Olosz Lajos: Káin
Káin vadlobon gímet űzött és barna óriás karral
keselyű kézzel, vérre szomjas, hófehér fogakkal
könyörtelenül leste a drága prédát,
míg erében részétlenül,
egyedül és hatalmasan
az Életek élete tombolt.
Ábel szerette a felhőket nézni,
hempergett a virágos mezőn
csodálkozott a zúgó fák alatt
titkot keresett,
az ismeretlen sötétjébe sejtett,
tűnődött és álmodozott,
megsimogatta a szelíd őz nyakát
és tüzet lengetett a magas ég felé,
mint hajótörött az éjszakába.
Káin nyugtalan lett,
fojtó keze néha reszketett
és belezöldült éktelen dühébe,
mikor Ábel tüze felnyaldosott az égre,
érezte, hogy vagy ő,
vagy ez az élettelen, beteg álmodás,
féltette a csodálatos, kegyetlen Életet
és egy ormótlan sziklával agyonütötte Ábelt.