Muskátli - 2019. augusztus

muskatli

 

muskatli
Melléklet jó gyermekeknek

Immáron a 2018/2019-es tanév kezdetével a Muskátli a ötödik évfolyamába lépett. A világháló segítségével a Pósa Lajos költő, szerkesztő szülőfalujából szállnak továbbra is a jó gyermekekhez és örökgyermekekhez a szebbnél-szebb versikék, mesék, megemlékezések.

A nemesradnóti Lidike Pihenőház alkotóműhelyében ez esztendőben is Az Én Ujságom hasábjait lapozgatva kerülnek elő az értékes írások. Így a mai kor vívmányainak köszönhetően ismét elérhetőek az oly kedvelt képes gyermeklap válogatott részei itt a www.szozat.org elektronikus lapon.

A Muskátli II., II. és IV. évfolyama nyomtatva is megjelenik. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.
Keressetek bennünket a facebookon is https://www.facebook.com/posa.emlekere a Pósa Lajos Emlékére oldalon.

2019. augusztus / V. évfolyam / 12. szám

 

Kedves Gyerekek!

Megjelent a Muskátli IV. évfolyamának bekötött példánya. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen vagy beszerezhető Nemesradnóton a Lidike Pihenőházban, a Muskátli szellemi műhelyében.  

Kedves Gyerekek és Örökgyerekek! A Szózat havonta megjelenő elektronikus folyóirat oldalain kis Olvasóinknak is szeretnénk kedveskedni.
Pósa Lajost, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjét és gyermeklapját, Az Én Ujságomat hívom segítségül, de új tartalmak is helyet kapnak.  
Száz év elteltével még mindig aktuális, időtálló és lélekemelő az egykori sárga lapok tartalma és közlendője. Fogadjátok szeretettel, s emlékezzetek jó szívvel a száz éve elhunyt költőre, szerkesztőre.

 

HÓNAPVERS

 

Pósa Lajos:

Búcsúzó versek

út

A háznál

Olyan nagy ma kis házunknak
A szomorúsága!
Velünk sír a virágos kert
Minden szál virága.

Szomorú a tubicánk is,
Csicsergő fecskénk is…
A mi kedves vendégeink
Elrepülnek mégis.

Tele szórjuk az útjokat
Lelkünknek csókjával,
A szívünk is utánok száll
Harmatos rózsával.

A faluvégen

Mikor kis falucskánk
Keblére ölelte:
Isten látta: mindnyájokat
Jaj de megszerette!

Meg is szerethette,
El se is felejti:
A szívébe, a lelkébe
Beírta mindenki.

Kicsi falucskánkat
Úgy tele dalolták!
Virágfürtös jó kedvükkel
Tele mosolyogták.

Virítson is kedvük
Piros rózsafája!
Tarka lepke, dalos madár
Szálljon mindig rája!

A határnál

Sóhajtozik erdő-mező:
Mért is mennek innen!
Hazavivő ösvényükön
Vezesse az Isten!

A gőzkocsi vaskereke
Járjon gyöngyvirágban:
Rengetgesse hazafelé,
Ringatgassa lágyan.

Búcsút intő fehér kendőnk
Mind galambbá váljon:
Szép határunk tarka képét
Vigye fehér szárnyon!


Forrás: Az Én Ujságom, 1902. augusztus 17., XIII. évfolyam, 34. szám 

 

VALÓSMESE

 

Benedek Elek:

