Olosz Lajos: Utolsó nyár
Fáradtan és sötéten értem e nyárhoz,
lehajtott fejű, megtört arató
konkolyos és üszkös aratáshoz.
Hosszú volt a tél és kurta a tavasz.
A fák fehér virága elfogyott.
Sok rügy nem ébredt tetszhalálból:
örökre tovább alhatott.
Vadvizek zölden csillogtak szerte
a szivárvány íve eltörött.
Jéghideg szél szíven suhintott,
sebet hasítva, örököt,
kékselyem ég nem adott reményt,
vad viharok a lelket megszaggatták.
A fiú nem találta atyja térdeit,
hogy közéjük rejtse halotti arcát…
És most mégis eljött a Nyár.
Nagy, ősi tűz új akaratot perzsel belénk,
lángos, idegen istencsillag
fénykévéit kirakja elénk.
A konkolyos és üszkös tájra
reáborít egy aranyhálót,
sugárvesszővel felébreszti,
halálálmából az életmámort,
kalapom mellé egy utolsó pipacsot tűz
és lobog az ősi, idegen isteni tűz.