Komáromi János: Mikes két levele

    208. levél

     

    Rodostóbul, 5. Nov. anno 1919.

    Édes néném!

    Csak elvagyok még s áldassák érte a mi Atya-Istenünk, aki kihozván engemet ebbe a kétszázesztendős bujdosásba, kenyeret is adott mellé s már csak húznom kell a terhet, amíg tart a rakás kenyérből. Mert most már magam maradtam ezen az idegen földön s azok közül, kik egykor az öreg Rákóczival ide kijöttünk, százötvennyolc esztendő óta egyedül vagyok a császár protekciója alatt. Megvénültem, édes néném! Szakállam a térdemet verdesi immár, fáradt szemem elgyöngült s ha ez a pislogó mécsvilág nem erőlködne az asztalomon, örök éjszak tanyázna körülöttem. Penészes már a kalamáris, lúdtollam se fog úgy s az apró betűt nem látja többé elrévült tekintetem. Semmi, semmi nem maradt meg számomra a bizonytalanságon kívül, de azért őrködnöm kell itt tovább, sárguló papirosom felett, mert szegény urunk meghagyta nekem erős szóval, hogy csak jegyezgessem a magyarok árva dolgait, amíg felvált valaki. De ki fog felváltani egyszer!… Százötvennyolc esztendőtől fogvást virrasztgatok így magamban, a mécses néha fellobban, néha kialszik, hideg is van s ezért sokszor kell a körmöm lá fújni… Százötvennyolc esztendőtől fogvást nem hallani egyebet, csak a tenger feneketlen zúgását s én nem fogok soha-soha megtérni innen a hazába, mert a királyasszony megüzente az utolsó bujdosónak, hogy Törökországból nincsen visszatérés.

    Nincsen visszatérés!

    Százhetvenhat esztendeje volt a nyáron, hogy ez az üzenet megjött ide a bécsi császárok városából s százhetvenhat esztendő óta én sokszor beletörődtem, hogy nem láthatom meg a zágoni hegyeknek a köpenyegét se, ha csak hazajáró álmaimban nem. Beletörődtem s itt vigyáztam társaim túlvilági álmát.

    Hanem egyszer mégis csak felriadtam s azon a napon nagyon nehéz volt a szívem!

    Mikor tizenkét évvel ezelőtt a galántai cinteremben megmozdult az a nyolc koporsó s a gályák hátán megindult mind a nyolc Magyarország felé… Mentek-vándoroltak, régi hazájukba, ők nyolcan, jóságos urunk legelöl, Sibrink apánk leghátul. Mentek… és amikor átlépték a régi haza földjét s a régi haza minden fajujában zúgni kezdtek a harangok, a harangok riadását meghallották itt is elvénül füleim s erre már mellemre bocsátottam a fejemet… Mikor pedig a fejedelmi városba ért az én felséges atyám és jó-uram s Kassa piacán megcsendült a borsi, a sárosi, meg a regéci kisharang és csilingelve siratgatta vissza az emlékünket, erre a siratgatásra megrázkódtam itt, Rodostóban s úgy szakadt a könnyem, hogy harmatos lett tőle a fehér szakállam… ó, minek is mentél haza, én uram és fejedelmem!?

    Édes néném!

    Rodostóban ősz van, a levelek hullnak. Hetek óta erős szél jár s a tenger, miben nagy halak úszkálnak, haragosan csapkodja a házam alját. Mert a tengeren olyan habok hánykolódnak, mint az erdélyi hegyek, hogy a gályát is megfordítják. Pedig a gályák között akad olyan is, kit ötvennyolc, kit meg hatvankét rabkeresztény von a nagy lapáton és amikor egyet rándítanak azzal a lapáttal, olyankor szomorúan kezd zörögni a lánc, hogy a lánc-zörgéstül megrázkódik az, aki hallja… Rodostóban ősz van, házam falán lyukas az ablak s ha papírral tapasztom bé, reggelre a papirost mind megeszik az egerek… Zsíros ködmönkémet is a nyakamba akasztottam már, pedig illenék tudnom, hogyha elkövetkezik majd a tél, a hó szabadon fog ki- és berepkedni az ablakomon… De ezt nem panaszképpen írom. Mert a mi Istenünk, aki kihozott engemet erre a haszontalan bujdosásra, majd csak elvezérli dolgaimat ezután is. Hasztalant ugyan nem kellett volna mondanom, mert az Isten rendeléseiben nincsen haszontalanság. Dicsértessék az ő szent neve!