Búzaföldön

buzafoldMikor június végén a gimnázium épülete előtt elváltunk egymástól, megígértem neked, édes barátom, hogy időnként hosszabb leveleket írok a falusi életről. Te a nyarat mindig Budapest mellett töltöd, a Zugligetben, gyakran mondod nekem, hogy falut még alig láttál, pedig úgy szeretnél falun élni, a falusi néppel megismerkedni. Látod, látod, hát miért nem jössz hozzánk? Erre te azt mondod: az édesapámat Budapesthez köti a hivatala, s engem még kis legénynek tart arra, hogy oly hosszú útra elbocsásson. Szegény barátom, hát csak várjad türelemmel, míg nagy legény leszel, s addig elégedjél meg az én leveleimmel. Bizony sokkal többet érne az én írásomnál, ha saját szemeddel látnád a falut, a mezőt, a népet az ő szorgos munkájában. Te talán többet is látnál, mint én, ki ölbeli gyermekkorom óta falun töltök minden nyarat, s így a szemem megszokott már mindent, és oly sok dolgot nem találok tán érdekesnek, amit te annak találnál.
Igen, édes barátom, a füvet mindig egyformán vágják a kaszások, a szénagyűjtés minden esztendőben egyforma, a kapálás is, az aratás is, de azért nekem mindig kedves, mindig örömet szerez, s a nekem való munkában magam is részt veszek. Kora reggel, mikor a tehenet kihajtják a legelőre, én már talpon vagyok, látom, mint küldi előre sugarait a felkelő nap, mint ragyog fel teljes nagyszerűségében a falunkat környező hegyek fölött. A hullámzó vetéseken még csillog a harmat, az idén egyetlen táplálója a növényeknek, mert hiába vártuk az esőt, még felleg is alig-alig kóvályog az égen, szegény vetések tikkadtan, a szomjúságtól elepedve szomorkodnak, hervadoznak. Más esztendőkben nem nagyon szerettem az esőt, sokszor megrontotta játékomat a szabadban, de most látom, mint búsulnak a gazdák, mint aggódnak, sóhajtoznak: mi lesz velünk, édes jó Istenem, mi lesz? Te a Zugligetben bizonyára örülsz az esőtlen nyárnak, de itt falun szörnyű nagy baj az, édes barátom. Patakok, források kiszáradtak, legelők megperzselődtek, s a szegény állatok éhesen, szomjasan bőgnek a legelőn: öreg emberek sem emlékeznek ily szomorú nyárra. Elhiheted nekem, hogy nekem sincs kedvem a játékra, mint máskor. Látom édesapának és a többi falusi embernek gondokba borult arcát, s az én szívemre is elragad a szomorúság.
Még eddig egy igazán vidám napom volt: az a nap, melyen az aratást elvégeztük, s behoztuk a koszorút. Tudnod kell, hogy itt, az ország keleti szélén, július végén kezdődik az aratás, amikor az alföldi nép már el is feledte. Magasan a hegyek közt fekszik a szép Székelyföld, s körülbelül egy hónappal később érik meg a búza, mint az Alföldön. De ebben az évben szerencsénk volt a hegy-völgy, mert itt nem oly nagy a nap perzselő ereje, mint a rónaságokon, sok helyen árnyék enyhíti a nap hévségét, s így búzánk, rozsunk, zabunk, szénánk mégis csak lett, ha kevesebb is, mint máskor.
Ugy-e, untat a levelem? Ne untasson, édes barátom. A budapesti gyermeket is érdekelje, hogy mi történik az országban, s tudjon legalább annyit, mi az oka a nagy drágaságnak, amiről bizonyára sokat hallasz az édesanyádtól, s még többet fogsz hallani a télen. Úgy van, édes barátom, a liszt nagyon drága lesz ebben az évben, mert kevés búza termett. Nekünk is fele annyi, mint tavaly. De azért épp úgy megkötöttük a koszorút piros búzakalászból s mezei virágokból, mint máskor s bár szűk a víz, éppúgy leöntöztük azt a legényt, ki fején a koszorút hozta, mint máskor. Édesapa folyton bíztatta a leányokat, s legényeket: énekeljetek, fiaim, ha keveset adott is az Isten. Meg kell azzal elégednünk, amit adott s hálát adnunk érte. Adhatott volna kevesebbet is.
Nálunk sarlóval aratnak s nem kaszával, mert így is elgyőzzük a mi szűk, hegyek közé szorult határainkon. Én magam is az aratók közé állottam, tanulgattam az aratást, mígnem egyszerre – nyissz! megvágtam a balkezem kicsi ujját. Oda se neki! Egy asszony hamarosan bekötötte az ujjamat, s mind örvendezve mondták: no most már tud aratni az úrfi is. Mert azt tartják, hogy addig senki se tanul meg aratni, míg az ujját meg nem vágja a sarló.
– Lám, lám – mondotta az apa –, én is éppen a balkezem kicsi ujját vágtam meg, mikor először arattam. Nézd ezt a vékony forradást, itt a nyoma. Harmincöt esztendeje ennek. Akkor fájt egy kicsit, de most kedves emlék. Hát hadd legyen neked is emléked az aratásról.
Legyen, én is azt mondom. És arattam tovább vígan. Jóleső érzés az én nekem, hogy abból a búzából, melyből majd édesanyám ropogós piros kenyeret süt, én is arattam! Este együtt vacsoráztam az aratókkal, hallgattam tréfás, de mindig tisztes hangú beszédjeiket, nótáikat. Közbe-közbe mondogatták az áldomásokat, egyre köszöngették a gazdát s a gazdasszonyt, az én édesapámat s édesanyámat. De még rám is köszöngettek s kívánták, hogy én is olyan híres, jó gazda legyek, mint amilyen volt „nagyapó”, Isten nyugtassa meg.
– Hej – mondta egyik –, ha látta volna nagyapó, hogy a kicsi unokája milyen ügyesen arat, sírt volna örömében.
Bizony erre én is gondoltam aratás közben, s meg-megpihenve, átnéztem a szemközti hegyoldalra: ott a temető, ott alszik az áldott, a felejthetetlen nagyapó. Oh, ha itt lehetne még velünk! Ha hallhatnánk az ő kedves régi történeteit, melyekben kifogyhatatlan volt! De szerették őt az aratók, amint mögöttük állva mesélt, mesélt szomorú és víg dolgokat! Közbe-közbe feléje fordultak, s úgy lesték a szavát, aztán hirtelen lehajoltak, s még serényebben arattak tovább. De hát nagyapó alszik, nagyapó többet nem mesél. És ma én sem írok többet, barátom. Szemem könnybe borult, s tovább nem írhatok…

