Reményik Sándor: A múzsák gyásza, Az igazság két sarka, Három szín, Hegedű sír, Toll és ecset
Reményik Sándor:
A múzsák gyásza
Andrássy Gyula gróf tiszadombi kastélyának pusztulásakor
Takard el fényes arcod Géniusz,
Múzsák, öltsetek özvegyi gyászt,
Holt mesterek dicsfényes homlokán
A fájdalomtól sápadj el babér!
Hervadj, lélek fehér virága: hit!
Kővé borzadj teremtő Gondolat,
Siratva csonka márványistenek
Torz tetemén az Embert!
Mert jaj! az állat járt e küszöbön,
Az állat, aki mibennünk örök
És szennyes nyomdokait itthagyá,
Tört, zúzott, halomba hányta mind
Az ihlet és a szellem kincseit,
Levetkőztette az ős falakat,
S dühe mit szertezúzni nem tudott:
A Tiszába veté!
Te mit sem sejtő ártatlan folyó,
Ki némán temeted
Van Dyck vásznát és Rembrandt álmait,
S ki parti füzek ágai alatt
Siklasz a roppant rónaság felé,
A szörnyű titkot őrizd meg magadnak,
Világgá nem harsogd a szégyenünk!
Menj lassan, méltósággal, szomorún,
S az esthajnal, ha csillan tükrödön,
Csendes hullámod halk fohászival
Engesztelő imát mormolj Te is!
Kolozsvár, 1919. január 20.
Reményik Sándor:
Az igazság két sarka
/Meghasonlott szívvel 6./
Az igazságnak két sarkpontja van
És a delejtű két irányt mutat.
De az embernek választani kell,
S az ember nem járhat csak egy utat.
Gyötrődik, nappal, viaskodik éjjel,
Mit éjjel oldott, nappal megköti –
És ha végül egy holtpontra jutott:
Akkor a delejtűt összetöri.
1921. október 29.
Reményik Sándor:
Hegedű sír
Hegedű sír, magányos hegedű
A roppant csillag-kupola alatt.
Oly kristálytiszta üveghangokon
Jajdul a végtelenbe valaki;
Úgy ostromol Istent és éjszakát,
Könyörög, lázad, adja meg magát,
Hogy lehetetlen meg nem hallani.
És mennyi ilyen kristály-hegedű -
És mennyi ilyen harmat-tiszta hang -
És megváltásra méltó mennyi bánat
Az örök csillag-kupola alatt.
Ha ezeket nem hallja senki sem,
Ha ezeket nem bánja senki sem:
Mért hallaná meg az én hangomat?
1931. augusztus 31.
Reményik Sándor /Végvári/:
Három szín
A keblünkről letiltották,
Leszaggatták a három színt;
Keblünkről beljebb vándorolt:
Befogadták a szíveink.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldel a rét füve,
Lesz jel, eszünkbe juttató:
Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
Hogy hova, kihez tartozunk,
S kié a föld, hol elsüllyed
A koporsónk, ha meghalunk.
Hogy az életünk sivatag,
Hogy vérbemártott kép a táj,
S a testnek a letépett tag
Utána sír, utána fáj.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldel a rét füve,
Míg lesz magyar szív, dobbanó:
A keblünkről letilthatják,
Letéphetik a három színt,
Keblünkről beljebb vándorol,
Befogadják a szíveink.
E három szín után fog szívünk
Sikoltva égni, vérzeni,
Ki mindenünnen leszaggatta.
Jöjjön és onnan tépje ki!
1919. július 14
Reményik Sándor:
Toll és ecset
Testvér, a mi háborúnk elveszett,
És a mi népünk test szerint halott.
Eltört a kopja, eltörött a kard, –
De Isten nekünk más fegyvert adott.
Kifele, Testvér, nincs számunkra út,
De befele még sok ösvény vezet.
A magyar lélek kincses labirintus.
Művész-testvérem, fogd az ecsetet!
Keményen fogd meg, mintha dárdát fognál,
Én is úgy fogom tollam: kardomat.
Kapcsolja össze sajgó sebeinket
Egy néma, szörnyű életakarat!
Ha titkos mélységek fölé hajolsz,
Hogy vásznadon egy varász-vonást tégy,
Ha kémleled az alkony aranyát:
Testvér, testvérem, őrjáratra mégy!
Ha hajlok titkos mélységek felé,
Hogy egy igétől mámoros legyek:
Én úgy érzem, hogy szól a trombita,
Én úgy érzem, hogy rohamra megyek.
Szépséggel hogyha csordultig a lelkünk,
Ha végtelenbe kalandoz a vágyunk:
Testvér, mi új Uzsoknál őrködünk,
Mi új Doberdő szikla-fokán állunk.
Az egyenruha régi módja elmúlt,
Most önnön színeinkbe öltözünk,
És mégis, mégis hadsereg vagyunk,
És folyton fogyva mégis megnövünk!
És zúgva rontunk ezer gáton át,
Rabföldön, könyörtelen ég alatt,
E vértelen harc döntő ütközet,
S ki itt győz: mégis csak felül marad!