    Hanem az való, hogy a Ked levelei csak hétesztendőben egyszer zörgetnek be a rodostói tanyára: már ha hétesztendőnek vesszük a hét hónapot. Tudom, hogy a szeretet megvan közöttünk, csak a távolság lett még nagyobb s azóta, hogy Ked elhagyta pérai házát s Abafájára költözött vissza, bizony nehezebben múlnak az é esztendeim is. Pedig éveimnek száma kétszázharminc lesz a következő nyáron! A Ked éveit nem hánytorgatom itt fel, hogy a barátság meg ne szakadjon közöttünk, bárha jól összeveszem őket, alig lehetnek harmincon felül az olyan asszonymenyecskéé, ki az abafájai kiskertben nézheti ma a virágok hervadását. Mert húsz esztendő félnyárnak számít csak a mi kies tündérhazánkban, melynek széléről bánkódva néznek vissza a zágoni havasok.

    Jaj Zágon! Mindig csak Zágon!

    Bizony néném, hiába próbálgatom én úgy a tollat, hogy nevetőre fordítsam a Ked rossz kedvét, mert magamnak is zaklatott gondolatok járnak most az elmémben s akárhová tekintsek, csak új keserűséggel telik meg a szívem… Zágon!… Zágon!… Egyedül vagyok itt százötvennyolc esztendőtől óta s nem látok egyebet, csak a senyvedő mécsest s kint az éjszakában csak egyetlen tűszúrásnyi csillagot és a csillag alatt mozdulatlan felhőt… De még a felhő is olyan, mint a háromszéki bércek, a csillag meg mintha távoli hazám felé mutatná a visszavivő utat…

    A hazám felé!

    Édes néném, mi lehet ma odahaza? Sokszor elfordítom a fejemet, hogy ne tudjak meg semmit, de még a szél is Zágon felől érkezik ide s hiába nem akarom hallgatni, mert az a szél jajgatva zúgja tele a fülemet… Zágon!… Zágon!… Rossz világ van most a török császár földjén, itt is bujdosik a sok katona, a fák pedig egyre hullatják a levelüket… Az a levél eltakarja még a menekülő lábuk nyomát is… És mikor a szél jajgatni kezd az ablakom alatt, lúdtollamat félreteszem, vén fejemet lehajtom a két tenyeremre s úgy hallgatom a szívem zakatolását: haza kéne menni!… S hiába a királyasszony tiltó szava, hiába a fejedelem kemény parancsa, hiába mondogatom magamnak, hogy vének vagyunk, Kelemen, – mert valami megragad itt belül, fojtogatni kezd a mellemben s tizenkét esztendőtől fogvást először érzem, hogy könnyem folydogál a bajuszomra, lecsorog a bajuszom hegyén s harmatos lesz tőle a megfehérült szakállam… Haza akarnék menni, szenvedő és szegény hazámba!

    Édes néném! Úgy vagyok vele, hogy sokszor bizonyítgatom magamnak, mikor a szakállammal diskurálgatok: – hagyd már abba, rozsdás deák, ki emlékszik arra, hogy te is kimentél egyszer a hazából és hogy soha többé nem tértél vissza megint? Mit dünnyögsz? Van-e látatja, hogy azzal a régi földdel bajlódol, ahol alig futott el tizenhét nyarad, míg a porta oltalma alatt békés hajlékod vagyon kétszáz és két esztendő óta!? Ezt olyankor szoktam mondogatni magamnak, amikor okos szeretnék lenni, amikor be szeretném bizonyítani, hogy ami volt egyszer, annak vége van s hogy azt most már el kellene felejteni, mint ahogy elfelejtettek engemet is.