 

Forrás: Az Én Ujságom, 1904. augusztus 7., XV. évfolyam, 32. szám

 

IRODALOM



egeszupcKedves Gyerekek! Megjelent Lőrincz Sarolta Aranka néni Póka Halas bácsi méséi mesekönyve nyomatásban is. Szeretetettel ajánljuk figyelmetekbe. Megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail címen.

 

 

 


Lőrincz Sarolta Aranka:

Póka Halas bácsi meséi

 

Saci és Öcsi Gondolatországban

afolyonal11

A folyónál
11. rész

–Jaj, micsoda gonosz lélek lehetett az a Mácsonya főboszorkány – mondta borzongva Zétény.
Póka Halas bácsi bólintott.
–Bizony, a gonoszság mindenre képes, még arra is, hogy a kis halikrákat felfalja, elpusztítsa csak azért, mert neki arra jött meg az étvágya. A gonoszság már csak ilyen, pusztít, öl, és maga körül mindent megsemmisít –felelte szomorúan Póka Halas bácsi.
Életének múltjából előjött egy szomorú emlék, és érezte, hogy ezt meg kell osztania a kisfiúval, hadd tanuljon belőle.
–Tudod, engem is megpróbált a gonoszság megtörni. Gumibottal jó nagyokat vertek a hátamra, csak azért, mert nem voltam gonosz, ellenkezőleg, a szeretet élt bennem.
–Jaj, de borzasztó, de miért nem keltél harcra velük?– ugrott fel ültéből izgatottan a kisfiú.
–Nem akartam, mert amikor a gonoszság egyszerre több felől támad, nem lehet vele szembeszállni, jobb egy időre csendben maradni.
–Póka Halas bácsi, mondd, miért bántottak, ha te nem bántottad őket?
–Hát, tudod, másként gondolkoztam. Amikor lemerültem a folyó mélyére, és ott voltam a vízi élőlények között, rájöttem, hogy az életet tisztelni és védeni kell. Akik vertek, azok nem tisztelték az életet, mert ha tisztelték és értékelték volna, akkor nem vernek meg a gumibottal – fejezte be magyarázatát Póka Halas bácsi, és ahogy befejezte, az arca megkeményedett.
Zétény csendes figyelemmel hallgatta, majd együttérzésből, kezével végigsimította Póka Halas Bácsi hátán a kabátot.
–Ha ott lettem volna, én megvédtelek volna! – tette még hozzá szeretettel.
Póka Halas bácsi megvigasztalódott, és mosolyogva nyújtotta kezét a fiú felé.
–Akkor barátok vagyunk, csapj a tenyerembe!
–Itt a kezem, nem disznóláb! – mondta Zétény vidáman, és belecsapott Póka Halas bácsi széles tenyerébe.
–Nahát, Zétény, honnan vetted azt a disznólábat? – kérdezte nevetve Póka Halas bácsi.
–Nagyanyám meséiből. Tudod, Póka Halas bácsi, a népmesék a kedvenc meséim, ott a jó mindig elnyeri a jutalmát, a rossz pedig megbűnhődik.
–Így igaz – bólogatott Póka Halas bácsi.
–Zétény, akarod, hogy az én mesémben is elnyerjék jutalmukat a jók, a rosszak pedig bűnhődjenek?
–Igen, akarom, mert ez a helyes, és az igazságnak győzni kell! – mondta bátran Zétény, és felnőttes komolysággal nézett Póka Halas bácsi szemébe.
Elcsendesedve ültek egymás mellett: Póka Halas bácsi és Zétény. Olyan jó volt csendben ülni és gondolkozni a mesék világán, a jó győzelmén.
Póka Halas bácsi emlékeiben elmúlt búváréletére gondolt, hol és merre járt a nagyvilágban. A vörös-tengeri búvármerülései jutottak eszébe. Csodálatos volt a tenger mélye, de csodálatos volt az éjszaka is. Amikor feljött a tenger mélyéről, és lefeküdt a kis kalyibában a sziklaágyra, a tető repedésein felnézett a magas égre, ahol milliárdnyi csillag ragyogott. Érezte, hogy csodálatos erő tölti el, valami megfoghatatlan és mégis közeli, szinte tapintható. Tudta, hogy ez maga a teremtő erő, a feltétlen szeretet. Csend volt a szívében, olyan érzése volt, mintha lebegett volna egy csodálatos vízben, abban a vízben, amelyben az élete megfogant.
Zétény is hallgatott, pedig szeretett gondolkodni, emlékezni, beszélni, csak neki még alig voltak emlékei. Ő még csak most készült a nagyvilágba, és mint a mesebeli vándorlegény, még azt sem tudta, merre menjen. Talán majd elindul hetedhét ország ellen, és megkeresi a jót, hogy azt a szívében őrizve hazavigye, és otthon szétosztogassa minden jóra vágyó embernek.
Végül mégis megszólalt:
–Póka Halas bácsi, folytatod majd a mesét? Nagyon érdekel, hogy fogja megmenteni az Öreg Pipást Tima, Saci, Bendegúz és Öcsi!
–Igen, folytatom! – rezzent fel gondolataiból Póka Halas bácsi.
–Meglátod, megmentik az Öreg Pipást, és Mácsonya is elnyeri méltó büntetését, csak várd ki a végét Zétény!
–Tudod, azért Saci sem volt elveszni való kislány, de együtt, négyen nagyon erősek voltak. Aztán még ott volt Öcsi is, aki a kérdéseivel gondolkodásra ösztönözte a többit.  Hát még Tima, aki fürgeségével mindent meg tudott oldani. Bendegúz pedig bátor volt, nem félt semmitől. Így négyen nagyon kiegészítették egymást– magyarázta Zéténynek Póka Halas bácsi, és hosszúszárú pipájából kis göndör füstfelhőcskéket fújt a magasba, amelyek átgomolyogtak a folyó felett a túloldalra, ahol a nádas kezdődött.

A Beszélő Boglár

beszeloboglarAnya a kinti kamrában takarította a régi szekrényeket, és az öreg komód mélyén egy kis ládikát talált. Saci és Öcsi érdeklődve nézegették, vajon mi lehet benne. Anya kinyitotta, és csodák csodája, egy kis ékszert találtak benne.
Ó, milyen régen itt lapulhatott ez a ládika a szekrény mélyén! Tudod, Saci, ez a régi komód még a te dédnagymamádé volt. Ő rejthette ide, aztán mentek az évek, és elfeledkezett róla. A ládika pedig itt lapult, benne a csodálatos ékszerrel, és várta, hogy megtalálják. A ruháján viselhette, amikor mennyasszony volt – mondta elgondolkozva anya.
Azzal előkeresett egy nagyon régi fényképalbumot, és lapozni kezdett benne.
Saci és Öcsi kikerekedett szemmel nézték a megsárgult régi fényképeket. Az egyiken dédnagymama volt mennyasszonyi ruhában, és a mellén ott volt a megtalált ékszer. Dédnagymama mellett dédnagyapa állt régi katonaruhában.
–Milyen érdekes ruhákat viseltek akkor az emberek, ma már ilyeket nem hordanak! – állapította meg Saci.
–Igen, az idő mindig valamilyen változást hoz. Akkor, amikor a ti dédnagymamátok élt, háború volt. A fiatalokat elvitték katonának. Dédnagypapa is kénytelen volt bevonulni a hadseregbe, és a dédnagyi egyedül maradt, de mégsem egészen egyedül, mert akkor várta a nagypapát, hogy megszülessen. Dédnagymama nagy bánatára dédnagyapa sohasem jött vissza, messze, idegen országban tűnt el a háború egyik nagy csatájában. Nagyapa ezért apa nélkül nőtt fel – fejezte be anya kissé szomorúan a régi történetet, amit a gyerekek nagy érdeklődéssel hallgattak.
Saci és Öcsi fogták a kis ládikát az ékszerrel együtt, és kiültek vele a kerti teraszra. Forgatták, nézegették, sehogy sem tudták letenni. Anya látta, hogy mennyire érdekes a gyerekeknek ez az ékszer, ezért náluk hagyta. Bement a konyhába, hogy friss citromfűből teát főzzön. Nemsokára hozta is, a két csésze, párolgó teát és letette a gyerekek elé az asztalra.
–Még van egy kis dolgom a kamrában, nem fejeztem be a szekrények és a kamra takarítását, addig igyátok meg, csak vigyázzatok, mert forró, magatokra ne öntsétek! – figyelmeztette anya Sacit és Öcsit.
Alig ment el anya, a párolgó tea fölött egyszer csak megjelent Tima gondolathajója. Timán orgonalila színű ruha volt, amelyen egy apró bross csillogott. Mosolygott, mint mindig, és a páragömbön táncolni kezdett. Forgott, pörgött, nagyokat ugrott föl, a levegőbe, átbukfencezett a fején, és eközben a kis ékszer sziporkázott, csillogott-villogott. A táncot befejezve intett a két gyereknek, hogy siessenek kicsivé változni. Azoknak nem kellett kétszer inteni, olyan pöttömé változtak, hogy befértek a gondolathajóba, és suhantak, mint a gondolat, Gondolatország felé.
–Először elmegyünk Pókafalvára Bendegúzért, ő is velünk jön! – közölte Tima Sacival és Öcsivel.
A gondolathajó már ott is volt a falu közepén a faragott kopjafa mellett, ahol nagy izgalommal gyülekezett Pókafalva lakossága.
A szót Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója kezdte.
–Nagy a baj, országunkat megtámadta Boszorkányország főboszorkánya, Mácsonya. Éppen most dézsmálja a Halas Bölcsők halikráit, és ez ellen sürgősen tenni kell valamit! Az Öreg Pipás pedig mély álomban fekszik a kunyhójában, és mindennek a gonosz Mácsonya főboszorkány az okozója. Ha nem sietünk az Öreg Pipás megmentésére, Gondolatország elveszik!
Erre Pókafalva lakosai jajongani kezdtek. Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója csendre intette őket.
–A jajgatás nem segít, itt a tettek a fontosak! – kiáltotta haragosan, és olyan gyors mozgásba kezdett, hogy széles köpenye szárnya meglibbent, mint egy nagy madár szárnya.
Pókafalva lakosai ekkor elcsendesedtek, és némán várták, ki fog beszélni, ki mondja meg, mit kell tenni, hogyan mentsék meg az Öreg Pipást, mert csak ő tudja megmenteni a Halas Bölcsők halikráit. A nagy csendben hirtelen előállt Pókafalva legeslegvénebb embere, Töröngöj apó. Mélyen meghajolt Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója előtt, az pedig intett, hogy megadja a szót.
–Beszélj, Töröngöj apó! Mondd, mit kell tennünk, hogy Gondolatország megmeneküljön!
Töröngöj apó nem szólt semmit, csak valamit dünnyögött őszes bajusza alatt, végül zsíros bekecse mögé nyúlt, és elővette ősrégi bőrtarsolyát, amelyre a Csodaszarvas képe volt vésve. Óvatosan bogozni kezdte a tarsoly szalagjait, benyúlt a mélyére. Kisvártatva egy csodálatos ékszert vett elő, magát a Beszélő Boglárt. A tenyerén felemelte a magasba, s ahogy a nap fénye rávetődött a Boglárra, az csodálatosan sziporkázni kezdett. Pókafalva népe akkorát sóhajtott, mintha feltámadt volna a nagy szél a falu kopjafája mellett.
–Ez a Beszélő Boglár! – kiáltották egyszerre, és mélyen meghajoltak.
Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója ekkor az emberek elé állt.
–Ó, ez a Beszélő Boglár, a tavaszi almafavirágzáskor szólalt meg utoljára, azóta hallgatott, de most figyeljen mindenki, hátha újra megszólal!
Töröngöj apó pislogott egyet a szemével, dünnyögni kezdett, majd apró lépésekkel táncolni, forogni kezdett maga körül. A Beszélő Boglárt magasan a tenyerén tartotta, hogy csak úgy sziporkázott a fényben.
Hej, hej, hujj, hujj,dunnya, dunnya, regü rejtem, hej,regü rejtem,
Boglár, Boglár, fénylő Boglár, hej, hujj, regü, regü rejtem, regü, rejtem!
Csendülj, zendülj víg zengéssel, beszélő zengéssel,
hujj, hujj, regü, regü, rejtem, regü, rejtem!
Szólalj meg már, ki a bűnös itten, hej, regü rejtem, regü, regü, rejtem!
Regü, regü, rejtem, dunnya, dunnya rejtem!
Töröngöj apó lassan befejezte a táncot, az éneket, és a Beszélő Boglárt rátette a csodaszarvasos tarsolylemezre, azzal együtt tette le a földre. Ekkor újra előlépett Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója.                                                                  
–Emberek, asszonyok, mind-mind ide, ide, Beszélő Boglár elé vonuljatok, és aki előtt Boglár megzendül, az árulta el Gondolatországot!
–Hujji, hujj, de akkor a bűnösnek kell ám a bajt orvosolnia! – kiáltotta haragosan Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója.
Pókafalva lakosai félénk vonulással lépegettek el Beszélő Boglár előtt. Egyszer csak megzendült Boglár, érces hangja magasra szállt föl, az égig. Éppen Cserepes Erek állt Beszélő Boglár előtt, mélységes nagy bánattal a szívében, egészen a földig hajolva, és siránkozni kezdett.
–Óh, Töröngöj apó, óh, Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója, óh, Pókafalva lakosai, hallgassatok meg engem, szegény agyagos cserepest! Tudjátok, Pike fiam volt a segítőm, ő díszítette a cserepeimet, lábasaimat, de amikor kevés volt az ennivaló, a gödölyetor után kezdett kimaradozni otthonról. Egyszer láttam, amint a Veszekedős Pereces anyóval pusmogott. Amikor megkérdeztem, mit akart vele Veszekedős Pereces anyó, azt mondta, hogy a cserepekre mutatott neki mintákat. Pike fiam ezek után egy napon eltűnt, és semmit sem tudtam felőle. Azt gondoltam, talán elment szerencsét próbálni a világba. Ha tett valami rosszat, valami csúfságot Gondolatország ellen, jaj nekem! Vén vagyok én már arra, hogy megkeressem Pike fiamat, és megvédjem Gondolatországot Mácsonya boszorkány hatalmától, de ha valaki ajánlkozna helyettem, azt elfogadnám!
Ekkor nagy bátran előállt Bendegúz, tegez volt az oldalán, ebben tartotta az íját és a nyílvesszőit. Mély tisztelettel hajolt meg Töröngöj apó és Viroláj, a Vének Tanácsának főtudója előtt, majd megszólalt.
–Egy életem, egy halálom, én bizony most megpróbálom! Elindulok megkeresni Pikét, Boszorkányországban, hogy megmentsem Gondolatországot!
Mindenki ámulva nézett Bendegúzra, hiszen fiatal volt még, a bajusza sem serkent, a szakálla sem nőtt ki. Tima sem tétlenkedett, ő is érezte, hogy Bendegúz mellé kell állnia. Őt követte Saci és Öcsi. Így már négyen voltak, akik arra vállalkoztak, hogy elinduljanak Gondolatország megmentésére.
Töröngöj apó apró szemét hunyorítva végignézett rajtuk. Erősen gondolkozni kezdett, és közben hosszú harcsabajuszát rángatta. Hej, ekkor nagy hirtelen kirántott a bajuszából három szőrszálat, és Bendegúznak nyújtotta.
–Édes fiam, a bajuszomból itt ez a három szőrszál, ha bajba kerültök, egy szőrszálat csapj a földhöz, meglátod segíteni fog!
Bendegúz elvette Töröngöj apó három bajuszszőrszálát, óvatosan beletette egy kis kendőbe, bekötötte, és a kis kendőt a mellénye mögé rejtette.
–Irány a boszorkányok földje! Nincs vesztegetni való időnk! – kiáltotta tettre készen Bendegúz.
–Jaj, Sacinak és Öcsinek haza kell mennie, nem jöhetnek velünk Boszorkányországba! – csapta össze kis kezét ijedten Tima.
Saci és Öcsi szomorúan lehajtották a fejüket. Öcsi már éppen sírni kezdett, amikor Bendegúz hirtelen gondolt egyet, és hogy a síró Öcsit megvigasztalja, elővette az íját, és Öcsinek nyújtotta.
–Nézd, Öcsi, megtanítalak íjjal lőni. A bal kezedbe veszed az íjat, a jobb kezeddel kiveszed a nyilat a tegezből, és ráhelyezed az íjra, majd a bal kezed ujjaival odafogod az íj közepén. Jobb karoddal meghúzod az íj húrját, célzol, a húrt elenged, és a nyilad már röpül is a célba!  Látod milyen egyszerű! – magyarázta lelkesen Bendegúz és átadta Öcsinek az íjat.
Öcsi megörült az íjnak, és ügyesen ki is próbálta. Kilőtt nyila azonnal célba talált.
–Nagyszerű! Látom, már egy új harcossal több lesz Pókafalván! – dicsérte Bendegúz Öcsit.
–De most már tényleg haza kell mennie Sacinak és Öcsinek! – sürgette őket Tima. Tapsolt, mire a kis gondolathajó azonnal megérkezett.
Saci és Öcsi beszálltak, de még mielőtt hazarepültek volna, Bendegúz és Tima utánuk kiáltották:
–Megvárunk mindkettőtöket, addig nem megyünk Boszorkányországba, amíg vissza nem jöttök!

 



Lőrincz Sarolta Aranka:

Pók pékség

 

Pók pékségben nagy a munka,
Lisztet szitál pók pék Márton,
Nagyteknőben gyömöszölget,
 Kenyérdagasztáshoz látott.

Dolgozik a nyolc lábával
Gyömöszöli, gyúrja, nyomja,
Puha tészta dagadozik,
Pók pék Márton mindezt tudja.

A tésztából kerek formán,
Kis cipókat szaggat Márton,
A pók cipók sülnek szépen,
Aztán kihűlnek a rácson.

Pókgyerekek lesik, várják,
Pókpékségben cipók ízét,
Vajon mikor adja Márton,
A pók cipók ízes kincsét.

 Osztja is már pók pék Márton,
 Egytől nyolcig számolgatja,
Cipók árát nagy örömmel,
 Erszényébe rázogatja.

Pénzes erszény duzzad, dagad,
A pók cipók mind elkeltek,
Pók pék Márton elégedett,
Pókhálóban megpihenhet.



            ***

Lőrincz Sarolta Aranka:

Kenyérsütés

Fehér liszt hull a teknőbe,
kovászolja nagyanyó,
vizet merít a kannából,
sót is perget, az a jó.

Kenyértészta cuppog, pufog,
szép sima, már nem ragad,
nagyanyó két ökle nyomja,
egy órája, haja, haj.

Pofozgatja, ütögeti,
kenyértésztát félreteszi,
s addig, amíg jól megkel,
kemencét fűteni kell.

Gyullad a fa, ég a tűz,
pattog, serceg, lángnyelv fűt,
forró már a kemence,
szája tátva kerekre.

A kenyerek sorakoznak,
lapát surran, tészta huppan,
s bent a forró kemencében,
aranyosra sülnek szépen.

A kemence szájánál,
kerek lángos álldogál,
nagyanyóka kiveszi,
szilvalekvárt ad neki.

Az unokák szépen, sorban,
üldögélnek a sarokban,
majszolják a lángost,
kenyércipót, bábost.

Nagyanyó meg mosolyogva,
leül a kis sámli padra,
nézi a kis fejecskéket,
éhes, kócos tekergőket.


A versek, mesék itt, a Muskátliban jelentek meg először.

 

PÓSA BÁCSI TARSOLYÁBÓL

 

Pósa bácsi:

Hegedűszóban szép mese

I.
Mit zúg, mit bőg a cséplőgép,
Mikor búzát ont az asztag?
Gazdagból is lehet szegény,
Szegényből is lehet gazdag.

II.
Mélyebb a csendes víz,
Mint a csörgő-csacsogü:
Lármásabb a kis patak,
Mint a nagy folyó.

III.
Cifra ruha, kényes úr
Mindenkinek szemet szúr.

 

Forrás: Az Én Ujságom, 1909. augusztus 8., XX. évfolyam, 32. szám

 

A szerkesztő bácsi postája


Hajdú Gyurka. Örülök, kis öcsém, hogy ti is Rákóczi-ünnepet rendeztetek és te olyan szépen, lelkesen szavaltad el a Rákóczi kardja című verset. Tudom, megtapsoltak érte. Bizony most az országban minden kis faluban, minden városban Rákóczi-ünnepet kellene rendezni, mert Rákóczi volt a magyar szabadság apja, az ő neve nyomán a szabadság lángja lobban ki a szívekből. Derék gyerek vagy, Gyurka, közreműködő pajtásaiddal együtt.

 

Forrás: Az Én Ujságom, 1903.augusztus 2., XIV. évfolyam, 32. szám

 

IMÁDSÁG

 

posalajosszobor

Pósa Lajos:

Reggeli imádság

 

Istenem, jó Atyám,
Megcsendült a harang.
Imádkozik már a
Fecseke, rigó, galamb.

Összekulcsolt kézzel
Én is imádkozom:
Oh, légy ma is velem,
Őriző pásztorom!

Pósa Lajos:

Estéli imádság



Mindanyájunknak Atyja,
Hű oltalmazója!
Behunyta már szemét
A liliom, rózsa.

Fejemet lehajtom
Én is nyugovóra:
Oh légy, mi jó Atyánk,
Álmunk virrasztója!

 


Forrás: Az Én Ujságom, 1910.augusztus 21., XXI. évfolyam, 35. szám

 

TERMÉSZET

 

Takáts Sándor után:

Száldokfa

 

Valamikor minden magyar végházban, minden magyar kastélyban akadt egy-két több századot ért fa, amikhez több századnak kegyelete fűződött. Ezeket a szép fákat hol hársfának, hol száldokfának hívták.
A bajmóci vár óriási hársfája is él még s akár egész bucsú népe megpihenhet árnyékában. A nép hite szerint a gyönyörű hárs már I. Mátyás királyunk idejében terebélyes fa volt. Ma Európa egyik legnagyobb hársfájának tartják.
Nincs egyetlen fánk se, melynek a régi magyar nyelvben annyiféle elnevezése volt, mint a hársfának; nincs fa, melytől annyi helységnevünk támadt, mint a hársfától. A száldob, lippa, száldok, zádog egyazon fát, vagyis a hársfát jelentette. A Száldobágy, Száldobos, Lippa, Lippa-Hárs, Hársas, Hárskút, Héthárs, Hársfalu, Hársvölgy, Hárserdő, mint helynevek, nagyobbrészt ma is élnek.
Szerették, ápoltéj és ültették a hársfákat. Végházainknak majd mindegyikében találunk hársfát és a régi magyar kertek se szűkölködtetek hársfák nélkül. Az egykori magyar udvarházak életéből ezek a hársfák voltak a legvonzóbb szokásoknak és mulatságoknak a szemtanúi. A magyar uraknál ugyanis az a szokás járta, hogy a hársfák ágait mesterséges úton növesztették és hajtogatták mindaddig, amíg az árnyékos lombok és az erős ágak alkalmasokká lettek egy-egy nyári mulatóház építésére. Az ilyen mulatóház körül karfás-folyosó futott végig, ahonnan rendesen igen szép kilátás nyílt a virágos kertre.
Az illatos hársfavirágok közt és a gallyak alatt folytak a magyar urak, a nagyasszonyok és az ifjak magyar szabású mulatságai és játékai. Ott gyakran megszólalt a magyar dal, gyakran hangzott az egyszerű magyar lant vagy hegedű. S mikor az idő estéhez közelített, elkövetkezett a fülemile-várás. Kicsije, nagyja unos-untalan leste a fülemile megszólalását. S amikor a kedvelt dalos madár szózatot adott, bokorról-bokorra követték s némán lesték csattogását, édes-bús sírását és füttyeit. Annyira szerették ezt a kedves madarat, hogy sok filegóriában madaras-házat vagy madártartó kast is építettek számára.
A hársfa nemcsak szép, de hasznos fa is volt. Tehát ültették, szaporították azért is, hogy hasznát vegyék. Tudjuk, hogy Magyarország a tizenhatodik és a tizenhetedik században szőlőtermő ország volt.
Roppant sok volt a szőlőnk, s így tömérdek kötöző szerre volt szükség. Az utóbbit a hársfa szolgáltatta. A tizenhatodik és tizenhetedik században nálunk a kötelet is hárshéjból fonták. A régi végházak fölszerelésében mindenütt ott találjuk a vár épületére való hárskötelet, a vízvonó hárskötelet, aztán rudalló hárskötelet áztatlan hársából!
A szegény ember, meg a vitézi kenyéren éldegélő katona az ágyát is hársfahéjból fonta. A hársfából font nyoszolya (zöld és fehér), a hársfából kötött szék igen közönséges bútor a régi magyar végházakban. Még a főurak is szerették az ilyen nyoszolyákat és székeket. Rákóczi Pál bútorai között például 1634-ben megemlítik a hársfából kötött széket, Rákóczi Ferenc ingóságai között pedig a hárfából fonott széket.
Főuraink nagyon kedvelték a szép fehér hársfadeszkából készül bútort is. Ha egyik-másik bútordarab ilyen fából készült, az összeírások felemlíteni el nem feledik. Vásáros-Namény 1668. évi összeírása például szádokfából való, asztalos csinálta jó ajtót, szádokfából csinált bélelt ajtót, szádokfából csinált félszer ajtót stb. említ. Barcsay Boldizsárné javai között (1640.) száldok deszkaasztalt, Rákóczi Györgynek felső-vadászi kastélyában (1641) „az a fejedelem ő nagysága házában fejér hársfadeszkából csinált asztalt” említenek. Igen sok hársfa-bútor volt a Rákócziak zborói és makoviczai kastélyaiban. Az 1641-ben volt itt például 390 szál derék hársdeszka, 1671-ben pedig négyszegű hársdeszka öreg asztal, három fiókkal; hársfadeszkából csinált, asztalra való könyvtartó polc, régi négyszögletű hársfaasztalok stb.
Szóval, amint látjuk, a hársfa vagy a száldokfa a régi időben hazánkban nagy kedvelt és keresett fa volt. Egy-egy százados hársfa volt az udvarházak és a kastélyok büszkesége; a hársfából és a hárshéjból készült bútor a szobák legközönségesebb ékessége. S volt-e olyan magyar ház, ahol a fehér fogasokon a virágvíz között hársfavirágvizet találni nem lehetett? Alig hisszük. A hársmézzel együtt ez a virágvíz is a magyar háztartás egyik legközönségesebb háziszere volt. Még a régi magyar közmondások is azt beszélik hozzánk, hogy a hársfa neve ugyancsak járta a magyar mondásokban!
Közkeletű volt ez a bölcs mondás: Addig hámozd a hársfát, amíg hámlik! Mindenki ismerte zet a jó tanácsot: Idejében meggyűjtsd a hársfa virágait, hogy szűkös ne légy benne!

 

Forrás: Az Én Ujságom, 1907. augusztus 18., XVIII. évfolyam, 34. szám

 

 

Szerkesztette: Pósa Homoly Erzsó

  

 

 

 

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf