Muskátli - 2019. június

Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2018/2019-es tanév kezdetével a Muskátli a ötödik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2019. június / V. évfolyam / 10. szám

Ambrus diák:

Piros rózsa

Gyöngyharmatos, madárdalos,
Piros pünkösd hajnalán,
Piros rózsa nevessen be
Minden háznak ablakán.

Nevesse ki minden házból
A gondot és bánatot,
Boldog öröm üdvözölje
A fölkelő szép napot.

Ne nézzen ránk sehonnan se
Szomorúság feketén:
Mosolyogj csak, piros rózsa,
Piros pünkösd ünnepén!

Forrás: Az Én Ujságom, 1911. június 4., XXII. évfolyam, 24. szám

Mátyás király

Életrajz, tükördarabokban

Írta: Egry György

Zengzetes magyar nyelvünknek soha sem volt nagyobb becsülete, mint Mátyás idejében. Bár ő maga hét nyelvet is tudott, az idegentől, - ha mindjárt fejedelem követe volt is, azaz idegen, - megkívánta, hogy ide jővén: nemzeti nyelvünkön adja elő a mondanivalóját.
Sem előtte nem volt, sem utána nem történt többet ilyen csoda!
Uralkodói mivoltáról beszélnek tettei.
Büszke zsarnok volt százak szemében. Kegyes és igazságos volt milliók szemében.
Az önhitt dongónak, ki balgán röppent hatalma tűzkörébe: bezzeg, lepörzsölte szárnyát. Az ügyefogyottnak, ki bizalommal járult hozzája: bezzeg, mindenkor megvédte igazát.
Egyenes volt jobbra, egyenes volt balra. Amilyen acélos volt lefelé: olyan acélos volt felfelé.
Egyszer így írt a budai polgároknak, akiket valami főbenjáró ügyben maga elé hívott:

„Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország királya.
Jó reggelt, polgárok!
Ha ide nem jöttök valamennyien a király elé, fejeteket vesztitek.
Kelt Budán.
                                A király.”

Máskor meg így válaszolt a római pápának, aki kelleténél jobban bele akart nyúlni az ország ügyeibe:
„Biztosítom Szentségedet, hogy a magyar nemzet készebb hármassá változtatni címerének kettős keresztjét, mintsem az apostoli széktől engedje adományoztatni a királyi előjogokhoz tartozó javadalmakat”
Érdemetlent nem védett előtte születés bíbora. Eltaszította magától. Az érdemest magához emelte: ha a munkától kérges is volt a tenyere.
Mátyás mindig tudta: hányat ütött országában az óra. Hányszor nyújtotta ki jutalmazó markát, ahol nem is várták! Hányszor suhogtatta meg büntető vesszőjét, ahol nem is álmodtak felőle! Itt volt, ott volt, mindenütt volt. Mint az eleven gondviselés, kit az Isten jó kedvében adott magyar népének.
Hej! De nagy üresség is támadt utána!
Hej! De a nemzet szívéből szakadt föl a sóhajtás:
„Meghalt Mátyás király: oda az igazság!”
Soha ember emlékét nem őrizte úgy meg a kegyelet, mint a Mátyás királyét. Kelettől nyugatig, északtól délig: nevének varázsa virágot növeszt síkon, halmon. Alakja megrajzolódik a délibábban. Híre megzendül a jávorfurulyában. Róla dalol még a kis madár is.
Száz meg száz mondás él a magyar nép ajkán. Mindenik mondásban ott van egy sugár a Mátyás fejére.
Idegen irigység ezeket a mondásokat csak szép meséknek tartja. De az igaz magyar érzés valóknak fogadja.
Mert nem terem virág: mag nélkül! Haraszt sem zördül: szellő nélkül!
Zizegj, virágos bokornak zörgő harasztja! Nekem te adod át: én másnak adom át. Hadd mondjak el én is egy pár ily adomát…
Bécsújhely ostrománál történt. Mátyás a legkeményebb tűzben állott, mikor egy futárja jelenti, hogy a szultán követe megérkezett és sürgősen kíván beszélni ő felségével.
-    Vezesd ide, hozzám! – parancsolta Mátyás.
A futár elment s néhány perc múlva megjelent a remegő követtel, aki a sűrű golyózápor között jobbra-balra kapkodta a fejét.
-    Nos, mi az újság? – kérdi mosolyogva a király, kit a török félelme szerfölött mulattatott. És pár lépéssel még közelebb vitte a veszedelemhez.
A követ dadogni kezdett:
-    Tisztelet az uram… uram… uram…
Eddig tudta mondani. Az üzenetnek többi része megakadt a torkán.
Egy darabig várt Mátyás. Mikor aztán látta, hogy a boldogtalan csak nem tud zöld ágra vergődni, ezekkel a szavakkal engedte menekülni:
-    Én is tiszteltetem az uradat. Máskor, ha valamit akar nekem üzenni, okosabb embert küldjön náladnál.
Panasz érkezett hozzá egyszer az erdélyi kincstartóról.
-    Elharácsolja az ország vagyonát. Amellett, mint a barommal, úgy bánik a néppel.
-    Teszek én róla! – mondotta Mátyás.
Szép szerét ejtvén, titkon betoppant Erdélybe. Csakugyan úgy találta, hogy a hír igazat mondott.
Mialatt, mint szegény favágó húzódott meg a vendéglátóban, a pocakos kamarás ünnepi harangzúgás mellett sétált épen az utcán. S hogy földre ne lépjen: körülötte hat szolga arany tálcákat borogatott a lába elé.
Mátyás eleget látott. Egy lapot vett elő és ezt írta rája:
    Itt járt Mátyás király,
    Megevett hat tojást.
    Látta arany csészén
    Járni a kamarást.
Az írást a vendéglőssel át is adatta nyomban a kamarásnak.
-    A többit – úgymond – elvégzi a király.
Nem volt szükség rá.
Ahogy a néhány sort elolvasta a hűtlen sáfár: tüstént meghalt szörnyű ijedtében.

* * *

A borszéki lófő székelynek is volt egyszer Mátyással találkozása.
Szegény volt a nemes, mint a templom egere. Gazdaságát megette a háború. Fekvő jószágából kipörölte a kapzsi atyafiság. Nem hiányzott azért nála a szíves vendégszeretet. Ami kevese volt, azt is megosztotta későn érkezett vendégével; ki, mint öltözete is mutatta, a király íródiákjának vallotta magát.
Bizony, jobb vacsorát is evett már a diák. Mert az első fogás: lencse volt, tormával; a másik meg torma volt, lencsével. Hanem azért el is fogadta, meg is ette. Sőt a vendéglátás után még azt is megígérte a gazdának, hogy ügyének szószólója lesz a királynál. Csak látogasson fel majd mielőbb Budára.
-    Mi segít be engem a király palotájába?
-    Itt van ez a gyűrű. Ezt mutassa meg kegyelmed az ajtónállónak!
Nagy, nagy idő után egyet gondolt a székely, felment Budára. Jó segítsége volt a gyűrű: egyben megnyílt előtte a király palotája.
Szívesen fogadták. Asztalhoz ültették. Két tálban is hordták eléje az ételt. Hanem, én Teremtőm! Mi volt az az étel!
Arany az egyik: ezüsttel tarkázva! Ezüst a másik: arannyal cifrázva! Az író diák meg, aki felszolgálta: maga Mátyás, a magyarok királya!
No, megijedt itt a lófő székely. Bizony szaladóra veszi a dolgot, ha a gazdája szép szóval nem marasztgatja. Mézédes szóra, erős biztatásra mégiscsak ott maradt, mégiscsak belakott…
Nem ugyan az arannyal, ezüsttel…
Mert azokat, - hogy ím, nem vástak a fogához, - tarisznyájában vitte haza erdős hazájába.
    
 (Vége köv.)

Forrás: Az Én Ujságom, 1902. október 26., XIII. évfolyam, 44. szám

Lőrincz Aranka Sarolta most megjelent meséskönyve, melyet először a Muskátli közölt közösen készült Zetényi Csukás D. László búvárral, amelyhez ő nemcsak a víz alatti fotókat adta, hanem életének egyes mozzanatait is megosztotta a szerzővel, amelyből a könyvben lévő párbeszéd, Póka Halas Bácsi és Zétény között, megszületett.

A meséskönyv címében lévő Póka Halas bácsi, Csukás László a maga teljes valóságában. Mivel nemesi család sarja, utóda, következetesen kutatott elődei után és számos adatra bukkanva felfedezte, hogy egyik őse volt Póka király, aki valóban létezett.
Ezekről a történelmi kutatásairól írt egy rövid tanulmányt, amit fogadjatok szeretettel a Muskátliban is.

Zetényi Csukás D. László:

Ismerd meg a múltat

„Ismerd meg a jelenben nemzeted valós történelmi múltját, hogy a jövőd igaz és ne hamis alapokon nyugodjon.”

Ó székely himnusz

Ó én édes jó Istenem, oltalmazóm, segedelmem,
Vándorlásban reménységem, ínségemben légy kenyerem!
Vándor fecske sebes szárnyát, vándorlegény vándorlását,
Vándor székely reménységét, Jézus áldd meg Erdély népét!

Lapozzunk az idő könyvében és álljunk meg egy évszámnál. 1505. november 23-án alkotmányt alkotott a Székely nemzetgyűlés. Vajon miért fontos ezt tudnunk ma élő magyaroknak, akár itt a Felvidéken? Azért mert minden mindennel összefügg. Főleg a régmúlt eseményei ezek, amelyekről alig tud a mai magyarság. Olyan gazdag a mi történelmünk, hogy a morzsának tűnő történeteket csak úgy hagyja elveszni. Mi ne tegyük ezt, ezért lapozgassunk tovább a múlt könyvében.
  Tudni kell, hogy Atilla Nagykirályunk uralkodása idején, amikor a Kárpát-medence még egységes egészet alkotott, a Nyitra és a Vág folyók összeölelkezésénél, amely jól védhető folyamköz volt, szálláshelyet alakított ki magának és népének. Mivel azon időkben Vandál törzs élt és portyázott, ezen a vidéken, első dolga volt megtisztítani tőlük a folyamközt, kiűzve őket onnét. A vandálok vezérét Lándornak nevezték, ezért fennmaradt a neve egy ott található falu nevében, amely település ma is Lándorként szerepel, a Nyitra és a Vág torkolatában.  A Nyitra folyó neve akkor Nedaó volt és ezt a földet Pannon földjének nevezték.
A fehér hunok szálláshelye tehát a Nyitra, vagy Nedaó folyótól, egészen a mosoni Duna-ágig terjedt.
Ebből kiindulva nézzük meg Komáromtól egészen Nyitráig a máig valós helyneveket:
 Lándor- település, Martos, Vék és tucatnyi ma is színmagyar falu, történelmi település neve található meg itt. Ezek között van Kolon helység is. Lépjünk tovább a Nyitra fölött magasodó Zobor hegyre. Kevesen tudják, hogy Zobor hegynév Erdélyben, a székelyeknél is megtalálható. Honnan jön ez az összefüggés?
Atilla Király halála után az óriási hun birodalom felbomlott. Lassú folyamat volt ez, nem ment egyik napról a másikra, hiszen abban az időben nem olyan gyorsan történtek az események, mint most.
A felbomlott birodalomban Atilla utódai véres csatákat folytattak egymás között, azért, hogy ki legyen a vezér a megmaradt birodalomban. Az egyik végzetes csata éppen itt, a Nedaó folyó mellett zajlott. Itt esett el Atilla király legidősebb fia, Ellák, akinek névváltozatai Csilderik vagy Aladár.  Más történelmi források szerint azonban Aladár, vagyis Ellák feleségül vett egy gall hercegnőt és megalapította a Meroving dinasztiát.
További történelmi legendák szerint, a két középső fiú, Elmezár és Uzindur a megmaradt 3 ezer fehér hunnal, Erdélybe vonult, a Csigla mezőre és ott leszékeltek hét székbe, benépesítve Erdélyt. Utódaik a mai napig élő székelyek. Az összes hun nép azonban nem ment el Elmezárral és Uzindurral, hanem egy része itt maradt, a két folyam közt és utódaik a mai napig is itt élnek. Elmezár és Uzindur utóágából született egy Póka nevű fiúgyermek, aki király lett és számos utalás található róla egyes történelmi írásokban.
Orbán Balázs a „Vargyas történetében a Zobor Erdélyben c. fejezetében így ír erről a történelmi tényről:
„Réka sírjának holléte felől nyomozva, a Rika patak nyomában járva, találjuk a Kakas barázdát, vagyis azon hatalmas töltést, melyet az Alsórákosi szoros ismertetése alkalmából, egészen a Somos tetőig követhetünk. A Somos tetőtől a Somos patak völgyét átszelve ez a töltés átmegy a hegytetővel egybefüggő Kustalyba, ahonnan ismét leszáll a Rika patak völgyébe. Innen látszólag nagyon tisztán, újból felmegy a Rikatra, erről a Súgóhegyen, Zoboron és Godrán kőhátra és Erősre emelkedik, honnan Lövéte, Oláhfalu és Zetelaka leírásánál tovább nyomozhatunk. Erek hegyek felé, egyenes irányban áthaladva az Almási barlang mellett lévő Magas emelkedik. A töltés három várat köt össze, Huszt várát, Hagymás várát és Kustaly várát. A hagyomány szerint a hegyen a Merke és a Zobor tetőn, Álmos vezér híres két kapitányának Merkének és Zobornak volt a vára.
 Rika, vagy Réka várához közel van Galambfalva vagy Póka falva, aki Póka királyról, Atilla unokájáról kapta a nevét, mivel itt is volt szálláshelye.  Póka falvát régebben Ladnuknak vagy Kisebbkerothnuknak is nevezték, ami hasonlóan hangzik, mint Kerekthó.
Tardosszentmiklóson, Kolozsvár mellett, a csíki székely múzeumban található még utalás Póka várára. Póka király után a Colonbánok lettek a nép vezérei. Elsőnek Colon, aki mint nagyhatalmú Colonbán lett az olaszteleki Colonbánok őselődje.
Póka királyt Kr. u. 565- ben Colon főrabonbán követte a fejedelmi székben. Ezután következtek a Rabonbánok 631- ben, akik az Orbo- Orbai szék és végül Ugron, az Ugron család őse lettek.
 743- ban már Uzon fogadta Töhötömöt és Deés várába kísérte. (Orbán Balázs: A Székelyföld leírása).
A történelem nem tartja számon a további rabonbánokat, pedig voltak. Az egyik neve Doboka volt, aki nőül vette Karoltot, Géza nagyfejedelem viszont Karolt testvérét, Saroltot. Géza Álmos ivadéka, Doboka pedig Atilláé. Így egyesült a nemzet.
   Colon Bardót fia volt. Colonbán a Burján és a Szakál családok rokon családok.  A Burján család címerében galamb van. Máris felötlik, hogy Póka király egyik szálláshelye egykor Galmbfalva volt. Ez arra enged következtetni, hogy a fent nevezett családok, de a Dániel család is, valamint a főrabonbánok is egy tőről fakadtak.
Ismerjük-e az Atilla utáni Póka Nemzetség többi tagjait? Igen, de térjünk vissza Árpád idejébe, amikor a törzsek a honvisszavétele után elhelyezték szálláshelyeiket.
A Megyer törzs egyik szálláshelye a honvisszavétele után, a Tiszazugban volt, a mai Csépa területén.
Csépa határában volt Nagyhosszúthó és Kerekthou, amely ma dűlőnév. Csépa korábbi nevei írásos emlékekben maradtak fenn.
1261-POKAH (Pókaháza)
1330-Hymud (Himod) és Woya alakban előbukkanó Himod.
Földesurai: 1406-ban a pokahazai-Póka László és János, 1464-ben és 1475-ben a Sandrinus ill Ladislaus Poka de Pokahaza, királyi emberek voltak.
Csépán fennmaradt a Póka név – így Pokahaza sziget, Nagy Pókaház, Pókaház dűlő, Pókaház erdeje, Pókaházi láp, Sasi Pókaház.
IKERVÁR:
A Rába két oldalán már a XI. században állott egy-egy kisebb méretű királyi vár.  
 E két vár egy-egy mesterséges dombon épült fel a Fazék és a Póka dombján.
Mindkét vár István halála után épült fel.
1037 húsvétján itt ünnepelt a Póka várában Salamon király. Valószínűleg más nagy ünnepeket is itt töltött. A helyet ma Ikerfalunak hívják. A Póka dombját ma is a nevén nevezik.
   A Salamon Nemzetség ősi javait felosztották. A fiúk Péter vagy Salamon Benedek utódai alapították az Eszterházi családot. Illés az Illésházy családot, Póka a Nagysalamoni Póka családot alapította. Ezek voltak Salamon Miklós fiai 1242-ben.
   1336-ban Péter fia Tamás, Liptói Comes Csókakői és Várgesztesi várnagy, Póka fia Kelemen halála után, aki magtalanul halt meg, magának kérte Pókaföldet,( a Pókák ősi birtoka Dunaszerdahely  és a környező faluk) amelyet Károly Róbert 1341-ben neki adományozott.
   Az 1138-1190-ben élt Pókának birtokai voltak Szentesen, Csongrádban, Pókaházán, elődje birtokolta az Ikervár egyikét. III. Bélától egy birtoktestet kap a Bodrogközben. De miért, merül fel a kérdés, a választ nem kaptuk meg a mai napig. Viszont, ismerve az akkori politikai helyzetet, és a nemzet emlékezését az elődök iránt, felmerül egy lehetőség. A Tiszazugban Árpád életében, annak déli csücskében egy kisebb területet birtokolt az Ond Nemzetség.
      A Szentesi Póka (1138-1190) a Bodrogközben egy dombon templomot épített. Ez a templom ma a Bodrogközi Szentesi templom. A helynek a Szentes nevet adta. A templom körül jobbágytelkeket adományozott, így alakult ki a ma is létező Szentes település.
Póka fiai Vethe, a Vékei templomot építette. A másik fia Pike, települést alapított, amelynek a Kerektó és Eszenke (Kiseszenke) nevet adta. Ők is templomot építettek itt. Sajnos ez nem maradt fenn.
   Vajon miért is kapott a Szentesi Póka földet a Bodrogközben, kihasítva a királyi várbirtokból?
Lehet, hogy III.Béla király egy feladattal bízta meg? Ha igen, akkor viszont a Póka utódok ezt a feladatot négyszáz éven keresztül becsülettel ellátták, egészen az 1560-as évekig.
A múlt század hatvanas éveiben a Zempléni vár alatt egy fejedelmi sírt találtak. A történészek, Álmos sírját vélték benne megtalálni.
Csakhogy a sír egy alacsony köpcös ember maradványát rejtette, aki le volt fejezve és a feje a lábához volt téve. Ez a kivégzési mód a megalázás jele. Ettől nem messze egy tömegsírt tártak fel, ahol a harcosok maradványait találták meg beledobálva, nagy összevisszaságban.
   Három feltevés van Álmos vezér halálával kapcsolatban.
Az egyik, hogy Álmos saját maga kérte a kivégzését (ami nagyon valószínűtlennek látszik).
A másik feltevés, amíg Álmos, aki déli irányból vezette a törzsek bejövetelét és igyekezett fiának, Árpádnak, a Vereckei hágón való sikeres bejövetelének ünneplését előkészíteni, tőrbe csalták és megölték. Útja végén, valahol Zemplén Vármegyében, Ond vezér harcosaival elfogatta és megölette. A felmentő sereg azonban elfogta Ond vezért és őt is kivégezték, úgyszintén a vezér főembereit is, akiket egy közös sírba temettek el, ott a Zempléni vár tövében.
De akkor hol van Álmos vezér sírja? Bizony azt is itt kell keresni a környéken. Már csak azért is, mivel ebben az időben a Bodrogköz székhelyül szolgált. Talán keressük Álmos sírját egy óriási sírhalomban, a Bodrogközben. Ez egy kerek domb, ahol a vándorok mindig megálltak és a süvegükben földet vittek a domb tetejére, tiszteletüket így rótták le Álmos Nagyfejedelem előtt. Ezért a sírhalom az évszázadok alatt nőttön nőtt. Ma is látható, csak félő, hogy el fog tűnni, mivel azt ma évente felszántják és így minden évben láthatóan alacsonyabb.
   Legendáinkból tehát ismerjük, hogy Álmos vezért kivégezték a Kabarok, akiknek vezérét Vereckének hívták, és Kassán székelt, lányát Eperjesnek hívták. Árpád Keve várából (ma Kijev) indult el a tárkányokkal, mert ekkor a Nyék törzs törzsi vezére volt, Verecke vezérhez Kassára, felmérni a hágók átjárhatóságát a tervezett honvisszafoglalás végett. Itt ismerkedett meg Eperjessel, Verecke lányával, akit később nőül vett. E frigyből született fiuk, Zolta (Zoltán).
      Visszatekintve történelmi múltunkra, látjuk, hogy a Szentesi Pókák becsülettel helyt álltak az évszázadok során, egészen az 1560-as évekig. Ekkor vallási torzsalkodások, viszályok miatt megfosztották őket vagyonuktól, címüktől és ez okból szétszéledtek az ország különböző helyeire.
A történelem mindig ismétli önmagát és a mindenkori hatalom zászlajára tűzi, hogy el kell felejtetni, felejteni ősi múltunkat, eleink hősi történetét. De tudjuk, ez lehetetlen, mivel az emlékezés az utódokban tovább él. A kis nádfedeles kunyhók mélyén az esti csendben, a tűz melegénél üldögélő öregek, mindig tovább fonták az ősi legendák, történetek, mesék szálát, hogy mindez megmaradjon az utókor számára. Nekünk pedig, most élőknek, az a dolgunk, hogy ezeket a fennmaradt régi történeteket mi is továbbadjuk a fiatal nemzedék számára.

Kedves Gyerekek! Megjelent Lőrincz Sarolta Aranka néni Póka Halas bácsi méséi mesekönyve nyomatásban is. Szeretetettel ajánljuk figyelmetekbe. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Póka Halas bácsi meséi

Saci és Öcsi Gondolatországban

A folyónál
9. rész

Alig fejezte be Póka Halas bácsi a mesét, amikor a folyó mellett álló valamelyik fán csúnya, károgó hangot hallatott egy madár.
–Hallgasd csak, a Veszekedős Pereces anyó varjú képében minket keres! – mondta huncut szemhunyorítással Póka Halas bácsi Zéténynek.
–Én bizony nem félek ettől a fekete madártól, tőlem károghat, amennyit csak akar! – mondta bátran Zétény.
–De az Öt-hegy csúcsára fölmentél volna-e, hogy megnézd a Király-tetőt? – kíváncsiskodott tovább Póka Halas bácsi.
–Igen, fölmentem volna, különben is szeretem a hegyeket, az erdőket járni, ehhez nem kell különösebb tudás, nem kell tudnom úszni –vallotta be őszintén Zétény.
–Valóban, az erdőjáráshoz nem kell úszni, de ismerni kell az erdőt, mert könnyen eltévedhetsz benne! – mondta Póka Halas bácsi jóindulatúan.
–Nagyanyám ismeri az erdőket, mert mindig a gyógynövényeket gyűjti, én meg vele tartok. Figyelem a madarak hangját, a szél járását, nézem, merre vannak gyógynövények, és már mutatom is nagyanyámnak, de szedni is segítek neki. Tudom, hogy merre van észak, ha az erdőben barangolunk.
–Akkor mondd meg, hogy találod ki, merre van észak? – adta fel a feladatot Póka Halas bácsi a fiúnak.
–Bácsi, te nem tudod? – csodálkozott Zétény.
–De tudom, csak kíváncsi vagyok, hogy te tudod-e? – huncutkodott Póka Halas bácsi.
–Azt, hogy merre van észak, úgy tudom megállapítani, ha ránézek a fa törzsére, és látom, melyik oldalát fedi vastagon a moha.
–Ügyes vagy, de azt tudod-e, hogy mi a rovás?
–Azt nem tudom, kérlek, magyarázd el nekem, mert szeretném megtanulni! – mondta érdeklődve Zétény.
–Jól van, figyelj csak ide, nagyon egyszerű megtanulni! – kezdte a magyarázatot Póka Halas bácsi.
Azzal a zsebéből elővett egy kis halas bicskát, keresett egy vastagabb faágat, és farigcsálni kezdte különféle jeleket vésve bele.
–Nézd csak, ez a láncszem a hal jele, a fordított V a sátor jele, a keresztvonal pedig az Égi Atya, az Isten jele. Ebből kiolvashatjuk a betűket. Kereszt= I betű =Isten-jel, láncszem= H betű = haljel, fordított V=S betű = sátorjel. Így lesz az IHS az Ég Fia jele.                                                   
–Jaj, de érdekes, és milyen egyszerű! –csodálkozott Zétény.
–Kipróbálhatom én is? – kérdezte, és már nyúlt is a halas bicska után.
–Kipróbálhatod – mondta beleegyezően Póka Halas bácsi, és nyújtotta is a vastag faágat meg a halas bicskát a fiúnak.
Zétény ügyesen elkezdte faragni a rovásjeleket. Végül az egész faágba belevéste a sátor, a hal és Isten jelét.
–Enyém lehet ez a faág? – kérdezte Póka Halas bácsitól.
–Megmutatom nagyanyámnak – tette még hozzá végül.
–A tiéd lehet, hazaviheted, de még mutathatok más rovásjelet is, ha akarod – mondta Póka Halas bácsi, és egy másik faág után nézett.
–Mutathatsz, szeretném megtanulni az összes rovásjelet – egyezett bele Zétény.
Póka Halas bácsi örömmel vette tudomásul a fiú lelkesedését, ezért tovább folytatta a rovásjelek faragását. Lám, a régi tudást tovább lehet adni, mert a gyerekek nyitottak rá, csak nekünk, felnőtteknek ezt tudnunk kell – gondolta magában Póka Halas bácsi elégedetten.
–Talán faragás közben is mesélhetek, ha akarod. Milyen mese következzen? – kérdezte Póka Halas bácsi vidáman, mesélésre készen Zéténytől.
–Úgy gondolom, a következő mesében Tima és Saci Bendegúzzal elmehetnének az Öreg Pipáshoz, az Álom-folyó partjára. Hadd nézzék meg az Álom-folyó mélyét és az Öreg Pipást! – tette még hozzá nagy bölcsen Zétény.
Póka Halas bácsi csak mosolygott, ő tudta, hogy miért.
–Bácsi, ugye a te álmaidban is ott volt az a folyó?
–Igen, ott volt, és ott is lesz mindig – felelte elgondolkozva Póka Halas bácsi.
–Akkor induljunk Timával, Sacival és Bendegúzzal Gondolatország határához, ahol az Álom-folyó folyik, és látogassuk meg az Öreg Pipást! – kiáltotta izgatottan Zétény.
És ekkor Póka Halas bácsi, mint ahogy a búvárok szokták, lassan lemerült gondolatainak legmélyére, hogy felhozza onnan az Álom-folyó meséjét.

Az Álom-folyó mélyén

A nyár magával hozta a kirándulások sok-sok örömét. A hegyi kirándulás után pár nappal apa horgászni készült a közeli halastóhoz.  Saci megtudta, hogy ő is mehet apával a tóhoz. Öcsit nem akarták magukkal vinni, de titkolódzásuk ellenére Öcsi megérezte, hogy apa és Saci valahová készülnek, ezért addig nyafogott, míg meg nem ígérték neki, hogy velük mehet.
–Saci, neked Öcsire kell vigyáznod, hogy be ne essen a tóba, és ami a fő, ne hangoskodjon, mert akkor elriasztja a halakat, és nem lesz kapás! – figyelmeztette apa Sacit.
–Rendben, apa, legyél nyugodt, hiszen én már nagylány vagyok, tudok Öcsire vigyázni.
Saci majdnem elárulta magát, hogyha egyedül el tudott utazni Gondolatországba, akkor Öcsit apa nyugodtan rábízhatja. De még idejében észbe kapott, hogy ezt a titkát senkinek sem árulhatja el. Amíg apa a horgászfelszerelését készítette elő, addig Saci Öcsivel a kert végében gilisztákat keresett csalinak. Találtak is bőven, és belerakták egy üres befőttes üvegbe. Amikor anya megtudta, hová készülnek, megígérte, hogy később ő is utánuk megy a tóhoz, de még halaszthatatlan dolga van otthon, azt el kell végeznie.
Apa kezébe vette a horgászbotot, a kis székét, amin majd ülni fog halászás közben, aztán elindult a tó felé. Saci kezében a haltartó vödörrel bandukolt a nyomában. Otthon még az utolsó pillanatban a vödörbe rejtett egy fújóka pálcikát, amivel légbuborékokat akart fújni a tó partján.  Saci után Öcsi lépkedett óvatosan, hogy a befőttes üvegben tekergőző gilisztákkal el ne essen. Öcsi ragaszkodott a gilisztákhoz, nagyon tetszett neki a mozgásuk, tekergőzésük. Le-lemaradozott, megállt út közben, hogy megbámulja az izgő-mozgó gilisztacsalikat. Sehogy sem tudta elképzelni, hogy fog apa ezekkel a tekergőző gilisztákkal halat fogni.
A tó felé enyhén lejtett a kis gyalogút, amelyen egymás után libasorban bandukoltak, apa, Saci és Öcsi.  Apa ért elsőnek a tóhoz, és körbenézett, hová üljön, a tó melyik részén lehetnek a halak, hol lesz nagyobb kapás. Végül a nádassal szemben helyezkedett el, egy nagy fa alatt. Saci Öcsi elé ment, hogy elvegye tőle a befőttesüveget a gilisztákkal és apának adja. Öcsi szomorúan adta oda és igen sajnálta, hogy a gilisztákat már nem nézegetheti tovább. A nádashoz érve mégis megvigasztalódott, mert hirtelen eszébe jutottak a békák.
  –Ó, bárcsak béka lehetnék! – sóhajtotta el titkos vágyát Öcsi váratlanul.
Ezt azért mondta, mert tudta, hogy a békák lent élnek, a víz mélyén, ami csodálatos lehet, csak sajnos a víz mélye számára elérhetetlen vágyálom volt.  Saci nem is figyelt Öcsire, inkább elővette a szappanos víztartót, belemártotta az üreges pálcikát, és fújni kezdte a szivárványos légbuborékokat, kisebbeket, nagyobbakat, sorra egymás után. A szél sorra a szárnyára kapta és ide-oda hintáztatva a tó felé irányította egyiket a másik után. Szálltak a légbuborékok, szálltak, amíg szét nem pukkantak. Saci nem fáradt bele a légbuborékok fújásába, mindenáron egy gyönyörű, nagy, szivárványos buborékot akart fújni. És láss csodát, végre sikerült!
Amint a nagy szivárványos buborék fellebbent a magasba, Saci abban a pillanatban meglátta Timát szivárványszín ruhában, vidám arccal a buborékon ülni. A légbuborék körbe-körbe forgott, mintha Tima helyett táncolt volna. Csodálatos volt. Saci csak ámult, és még szólni is elfelejtett. Akkor kapott észbe, amikor Öcsi felkiáltott.
–Saci, nézd, milyen szép kislány ül ott a buborékon!
–Öcsi, te látod Timát? – kérdezte Saci csodálkozva.
–Úgy hívják, hogy Tima? Honnan tudod a nevét, te ismered? – ámult el Öcsi.
–Igen, ismerem– mondta Saci megadóan, és már tudta, hogy Öcsinek mindent el kell mondania, Gondolatországot és azt a sok-sok csodát, amit ott látott és tapasztalt.
A szivárványos légbuborék ekkor megállt a levegőben, és Tima intett Sacinak.
–Hahó, Saci! Akarsz jönni az Álom-folyóhoz?
–Hát persze hogy akarok! Öcsit is magammal vihetem? Megígértem apának, hogy vigyázni fogok rá, ezért nem hagyhatom magára.
–Semmi baj, ha kicsivé varázsolja magát, Öcsi is jöhet!– egyezett bele Tima Saci kérésébe.
Saci megfogta Öcsi kezét, és a fülébe súgta.
–Öcsi, gondoljunk arra, hogy picurkák szeretnénk lenni, csak így ülhetünk fel a szivárványos buborékra, hogy Gondolatországba utazhassunk Timával.
Öcsi belegyezően bólintott, ha már béka nem lehet, akkor picurka lesz, és utazni fog a szivárványos buborékon, kell ettől csodálatosabb dolog? Egyszer csak mind a hárman ott ültek egymás mellett, a nagy buborék tetején. A szél meghintáztatta a buborékot, és már repültek is Gondolatország felé.
Lebegve szálltak a magasban, Öcsi ámulva nézte Gondolatországot, amit Saci már nagyon jól ismert. Elszálltak Tima Sokablakos Soktornyú Ódon Vára felett, elhagyták Ira anyó házikóját, a gyógynövényültetvényeket, a Szélmalom-dombot, a Kő-tetőt, a Vidám-selyemrétet, Pókafalvát, az Öt-hegyet a Király-tetővel. Elsuhantak a Kerek-tó és a Melegvizű-források felett, és egyszer csak ott kanyargott előttük az Álom-folyó. Öcsi, szokásához híven, már kezdte volna a kérdezősködést, de a szivárványos buborék hirtelen megállt a folyó partján. Nekik már csak az volt a dolguk, hogy ügyesen a partra ugorjanak.
–Saci, látod, ez az Álom-folyó, ide vágyakoztál, most már itt vagy! – kiáltotta vidáman Tima a folyóra mutatva.
Saci egy ideig szólni sem tudott, olyan csodálatos volt a folyó. Zöldes víztükre úgy csillogott a nap fényében, mint a smaragd drágakő.  A partján sűrűn nőttek a fák, a bokrok, mintha óvni, takarni akarták volna az Álom-folyót valami ártó erő elől. Saci észrevette, hogy az Álom-folyó túloldalán, messze-messze komor sziklák vöröslenek, de mivel messze voltak, inkább a folyóban gyönyörködött.
–Jó lenne lelátni a folyó mélyére, vajon milyen halak úszkálnak a mélyben, és békák vannak-e ott? – kezdte Öcsi a kérdéseit sorolni.
–Ha Öreg Pipást, a folyó őrét megkérjük, biztos levisz minket a folyó mélyére, és akkor megláthatod a halakat – nyugtatta meg Tima Öcsit.
–Az Öreg Pipás vajon merre lehet? – nézelődött Saci ide-oda.
–Biztos a kunyhójában van, a kunyhó meg ott van a nádas szélén – mutatta Tima.
–Menjünk, látogassuk meg, biztosan örülni fog nekünk! – és azzal Tima már indult is a nádas felé, ahol az Öreg Pipás kunyhója állt.
A folyó őre, az Öreg Pipás bent ült a kunyhójában, már tudta, hogy vendégei érkeztek, ezért eléjük sietett. Ott állt a gyerekek előtt, fején az elmaradhatatlan kalap, kezében a kétágú agancsos botja és szájában hosszú szárú pipája. Nagyon különös bot volt, ilyet Öcsi még sohasem látott. Saci, Öcsi és Tima köszöntötték az Öreg Pipást, aki barátságosan kezet fogott mindegyikükkel.
–Bácsi, mi az a hosszú, ami a kezedben van? – kezdte Öcsi újra kíváncsian.
–Tetszik? – kérdezett vissza az Öreg Pipás.
–Igen, tetszik – felelte Öcsi, és már nyúlt is a hosszú botért.
–Rendben, most te veszed át az őrhelyemet, ezért átadom neked ezt a varázsbotot! – mondta mosolyogva az Öreg Pipás, és Öcsinek nyújtotta agancsos botját.
Öcsi büszkén a kezébe vette, és az Álom-folyó partján járkálni kezdett. Az, hogy az Öreg Pipás helyett most ő lehet a folyó őre, nagy büszkeséggel töltötte el.
–Én addig leülök ide, a kunyhóm elé, és kicsit megszívom a pipámat, ilyenkor gondolkodom – mondta az Öreg Pipás, és máris pöfékelni kezdett.
–Mondjátok csak, mit szeretnétek látni? – kérdezte érdeklődve a gyerekektől.
Öcsi nagy bátorsággal elsőnek szólalt meg. Az Öreg Pipás hosszú agancsos botjával nagyot koppantott a földre, és bátran kijelentette:
–Én, a folyó mélyére szeretnék lemerülni, hogy megnézzem, hogy élnek a halak lent, a mélyben. Meg azt is szeretném tudni, milyen halak vannak a folyó mélyén. A békákra is kíváncsi vagyok, azokat is megnézném! –sorolta óhajait Öcsi nagy magabiztossággal.
–Ti is szeretnétek lemerülni a folyó mélyére, mint ahogy a búvárok szokták? – fordult az Öreg Pipás Timához és Sacihoz.
–Mi is szeretnénk! – kiáltották a kislányok egyszerre, mert minden álmuk és vágyuk volt, látni az Álom-folyó mélyét.
Öreg Pipás visszavette Öcsitől az agancsos botját, és lassan háromszor körbejárta a nagy szivárványos buborékot, amellyel a gyerekek az Álom-folyóhoz érkeztek.
Légbuborék, nyílj meg, levegővel telj meg!
Gyerekekkel merülj le, folyó mélyén lebegve!
–Nagyszerű! – mondta elégedetten az Öreg Pipás.
–Most már beléphettek a nagy buborékba, ezzel fogtok lemerülni az Álom-folyó mélyére, lesz benne levegő bőven a számotokra. Én pedig felveszem a halas búvárruhámat, és követlek titeket!
A gyerekek beléptek a buborékba, és merülni kezdtek, majd lassan elnyelte őket a folyó mélye. Amikor Öcsi meglátta a vízben az Öreg Pipás lábuszonyait, nagyot nevetett.
–Nézzétek csak, az Öreg Pipás bácsi olyan, mintha békaember lenne! Hej, ha én is békaember lehetnék! – sóhajtozott megint Öcsi.
Öcsi óhajtására a kislányok kacagni kezdtek, de nem sokáig kacaghattak, mert a folyó mélyén látható csodák kötötték le a figyelmüket. Szebbnél szebb halak úszkáltak körülöttük, kisebbek, nagyobbak. Pikkelyeik hol ezüstösen, hol szivárványosan csillogtak, uszonyaikat lebegtették, szemeiket tágra nyitották. Egyszer csak, mint egy vezényszóra, körbevették a szivárványos légbuborékot, és kerek szemeikkel kíváncsian nézték a gyerekeket. Ekkor az Öreg Pipás intett a halaknak, azok hozzá fordultak, és szép lassan körbeúszták, majd farokuszonyukkal intettek neki.
Tima szólalt meg elsőnek.
–Figyeljetek csak, az Öreg Pipás engedélyt kért a halaktól, hogy titeket végigvezethessen a folyó mélyén. A halak intettek, és megadták az engedélyt.
Az Öreg Pipás a gondolat útján sorra bemutatta a folyó mélyén élő halakat. Megfigyelhették a nagybajuszú harcsát, amint a bajuszát igyekezett kiszabadítani a vízben lévő fauszadék alól. A csuka kíváncsian közeledett a légbuborék felé, és megmutatta erős álkapcsát, amelyben éles fogak sorakoztak.
–A csuka, ha beleharap valamibe, azt nem engedi el – mondta az Öreg Pipás gondolat útján a gyerekeknek.
–Ez a színes uszonyú a sügér, amott meg a kárász fúrta be fejét az iszapba. A süllő meg elbújt a vízbe hullott levelek alá, biztosan szégyenlős – nevetett az Öreg Pipás.
–Nézzétek csak, amott egy rák hadonászik az ollóival! – kiáltotta izgatottan Saci.
A rák zöld vízinövénnyel, folyami szivaccsal hadakozott, és maga körül alaposan felkavarta a folyó homokját. Saci megijedt.
–Jaj, csak a légbuborékunkat ki ne vágja, mert akkor megfulladunk a vízben! – kiáltotta.
Az Öreg Pipás észrevette, hogy Saci fél, ezért a légbuborékot másfelé irányította, oda, ahol a Halas Bölcsők voltak.
–Ó, de gyönyörű, de csodálatos az a sok halikra! – kiáltották a gyerekek.
–Itt vannak a Halas Bölcsők, ebben vannak a halikrák, itt születnek meg a kis halak, innen indulnak tovább, hogy aztán nagy halakká nőjenek – gondolta az Öreg Pipás, és csodák csodája, a gyerekek a gondolat útján mindent megértettek.
–Ti is ilyen picik voltatok, mielőtt még megszületettek volna, ezt elhihetitek nekem! – folytatta az Öreg Pipás.
Öcsi sehogy sem tudta elképzelni, miként lehetett ő ilyen pici halikra, és hogyan nőhetett olyan nagyra, amilyen most volt.
–A Halas Bölcsőkre nagyon kell vigyáznom, hogy a halak életfolyamata meg ne szakadjon – gondolta az Öreg Pipás, de a gyerekek ezt is hallották, mintha a szivárványos buborékban egy hangszórót szereltek volna fel, és az Öreg Pipás gondolatait kihangosította volna.
A gyerekek végigcsodálták a vízi növényeket, amelyek a folyó mély iszapjából sűrűn bújtak elő, olyan volt ez, mint a folyóparti rét, csak a víz alatt. A vízi növények és állatok nem kívánkoztak fel, a folyó víztükrének felszínére, mert a víz volt az életterük. A vízi növények között sok-sok apró vízi rovar született, és ide-oda futkostak, mozogtak, lebegtek, nem törődve semmivel, csak azzal, ami az életfeladatuk volt. Végül a békatelephez értek, ahol az ebihalak úszkáltak. Öcsi ámulva nézte, és keresni kezdte az ebihalak papáját és mamáját.
–Ne keresd a nagy békákat, azok már fönt vannak a parton, a vízililiomok levelein sütkéreznek – gondolta az Öreg Pipás.
Öcsi megértette, és annak is örült, hogy a kis ebihalakat láthatta úszkálni a folyó sekély parti részén. Most már felemelkedünk a felszínre, mert eddig tartott a szivárványos buborék levegője! – közölte a gyerekekkel az Öreg Pipás.
Saci lent, a mélyben, a csend világában értette meg az Álom-folyó titkát. Olyan volt, mintha Álomországban járna. A víz mélyén nem harsogtak a színek, mint a felszínen, de mégis csodálatos és felejthetetlen volt, igazi Álom-folyó, a csend csodálatos világa.
–Gyertek el máskor is, várni foglak! – mondta búcsúzóul az Öreg Pipás, és sorra kezet fogott velük.
A nagy szivárványos buborék felszállt a gyerekekkel a magasba, hogy visszavigye őket a tó mellé, ahol apa horgászott. Tima nem ment velük, ő a kis gondolathajón hazarepült a Sokablakos Soktornyú Ódon Várába.
Amint Saci és Öcsi megérkeztek a tóhoz, apa éppen akkor szedte le a horgára akadt nagy halat, amely szerencsétlenül vergődött a szárazon. Halszemével szomorúan nézett a gyerekekre.
Saci és Öcsi sajnálták, tudták, el fog pusztulni, ezért, amikor apa elfordult a haltartó vödörért, a halat gyorsan visszadobták a tóba.
Saci még odasúgta Öcsinek:
–Egy szót sem szabad elárulnod abból, hol voltál, és mit láttál, ha még el akarsz menni az Öreg Pipáshoz, az Álom-folyó partjára, hogy az agancsos botját a kezedbe vehesd!
Öcsi beleegyezően bólintott, és mutatóujját a szájára tette, hogy hallgatni fog, mint a hal.

Lőrincz Sarolta Aranka:

Történelmünk kútja

Magyar történelmünk kútjába néztem,
és láttam őseim távoli múltját,
mely zúgott, örvénylett,
az elmúlt idő dicső mezején.
Hunok, avarok, székelyek, magyarok,
 palócok, jászok, kunok, besenyők,
 mind, egy nemzetségben álltak,
 messze, az idő történelmi szekerén.
Harci paripák patái dobogtak,
száguldott ezernyi vitéz,
mellükön Nap és Hold,
nyilaiktól mentsen meg az ég.
A Kárpátok ölelő karjában
szelíd rónák, hatalmas hegyek,
széles folyók, tavak, mocsarak,
mentén vonult a magyar,
a nemzetségfák  erősen állták,
a vihart, így a jövő megmaradt.
Küzdelemben született
a hon, a nagy magyar haza,
önös érdeket nem ismerve,
tette a dolgát a nemzet hada.
Újra a régmúlt mély vizébe néztem
és láttam nemzetségeink címerét.
Szárnyas oroszlánok, griffek,
kék vízmezőben úszkáló halak,
karvaly csőrű sasok képében,
hirdette a nemesség jogát,
míg el nem bitorolta mindezt,
egy idegen királyi akarat.
Nem volt már jog földhöz, hazához,
az idő szárnyán mindez tovaszállt.
A történelem vihara zúgott és
földönfutóvá tette, a nemesek hadát.
Révetegen néztem, bús fájdalommal:
Jaj, mivé lett a Hon, a nemesi jog,
mely az új idők  botorságán haladt?
A gazban gazság rohant a jövő felé
és nemzetünk egysége szertehullt,
nem volt már egységes akarat!
Óh, szétszabdalt, megtiport hazám,
kiáltsd keserved az ég felé!
Rázdd fel a búsongó magyarok hadát,
hogy büszkén emelje fel, a fejét!
Emelje fel és kongasson vészharangot!
Bátran kiáltson a világ négy égtája felé:
Hadba nemzetem, mert tiporják a magyart!
Hazánk szétszabdalt teste forrjon eggyé
és soha többé ne legyen ravatal!

            ***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Trianoni reményharangok

Elindultam vándorútra,
Elindultam reményekkel megrakottan,
Talán az én szép hazámat megtalálom
Trianonban.
Hosszú úton mentem, mentem,
Odaérve nem találtam egy élőt sem,
Akik az én szép hazámat felkoncolták,
Trianonban.
Trianoni szép palota üres terme
Ásítozott, csak a lelkek ültek benne,
Akik az én szép hazámat elorozták
Trianonban.
Tépték, marták, szétszabdalták,
Gyűlölettel meggyalázták, széttaposták,
Magyar vérét a nemzetnek mind megitták
Trianonban.
Minden évben elindulok júniusban,
Hej, a hosszú vándorúton magam vagyok,
Fájó szívvel, bús lélekkel úgy ballagok
 Trianonba.
Reménykedem, bizakodom, egyre jobban,
Meggyógyult már az én hazám,
Talán él is, és csak rám vár
Trianonban.
Zúgjatok hát trianoni nagy harangok,
Gonosz lelkek Trianonból pucoljatok!
Tisztuljon meg a szépséges kis palota,
Trianonban.
Innen is zúg, onnan is zúg egy-egy harang,
Meg nem hallja, csak az, kinek bús szíve van.
Kis templomok harangjai konduljatok
 Magyarhonban!
Fáj a lelkem, búsong, búsong a hazáért,
Szétszakított Magyar hazám rettenetes,
Golgotai, egetverő fájdalmáért,
 Magyarhonban.
Elindulok vándorútra, elindulok,
Égre nézek, s a szivárvány reám ragyog.
Reményeim harangjai útravalót ti adjatok
Magyarhonban.

A versek, mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

Arany kalászok
Ez az élet, mint az égbolt,
Hol borongós, hol derült,
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt. (Tompa Mihály)

Tavaszvirág hamar nő,
De mulandó, veszendő.
Futó idő hamar múl,
Tavasz virága elhull. (Erdélyi népköltés)

Nem várok én dicsőséget s díjat
Munkáimért,
Kötelességet ingyen tenni kell
S kötelesség munkálni a honért. (Petőfi Sándor)

Versényi György:

Csigacsalogató

Csiga-biga, gyere ki!
Kocsin várlak ideki.
Nyújtsd ki szarvad, szarvacskád,
Adok neked vajacskát.
Ha nem nyújtod, megbánod:
Nem leszek jó pajtásod!
Elviszlek a zúzóba,
Megtöretlek apróra,
Izre-porrá zúzatlak,
Magam is megsiratlak.
Csiga-biga, gyere ki!
Kocsin várlak ideki.

Beszédgyakorlatok

Selypeknek, sebesen mondandó egymásután többször:
•    Oh, karimás kalapom, ha én téged megkarimásíttalaníthatnálak!
•     Hej, te köpönyeges, ha én téged megköpenyegesítteleníthetnélek!
•    A kerekes kerekét kereken kerekíti kerékre.

Forrás: Az Én Ujságom, 1890. június 1., I. évfolyam, 23. szám

Pósa Lajos:

Köszöntő

 

Felsütött ragyogva
Az Isten szép napja,
Ma van édesanyám
Kedves nevenapja.

Bokrétát kötöttem
Hajnalhasadáskor,
Csókommal illettem
Madárdaloláskor.

A virág kezemben
Nem mosolyog szebben,
Mint ahogy a hála
Szerető szívemben.

Óh, ha ezt köthetném,
Anyám, bokrétába:
Ez volna a világ
Legszebb bokrétája.

Minden virágszálon,
Minden kis levelen,
Nevedet láthatnád
Tündöklő fényesen.

Ki bölcsőm ringattad
Szép altató dallal
S álmomat őrzted,
Mint egy régi angyal.

Ki nevelsz és táplálsz
Gondosan engemet:
Áldja meg az Isten
Minden lépésedet!

Forrás: Az Én Ujságom, 1890. június 8., I. évfolyam, 24. szám

Pósa Lajos:

Dal a rózsáról

Kedves a gyöngyvirág,
Erdőben gilingel,
Apró csengetyűkkel
Gyönyörűen csilingel.
Szép a tulipán is,
Bárki mit mond rája,
Ráfestik a képét
Szűrre meg ládára.

Hát mikor a vén tölgy
Firss ibolyát árul:
Egy darab menny kéklik
Föl mohos aljárul.

Liliomnak sincsen
Messze földön párja:
Égből leesett hó
Patyolat ruhája.

De bejárhatsz mégis
Hegyet, völgyet, rónát:
Legszebb, mikor a nap
Kibontja a rózsát.

Puha, mint a bársony,
Piros, mint a hajnal,
Ringatja a szellő
Elhaló sóhajjal.

Büszkén mosolyog ott
Az ingó-bingó fán,
Mint egy szép királynő
Fényes arany trónján.

Hódolnak körülte
Kertjének virági,
A szúró tövisek
Védő katonái.

Dalnoka ki más, mint
A dalok királya,
Csillagos estéknek
Zengő csalogánya?

Mind neki szívéből
Olyan szép dalokat,
Hogy a büszke rózsa
Mindig sírva fakad:
„Szép vagy, rózsa, szép vagy,
Kertnek ékessége,
Szépségnek, királynőm,
Nagyon hamar vége.

Sárga ősz, ha rád fú:
Oda bájos orcád.
Sárga ősz, ha eljön:
Rózsa, Isten hozzád!

Harmatos képedet
Tépdesi, szaggatja,
Hulló leveledet
Tüskékre aggatja.

Száraz ágnál egyéb
Nem marad belőled,
Zúzmarás hideg tél
Hírt se hall felőled!

Illatozzál, rózsa,
Égre illatozzál!
Többet ér a lelked
Szépséges magadnál!”

Forrás: Az Én Ujságom, 1890. június 1., I. évfolyam, 23. szám