    De hiába vitatgatom ezt magamnak minden délután, mert esére belátom, hogy sehogy sincs igazam.

    Az esték… Jaj, csak soha este ne volna! Mert ahogy Konstancinápoly felől megjön a sötétség, alakoktól lesz elevenné a szobámban… Kísértetjáró csönd van ilyenkor, némaság ül a Magyarok Utcájában, maguk a kísértetek pedig lábujjhegyen járnak a hátam megett, néha-néha lehajolnak mögém s halkan susogni kezdenek a fülembe… Egyszer szegénygazdámat, az öreg Rákóczit hallom: – úgy-e, fiam, megmondtam idejébe, hogy sokszor vissza fogsz még sóhajtani engemet, de akkor késő lesz már?… Egyszer a kis Kőszeghy Zsuzska libben át a szobámon s parányi tenyerét mintha rátenné kérges tenyeremre: – hogy hívtalak, Kelemen, gyere velem Jaroszlóba, mért nem hallgattál akkor reám? Elszállt az ifjúságunk, Kelemen, most már késő!… Aztán nyílik az ajtó, az ajtón besuhan hozzám éngem sirató édesanyám, árva Torma Éva s megsimogatja ráncos homlokomat: – hogy üzentgettem érted, kedves fiam, az őfelsége hűségére igyekezzél hazajönni… Ó, mért nem hallgattál reám? Minek maradtál itt, ebben az idegen országban?

    Haza, mindig csak haza! Ennek a hazának képe fel-felmerül előttem e késő éjszakákon s ilynkor mély bánat az egyedülvaló társam. Szél zúg az ablakom alatt, a víz nagy habot hány, de a szélzúgáson át mostanában egy másik zúgást hallok: a beregi erdők vad zúgását. S úgy rémlik nekem ilyenkor, hogy az orgonázó beregi tölgyfák alatt megfordul és felsóhajt egy-egy halott vitéz: talán fejedelmi urunk hívogatja Kassa alá… Úgy rémlik, hogy a szalánci völgyekben fel-felnyerít egy gazdátlan katonaló: talán kétszáz éve lefordult gazdája után keresgél… Késmárk alatt mintha fel-felzokogna a főgenerális: talán szétment, lezüllött legényeit siratgatja most is szegény…

    Ezeken az éjszakákon nem bírok megnyugodni, édes néném s könnyel lesz tele a két szemem, ahogy hitegetem magamat: – a tavaszra hazamegyünk, testvér! Hazamegyünk, mert új krónikásra lesz szüksége az én felséges fejedelmi utamnak; mert a dühös Bercsényi nem a régi regementjei miatt nyugtalan, hanem épp most kezdi hadirendbe állítgatni megholt talpasait; mert a Verhovina útvesztő vadonjában éjszakák idején megint harsognak a kétszáz éve elásott tárogatók… A pataki országúton sötét felkelők karavánja menetel Verecke iránt;keserű, hazátlan magyarokkal vannak tele ismét a Szernye mocsarai s a bocskoros rusnyákok kifent kaszával leselkednek észak felé, hogy a Beszkideken mikor gyúlnak ki a jeladó tüzek s mikor hújjog fel megint az Esze Tamás farkasainak üvöltése?… Akkorára ott termek én is s táncra ütögetem össze a rozsdált két sarkantyúmat…

    Jaj, néném, de elkalandoztam! Most azonban éjszaka van, november hava van s itt, Rodostóban rossz hírek járnak. Csuda-e, ha fölmelegedtem kicsit ebben a hidegben? Hiszen ha úgy lehetne! Hiszen ha a beregszászi piacon felcsattognának még egyszer a Máriás-zászlók! Néném, édes néném, de nagy itt a sötétség! Az Isten vigasztaljon meg minket…

     

    209. levél

     

    Rodostóbul, 29. Jan. anno 1920.

    Nyughatatlan elmével írom ezt a levelet, édes néném. Mert egynéhány napoktul fogvást a Havasföldén át olyan hírek jönnek ide Konstancinápoly városbul, amelyek szomorúsággal töltenek el éngem, utolsónak maradt, nyomorult bujdosót. Mert utolsónak maradtam, édes néném s azóta, hogy Zay úrfi halála után engem tett meg básbuggá a porta, – azóta egymagamban hallgatom a vizek nagy zúgását s tudom, hogy nem láthatom meg többé a köpenyegét se a zágoni hegyeknek, mert a királyasszony megüzente idejében, hogy nec nominetur in nobis. Hát azóta én illedelmesen hallgattam. Néha ugyan írogattam kevéskét, de csak módjával.

    Hanem a Havasföldén át olyan hírek jönnek egynéhány napoktul fogvást, amelyek miatt újra meg újra reám száll a keserűségnek ködje. Pérába érkezett idegen utasnépek beszélik, hogy a fejedelmi város kirekesztetvén a haza közösségből, Bercsényi úrral meg Sibrik apánkkal együtt megint csak hazátlanul maradt az én sokat bujdosott utam. Az ilyen szóbeszédek miatt elnehezül a szívem s vén szakállamat a mellemre bocsátom le olyankor… S az ilyen szóbeszédek miatt elmémben gyakran foglalkozom megholt bujdosótársaimmal: Csáky úrral, Jávorka komámmal vagy Pápay sógorral s keserűen szemlélem mindama helyeket, hol a mi urunk járt, dolgozott és beszélt egykor, míg el nem ment közülünk szegény, amikor is irtóztató sírás-rívás közt árvaságra hagyott bennünket ezen az idegen földön…

    Ha jól összeveszem az időt, ennek száznyolcvanöt esztendeje lesz már Nagypéntek idfei éjszakáján. És ahogy így újra elszemlélek magam körül, minden csak újabb szomorúságra gerjeszt a szomorúságnak ezen a tanyáján. Akármerre forduljak is, mindenütt azokat a helyeket látom ahol valamikor megfordult a jóságos gazdám… A Magyarok Utcájában állnak még a kövek, melyeken ha misére ment, az öreg törökök messziről köszöntötték már az öreg magyar királyt… Házában megvan még az esztergapad, amelyen déltől estélig fúrt ás faragott s az ő gyönyörű szakálla úgy tele lett olyankor forgáccsal, mint valamely mesteremberé, de ő maga is csak nevette magát emiatt… Kiskertemben látszik még a negyedik lába annak az elenyészett padnak, melyen valamikor Rozgonyi András, amaz összegubancolt üstökű vén talpas tisztogatta a csizmámat s tisztogatás közben lehajtván a fejét, furcsán dúdolgatott maga elé, de mindig csak ezen egy verset:

Antal úr bujdosik Vak Bottyán haldoklik –

Vitéz Fodor László sebekben kínlódik…

    Odafigyelvén olyankor, eltűnődtem sok letűnt dolgon. És amíg Rozgonyi András szüntelenül ezen egy verset dúdolgatta maga elé, megesett többször, hogy öreg urunk is kijött a könyöklőre, ott megállt s elhallgatván darab ideig Bottyán apánk haldoklását s Fodor László kínlódását, meg-megrezdült az ő szép feje és szakálla s csak felsóhajtott magában szegény…

    Most aztán, hogy az öreg Rákóczi újabb bujdosásáról vettem hírt, az elmémet zaklatni kezdik ezek a régi emlékek. S ha most a régi helyeket pusztán látom magam, körül, e puszta helyek látása keserűséggel tölti el a szívemet… Nagyon elhagyattam itt mindenkitől s régebben ha könnyhullatás volt is a vigasztalásom, mostanában azzal biztatgatom magamat: – nem érdemes már tovább élni! A fejedelem rámhagyta ugyan kemény szóval, hogy csak jegyezgessem a magyarok árva dolgait, de most, hogy a fejedelmi város piacán idegen lovak idegen ágyúkat húznak a fejedelem sírja felett, most többször bizonygatom magamnak: – meg kéne halni, Kelemen! Meg kéne halni!

