Juhász Gyula: Móra Ferencnek

Mint akit a sors ittfelejtett,
Úgy járom én a furcsa kertet,
Amely életnek hívatik,
Keresek benne valakit,
Aki szemének bársonyával
És hangja meleg aranyával
Mint rég, megint elandalít.

Mi nem búcsúztunk el soha,
Két meghitt, régi cimbora,
Ki együtt harcolt, álmodott.
Kiket, mint minden álmodót
Sokszor fölébresztett az élet,
Mikor vetésük semmivé lett.

De valahol, túl földi gondon
Van egy sarok, hol meghúzódom,
S megint találkozom veled,
S ha mosolyogva kérdezed,
Mi újság? Én azt felelem:
A nap alatt nincs semmisem.

Mint a szivarod füstje, tűnik
Az élet, és mint a betűid,
Oly rejtelmesek útjai,
Míg újra látunk valakit,
Aki szemének bársonyával
És hangja meleg aranyával
Mint rég, megint elandalít.