Ölbey Irén: Vénasszonyok nyara

A nap arany fényt perget,
izzók, sárgák a kertek.
Legyek keringnek körbe.
Érett, hasas a körte.
Mint Vénusz keble halma,
kerek, duzzadt az alma,
szép, hamvas bőrén nyíló,
mély ragyogás, Murilló
angyal-orcáin ég még
hasonló hozzá. Kék ég
feszül fenn, mint a sátor,
kigyullad mosolyától
a szilva a nyugalmas
ágakon. Levélhalmaz
a földön, mint bús, bomló,
rőt szőnyeg, szörnyű olló
nyírta le: a kegyetlen
szél. Krepdesin-szál lebben
kuszán: ökörnyál úszik
felém. Cseppet se búsít
ez a hervadás engem.
Ülök a fényben csendben
s arcom a napra tárom.
Bódíts el, forró mákony,
mérgezz meg, édes méreg!
Kortyingatok a részeg
vénasszonyok nyarából
s a vérem csupa mámor.

                   1937