    Jaj néném, hiszen ha egyszer megkönyörülne már rajtam az én Atyám és Istenem és ha nyugalmra küldené már az utolsó, levénült bujdosót! De az Isten rendelése ellen ne zúgolódjunk, mert ha fogat adott nekünk, gondoskodott róla, hogy ennünk is legyen mit ebben a keserves bujdosásban, nekem pedig végig kell ennem azt a rakás kenyeret, melyet lerakott ide a számomra. Áldassék érte az ő szentséges neve!

    Hanem a való, édes néném, hogy a Ked levelei csak minden három esztendőben egyszer szoktak bezörgetni a rodostói portára: már ha három esztendőnek számítjuk a három hónapot. Tudom, hogy a szeretet megvagyon közöttünk, csak a távolság nőtt meg a hatszorosára, mióta Ked otthagyta pérai lakását s hazaköltözött a kedves Abafájára. A levelek ha ritkábban indulnak is most Rodostó felé s testem szerint, ha ki vagyok is rekesztve az én kies tündérhazámból, – álmaimban minden éjjel otthon járok azért s ha itt kell is maradnom, míg tart a rakás kenyérből, de az elmém szüntelenül túl van a háromszéki nagy hegyeken. Mert Rodostót meg kellett szokni ugyan, de Zágont felejteni nem lehet!… Néném, kedves néném, akad-e még magyar vagy székely a hazában, aki vissza tudna emlékezni reá, hogy tizenhétesztendős koromban elhagytam egyszer Zágont és hogy soha-soha azután nem volt szabad oda visszatérnem? Nem bizony, mert a királyasszony ráírta vala az intanciás levelemre, hogy csak maradjak itten, gy illett tehát, hogy megháláljam a hozzám való jóakaratját. Pedig tudhatja jól Ked is, hogy a szabadságkeresés sohasem forgott a fejemben s hogy erre a hosszú bujdosásra semmi más okom nem akadt, minthogy igen szerettem az öreg fejedelmet.

    De mirevaló most keseregni mindezeken, mikor azóta húsznak híjával kétszáz esztendő tűnt le a világ felett s akár jóbarátunk, akár rosszemberünk volt légyen is valaki, por és hamu lett belőle azóta. Mert porból vétettünk és porrá változunk egyszer valamennyien… Szegény emberek és híres császárok meghalnak s közös csontjuk akár egy fazékba is beleférne. Hogy imé a fazekat említem, eszembejut róla a káposzta, a káposztáról meg eszembejut Ked, édes néném: mert a káposztát is, Kedet is egyformán szeretem. Ha káposzta nem volna, miben telnék szemhunyásnyi örömem ezentúl és ha Ked nem volna, kinek írnék ezekután és ki írna majd énnekem? Pedig írni ezentúl is kell, hogy örvendezhessünk egymásnak, mert ha ez a tenyérnyi örömünk el elmaradna egyszer, mit csinálnék majd ebben az egyedülvaló nagy szomorúságomban?

    Mert hiába is tagadnám, a gyakorta való rossz kedvemről láthatja Ked, hogy igen magamra vagyok mostanában. Tíz esztendő is elmúlik talán, amíg egyszer véletlenül benyit valaki az ajtómon s híradással van nekem az otthonvaló állapotokról és akkor belemúik újabb tíz esztendő, amíg akad emberséges ember, aki megint beszél hozzám: – élsz-e még, rozsdás deák? Kucsmámat levonom a fülembe, lyukas ködmönkém nyakát felvonom a nyakamba, úgy ülök esztendőkig és hallgatózom. És mialatt így hallgatózom, a rémült csöndben néha leesik egy zsindely a háztetőről, éjfél után néha recsegni kezd a padlás, mintha valaki hazajárogatna odafent, mikor pedig a tenger alá merült el a fogyóhold, megesik, hogy valaki felsóhajt a hátam megett… Én pedig csak ülök ezalatt, csak üldögélek s úgy hallgatom a szelek zúgását, meg a nagy habok hánykódását… Lúdtollam az ablakban hever, a papirost megették az egerek s azonkívül penészes lett régen a kalamáris… És ahogy így hallgatózom, ijedten kezdem tapasztalni, hogy mostanában sűrűbben pereg lefelé a sok zsindely, hogy éjszakákon át rendületlenül járnak a padlásomon s hogy az ajtósarokban, a tűzhely mögött, az ablakfa elől mindig nagy sóhajtásokat hallok… Talán értem jönnek… De megint csak felkapom a fejemet, mert a tenger oly vad haraggal táncol, mintha Bercsényi úr veszett lelke csattogna a habok tetején s a szél úgy kiabál, mintha Zágon felől hozna kétségbeesett üzenetet… Talán nekem üzennek… S úgy érzem ilyenkor, hogy jobb lenne meghalni, néném! Jobb lenne meghalni!

    Mert élni ma nehéz!

    Lám, a török császár micsodás híres ember volt s mi lett belőle mára. Országa nincs már, de még annyi pénze se, hogy azt a kevéske tahint megküldhetné a rodostói tanyára. A népe mindennap éhesebb lesz, a katonái szétfogytak immár s most erdők alatt az ázsiai sziklák közt vonszolgatják ösztövér lábszárukat, s mezítelen életüket… Élni ma nehéz! Néha, mikor Bithynia felől errefelé jön az este, ablakom legfelső csücskén elnézegetem az eget, az ég alatt a felhőket, ahogy vándorolnak-mennek északról melegebb tájak felé… A felhőket nézem s olyankor ismét nyughatatlan lesz ez az én sokat zaklatott elmém. Mert reágondolok, hogy mennyi országok és népek fölött mentek el azok a felhők, amíg megérkeztek idáig… Felettünk van Bulgárország, aztán jön Havasalfölde, következik Kisoláhorzság, jön utána Nagymagyarország….

    Néném!

    Bárhogy forgatom mostanában a pennámat, csak nehéz az én szívem. S hiába akarnám egyebektől tudósítani Kedet, mert ma elhágy minden okosságom s minden erejével felém tör Nagymagyarország boldogtalan képe…

    Nagymagyarország!… Nagymagyarország!…

    Ha csak a nevét írom is le magam elé, úgy megráz valami itt belül, hogy éjszakák mennek el azután és nem bírok aludni többet a nyughatatlanságtól… S ezzel a zaklatott eszemmel látom magam előtt szegény gazdámat, ahogy nyitott szemmel neszelget a kassai cinteremben, Bercsényi urat, ahogy dühösen ütögeti a saját feje tetejét s Thököly uramat elborult homlokával… Látom a haldokló Erdélyt: tűzben áll minden székely faluvég… S az árva székelymagyarok sikoltozása éjfeleken túl itt cseng vissza siket, vén füleimben… Ablakom felett pedig vándorolnak-mennek a felhők erdélyi hazám felől… Mindenki vándorol most onnét… Jaj, Nagymagyarország!

    De most este van, édes néném s a tenger nagy habot hány. A felhőkön túl, magasan, csillagot látok… Illő tehát, hogy feltekintvén a csillagra, erőt vegyünk megháborodott szíveinken… Valahogy azért mindig lesz s majd csak eligazítja dolgainkat az a nagy cselédes gazda, aki kihozván engemet ebbe az iszonyú bujdosásba, nem feledkezett meg rólam. Mert arra vigyáznunk kell, hogy a keserűség ködje el ne vegye a tisztán való látásunkat. Az Isten egyik markában bot van, a bottal most igen nyomorgat minket, de jó tudni aztat is, hogy a másik markában vigasztalást tartogat s ezzel a vigasztaló kezével egyszer még megsimogat bennünket. Érni fog még a vetés: megfordul még egyszer a búsult székely gyász. Az egészségre pedig szentül vigyázzunk. Pola téti!            

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf