedő mellemen véres az ümög,
A homlokomon kék foltot ütök,
Eklézsiát követek, mint a paraszt,
Nagy bűnöm tudata a porba’ maraszt.

Vétkem iszonyú, bár abba’ maradt,
Bennem élt rá a rossz akarat.
Gerincemen át hangyák másznak,
Bosszuló férgei rontott gyásznak.

Ítéletem szól: Soha, örökké!
Szív, ne dobbanj, ne szeress többé!
Hurcold halálig unott igádat,
Szentségtörő bűn gerjedő vágyad.

Reménytelen, komor kálvária,
Szívemnek mit végig kell járnia.
Nem sugárzik rá bocsánat fénye,
Szétfoszlott álmok képzelt regénye.

Boldogtalan szerencse-játék
Elhagy az élő, kit fénykörbe’ játék
Halottam képe sincs már előttem,
Balgatagul darabokra törtem.

A politikában a szabadelvű pártot szolgálta, attól fogva, hogy, mint jóformán gyermek, egy, a gróf Tisza Kálmánhoz irt verssel eljegyezte magát ama politikai iránynak, melyet e név képviselt. Akkoriban, ebben a tekintélyelvű korszakban feltűnést keltett a megszólítás, mert nem mindennapi jelenség volt, hogy egy ifjú költő a mindenható miniszterelnök neve pengetésével induljon az irodalom berkeibe. De úgy látszott utólag, hogy legalább őszintén és meggyőződésből énekelt. Pártpolitikai szereplése Pestre költözése után kezdődött, amikor Miskolc városa munkapárti programmal képviselőnek választotta.
„Nagyságos Uram!
A miskolci nemzeti munkapárt a város északi választó kerületében dr. Lipcsey Ádám urat kérte fel a jelöltség elfogadására.
Dr. Lipcsey Ádám úr a kérelemnek engedve a jelöltséget elfogadta – s e hó 17-én d.e. 11 órakor tartja meg programbeszédét.
Mi dr. Lipcsey Ádám úr személyében a magyar hírlapírásnak, a szabadelvű eszmékért hazafias buzgósággal, törhetetlen állhatatossággal küzdő bajnokát kívántuk bizalmunkkal megbecsülni, s pártunknak kedves ünnepe leend programbeszéde elhangzásának napja.
Nagy örömünkre szolgálna, ha ezt az ünnepünket Nagyságod is – az illusztris magyar író –, mint a mi szívesen kért és várt vendégünk, megjelenésével megtisztelni méltóztatnék.
Bizalomteljes kérésünk, szíves hívásunk mellett, vagyunk hazafias üdvözlettel
a miskolci nemzeti munkapárt nevében
Lichtenstein László
pártelnök
[Címzés:]
Nagyságos
Mikszáth Kálmán úrnak
Budapest
VIII. Szentkirályi u. 32.”

Tárcáiban, prózájában nem volt összeszedett, mert gyakran pongyola és röpkén odavetett kurta sorok rendszertelen rajának tetszett a cikke, de legalább feltűnést keltett, mert érdekes volt. Annál több gondot fordított költeményeire. Ebben nyelvi vagy költői bravúrok nélkül formásság, kidolgozottság rejtette a többnyire átlagos tartalmat.

Üdvözlégy Mária!

Rossz, kis hajóm a part mentén ődöngött,
A sima tenger lágyan ringatá.
Utasa nincs. Egynéhány árú-göngyöt
Hurcol a Mal-tempón föl és alá.
Beppó „urlóbról” jött matróz, meg én
Lógtunk kátránybűzös fedélzetén.

Esteledett. A nagy vízen elömlött
„A hunyó nap vére: az alkonyat.
Mingy’ elérjük a névtelen kis öblöt,
A gép pöfög, a gőz-szirén ugat.
Egy vén finánc várt ránk a kikötőben,
Majd jöttek rokkant tengerészek többen.

Hogy földet értünk, egy görbe toronyban
Vékony zöngével szólt az estharang,
Hirtelen nem is vettem észre, honnan
Csapong felénk az éles, üde hang.
A hámbor Beppó a keresztet hányja,
És dörmögi a refrént: Ave Márja!

Nyírottfejű, vastagnyakú mivoltom
Kizár minden „pápista babonát”,
Mégis most a matrózzal együtt morgom
A bájolóan gyermeteg imát.
Minden nőiség örök ideálja
Hódolni készt: Üdvözlégy! Ave Márja!

A név Ragadott meg és nem az ájtat,
Egy név, mely oly rég drága, szent nekem,
Hallatára mély, tiszta érzés áthat,
Az élet szennyes nyügét levetem.
Szívembe édes álomkép vonul:
Gyermek-szerelmem zöld ártatlanul.

Oh, Máriám, „malaszttal vagy te teljes”.
Magasztos voltod fölemel s lesújt.
Az életem adnám, ha valamelyest
Lehozhatnám a mélyedő azúrt.
Hol minden földi vágyaknak felette,
Liliomoddal ékesen lebegsz te.

Bár inkább pogány Aphrodite voltál,
Amint a tenger ágyából kilép.
Előtted a gyönyörtől elomolván,
Vonaglana a barbár férfi-nép.
Rózsás kis lábad édes taposása
Vón’ boldog szívem végső dobbanása.

Így, most imádlak, istenfélelemmel,
De benned bízni nincs erőm, jogom.
Hitvallóddá kínok közt kéne lennem,
Nem érlek fel, rólad csak álmodom.
Kinek lélekből fakad hő imája,
Beppónak is te vagy a Máriája.    

 Élete javán a derült, humoros oldalhoz hajlott s a dévaj, szarkasztikus hang lebbent ki legkönnyebben poézisából, utolsó éveiben azonban, első felesége halála után, a humorista levetette derűs köntösét es mélységesen bánatos, majd fellengzően ábrándos dalok törtek ki lelkéből. Lírai vers-ciklusai ekkor megmutatták, átlagos költő volt. E lírai vers-ciklusai lerántották a mindennapokban viselt álarcát, hogy a könnyed versek költőjében valójában mennyi gyöngéd és megrázó gondolat született. A végzet olykor valóságosan kedvét találja az emberpusztításban és a merre végigsuhintott kaszájával, zavar vagy egyszerre ijesztő hangtalanság támad. Az életerős és tettre kész, sokat dolgozó férfi hirtelen megroppant belül.

Mintha erdő mélyén járnék,
Lelkemen úgy nő az árnyék,
Temető sincs s lépten-nyomba’
Megbotlom egy sírhalomba.

Gondolatokba borultan
Zöld mezőkön visz az utam.
Erős, szinte fájó zöld ez,
Rá az ég is többet könnyez.

Itt egy dombos lanka-hajlat
Úgy késztet, hogy lehajoljak.
Hogy közvetlen halljam jobban,
A föld szíve minkét dobban.

Nem tudom, hogy? Nem tudom, mért?
Titkos sejtés szívemen ért.
Méla zsongás, mint a hangya,
Tompán neszel: az Ő hangja.

Félig álom, félig láz volt,
Vérem elhűlt, majd fellángolt.
Most úgy rémlik, őrült voltam,
Beszéltem egy sírhalommal.

– Neked jó. Előtted nyitva
A nagy Talán zárja, titka.
Te tudod már: mi lesz, mi nem?
Min még kétség rágja szívem.

– Ahol te vagy, jobb ott mondsza!
Nem fáj már az élet rossza?
Olykor egy-egy emlék bánt is?
Visszagondolsz néha rám is?

– Gödrös orcádból az élet
Csakugyan egy féregé lett?
Merev, üres szemed odva,
Minden könnyed ki van ontva?

– Oh könyörgök, adj hát egy jelt,
Szót, mit csak szerelmünk ismert!
S akik sóvárogva várják,
Látogasd meg két kis árvád!

– S amint eltemettünk véled
/Ott nincs több rá szükséged./
Tőlünk e sír sokat elvett,
Add vissza az élet-kedvet!

Lipcsey Ádám néhány héttel közvetlenül a második házassága után megbetegedett. Környezetében idegeinek súlyos megrokkanásáról suttogtak. Egészsége helyreállítására Fiúméba utazott, de pár nap multán csakhamar még betegebben került vissza a fővárosba és a Schwartzer szanatóriumába vétette föl magát. Itteni tartózkodása alatt súlyos beteg második felesége is meghalt, s noha ezt a tragikus eseményt eltitkolták előtte, az izgalomtól való kímélet sem segített rajta. Az életerős negyvenhat éves ember 1910. december 11-én hétfőn szívroham következtében elhunyt. Két gyermeke siratta: felserdült leánykája Teréz és serdülő fia Ádám. Temetése a Kerepesi-úti temetőben volt, ahol a város díszsírhelyet adott a politikusnak és publicistának. Halála az egész magyar társadalomban mély részvétet és jó pár gúnyos hangú nekrológot keltett Lipcsey megdöbbentően tragikus katasztrófája. Tanulságok egy koporsónál- írta a Népszava[Farkas Antal. Népszava 1910. december 16.]: „Lipcsey Ádám elkövette ezt a bolondságot, hogy meghalt. Az igaz, hogy nem készakarva tette; ez menti. Meghalt váratlanul, megdöbbentően tragikus' körülmények között. A halála éppen összeesett a Weidinger bácsi halálával. Lipcsey volt az, akinek mindig tapsoltak, de sohse fizettek és Weidinger bácsi volt az, aki mindig tapsolt, ha megfizették. Az összes lapok cikkei nyúlós fájdalommal áldoznak a vén karzat-hajcsár emlékének, és a  kőnyomatosokból merített fájdalommal konstatálják, hogy egy ilyen és olyan nevű úr meghalt, aki országgyűlési képviselő volt, a „Borsszem Jankó"-t szerkesztette és szerette a halpaprikást. Mintha ez az ember egyéb nem lett volna, mint kitűnő gyomor-tulajdonos, aki egymásután három porciót befal és négy liter kadarkával leöblíteni. Mintha Lipcsey Ádámból, a poétából, a publicistából, a humoristából egyéb tollra érdemes emlék nem maradt volna, csak a gyomra. Apró firkászok, olyan döglégy-félék, akik életükben csak a másik asztaltól nézték Lipcsey Ádám étvágyát, reminiszcenciákat közölnek, hogy ennyit evett, annyit evett, még a gyümölcsös tálat is megette. Nyomorúságos múltjának osztályosaiban is föl-éled az emlék és megírják róla, hogy emlékezzünk rá, amikor a nászútjáról megjött, két forintot kért tőlük kölcsön. Ilyenek a döglegyek. Csúnya férgek ezek és szeretik a hullát. Az élővel nem mertek volna szemtelenkedni, de a koporsóba dugott emberrel igen; Én azt mondom, hogy mind bolond ember az, aki a maga tehetségét a mások szolgálatába adja. Tessék vele a közt szolgálni szakadásig. Nézzük, mire mennek a jó urak maguktól. Ne kerülközzék toll, amely komenciós dicséret szolgálatába szegődik. Dicsérjék az urak tettekkel magukat és mi nézzük messziről, mire mennek?... Hogy ez így történt, ez így is szokás. Ha a cigány kezéből kiesik a vonó, végigvágódik a földön, bizony a nótaszerető úr nem hajol le hozzá, hanem másikat rendel. Újat, legalább is elevenet...”

Munkái:
1. Vig irások. Eger, 1883. [Elbeszélések].
2. Gyöngyvirág és kisebb versek. Budapest, 1889. [Szegedi Hiradó 44. sz., Délmagyarországi Közlöny 49., Ország-Világ 10., Vasárnapi Ujság 9., Fővárosi Lapok 43., Egyetértés 48. sz.]
3. Árnyék Budapest, 1891. [Költemények. Budapesti Szemle LXXVI., Nemzet 330., Élet II. 406. 1. Délmagyarországi Közlöny 267., Fővárosi Lapok 310., Hét 51., Budapesti Hirlap 343. sz.]

Források: A Dugonics-Társaság ötven éve. 1892—1942. Ötven titkári jelentés. Szeged, 1943; Ady Endre [Világ 1915. június 27.], Arcanum, Az Ujság, 1910. december 13, Budapesti Hírlap 1910, Pallas Nagylexikon, Pesti Hírlap 1910, Szinnyei József: Magyar Írók élete és munkái, Új idők 1910, Vasárnapi Újság 1910

Összeállította – cspb –