Herczeg Ferenc: Egy kard-affér
Van egy Hellebrand nevű barátom. Egy stíriai mágnáscsaládból szakadt közibénk huszártisztnek. Az alföldi állomáshelyeken tíz év alatt ráfanyalodott a magyar szóra is – már annyira, amennyire. Tőle hallottam ezt a dolgot. Úgy tudom, amint ő mondta…
*
…A szép zsidóasszony pedig idegesen hátracsapta uszályát, aztán kitárta a nyaraló erkélyére vezető ajtót. Odakünn vak éj volt.
- Tíz óra – most már pakoljanak!
A gyöngéd figyelmeztetés nekünk szólt, hármunknak. Trnowski élhetetlenkedni kezdett.
- Nézze, olyan sötét van, én félek – mondta furcsa, lengyeles kiejtésével.
A szép asszony hátraszegte a fejét, és mint egy elkényeztetett gyermek, hajtogatta:
- Menjenek, menjenek már a pokolba.
Ennek a kérésnek nem lehetett ellenállni. Fölkeltünk, búcsúztunk, mentünk. Mikor a sötét hegyi útra értünk, a nyaralóból utánunk szólt egy női hang:
- Hallják? Holnapután megint eljöhetnek. Vagy eljönnek holnap? De mind a hárman!
A polyákból kicsattant a méreg.
Mind a hárman – ostobaság! Egy embernek kellene ide eljönnie…
Persze, egy embernek – de melyikünknek? Egyikünkben sem volt annyi lemondás, hogy vetélytársát rászabadítsa erre a csinos barokk nyaralóra. Még a kis kadétban sem, pedig ő nem számított az asszony előtt. Denique1: Goldstein úr nyugopdtan alhatott a marienbadi fürdővendéglőben, a felesége jobb őrizet alatt állott itt Budapesten, mintha Bölcs Salamon tízezer égi fegyverese táborozott volna svábhegyi nyaralója kertjében…
Az úton fogtunk egy elkésett bérkocsit. A kis Schmidtet közibénk ültettük, aztán sebes zökkenésekben, mint a városligeti siklón, szaladtunk le a lejtőn. A kocsis alkalmasint részeg volt, különben nem hajtott volna olyan pompásan.
- Szeretnék ma még valami ostobaságot elkövetni! – kiáltott egyszerre a polyák.
- Hová hajtsak? – kérdezte a kocsis, mikor a völgybe értünk.
- Valami csapszékbe, ahol hentesmesterek isznak a feleségükkel és harmonikások játszanak.
(Ez az ő saját külön bécsi ízlése volt.)
Künn, valahol a budai parton, megálltunk egy vityilló előtt. Víg zsivaj és kuszált zenehangok csaptak a fülünkbe.
- A zöld tücsök! – állapította meg a kocsisunk, sejtelmesen csettintve a nyelvével.
Most tapasztaltuk csak, hogy a jámbor alaposan el van ázva – bizonyára nem őrajta múlt, hogy ép bordákkal szabadultunk a kocsijából.
Az alacsony ház s a tenyérnyi kert szinte be volt ásva a töltés alá. A kert végén valami üvegteremféle állt; a kivilágított ablakok mögött ütemre ficánkoló árnyékok mozogtak.
- Igazán bemenjünk ide? – kérdeztem. Mint legidősebb tisztnek már az illendőség kedvéért is kissé ellenkeznem kellett.
- Mit akarsz? – kiáltott a polyák. – Hiszen civilben vagyunk!
Elfelejtettem megmondani, hogy mind a hárman civilben voltunk. Trnowski hadnagy, szűk pantallójával és puha kalapjával, jobbfajtájú urasági lovászszámba mehetett volna; Schmidt kadét, csupasz állával, egy iskolakerülő kereskedelmi akadémikushoz hasonlított; ami engem illet, én, Hellebrandt főhadnagy, hármunk között a legtisztességesebben voltam öltözve. Körülbelül úgy, mint egy elegáns drogistasegéd.
A táncterem ajtaját egy bakahadnagy állta el, arcán egy régi vágás nyomát viselte.
- Kérem, ez zárt társaság – mondta kurtán, szinte gorombán. – Pollacsek úr üzletvezetőjének jubileumát ünnepeljük…
- Pollacsek úr üzletvezetőjének jubileuma? – rikoltatta a polyák őszinte lelkesedéssel. – Gyerekek, ezt meg kell néznünk!
A megvágott képű hadnagy gyanakodva tekintett végig rajtunk.
- Meg vannak az urak híva? Ki hozta el az urakat?
- Egy cilinderes úr hozott el – élhetetlenkedett a polyák. – Saját fogatján hozott el, ő meg odakünn maradt…
Azzal szelíden félreölelte a megvágott képű hadnagyot, mi meg beléptünk a terembe. A kadát hozzám simult.
- Főhadnagy úr – mondta –, meglásd, bennünket ma a polyákkal együtt ki fognak innen dobni.
- Nem fognak, szükség esetén bemutatkozunk ennek a megvágott képű bakának.
Trnowski is meghallotta a kadét Kasszandra-jóslatát. Sietve nyugtatta meg:
- Hiszen civilben vagyunk!
…Csodálatos! Ez a Trnowski aranyzsinóros atillájában korrekt és zárkózott, akár maga Hunyady gróf főceremóniásmester, ha azonban polgári kabát van rajta, svihákság tekintetében fölér egy terézvárosi táncmesterrel.
A teremben éppen keringőt táncoltak.
- Táncoljatok kedvetek szerint – bíztatott bennünket a polyák –, én már égek a vágytól, hogy megismerkedjem Pollacsek úr üzletvezetőjével.
Egy sarokasztalnál több öregúr iszogatott; Trnowski találomra odalépett, és elkiáltotta magát: „Éljen Pollacsek úr üzletvezetője!” Visszaadták az éljent, és koccintottak vele. Egy pátriárkaformájú, tiszteletre méltó aggastyán fölemelkedett, és két tenyerével az asztalnak dőlve, meghatottságtól remegő hangon kezdet szónokolni:
- Uraim! Én már harminc év óra vagyok a Pollacsek úr üzletvezetője…
Schmidttel ketten otthagytuk a polyákot, s a teremben föl-alá járva, az asszonynépet kezdtük szemügyre venni. Volt köztük sok csinos is. Villogó szemű, mosolygó leányok, nekipirult asszonyok. Megjelenésünk nem keltett föltűnést, a vendégek nagy része egymást se igen ismerte.
A kadét egyszerre meglökött:
- Főhadnagy úr, nézd azt a két alakot!
Két hadnagy állt a terem végén; az egyik, a megvágott képű, belénk akadt már az ajtóban. Mindketten virzsiniát szívtak, és végtelen fitymálva nézték a világot. Gyakorlott szemünk száz lépésről is megismerte volt a tartalékosokat; még ha a nyakravalójuk csatja nem is csúszott volna a gallérjuk fölé. A megvágott képű különben szemüveget is viselt, a másik, akinek elhízott termetén veszedelmesen feszült a kabát, kecskeszakállal ékeskedett.
Mikor közelükbe értünk, hangosan kezdtek beszélni.
- Bajtárs – mondta a megvágott –, talán ismered ezeket?
A kecskeszakállas hevesen tiltakozott e föltevés ellen.
- Dehogy ismerem! Hogy kerültek ebbe a társaságba?
- Azt mondják, egy cilinderes úr hozta őket saját fogatján.
A kecskeszakállas felénk szurkált virzsiniája hegyével.
- Saját fogatján? Ezeket?
- Bízd csak reám – mondta a másik. – Majd beszélek velük. Tudok én ilyen emberekkel beszélni…
Azzal összeráncolt szemöldökkel lépett felénk, mikor azonban közelünkbe ért, hirtelen sarkon fordult, és egy öregúrral elegyedett szóba.
- Főhadnagy úr, bennünket mégis ki fognak dobni – jósolta a kadét.
- Jó lesz, ha táncolunk. Táncosokat nem dobnak ki sehol a világon. De hová lett a polyák?
Trnowski e pillanatban éppen összecsókolódzott a pátriárkával, aki tudvalevően harminc év óta Pollacsek úr üzletvezetője.
Egy csinos, fekete szemű leányhoz léptem, aki már vagy öt perc óra pazarolta reám legédesebb pillantásait. Kitűnően táncolta a keringőt. Tánc után karonfogva sétáltunk a teremben. Gyorsan megbarátkoztunk, a leány kedvesen csicsergett és odaadóan hallgatta ostobaságaimat. Természetesen azt mondtam, hogy már régóta ismerem látásból, az Andrássy úton pillantottam meg először (ott megfordul minden épkézlábú budapesti ember), ma is csak azért jöttem el, hogy vele táncolhassak. Kértem tőle a következő négyest. A leánysajnálkozott, hogy már van táncosa, én azonban vállalkoztam rá, hogy a táncosával majd kicsinálom valahogy a dolgot, hogy nekem engedje át a négyest.
- Nehezen fog menni – aggódott a kedves. – A táncosom nem érti a tréfát, rezervtiszt2, és már volt egy párbaja is…
- Tehát az a megvágott képű?
- Az, persze, Pollacsek úr ügyvédjének a segéje.
- Pompás, hisz akkor könnyen rendbe jöhetünk. Testi-lelki jóbarátom – hazudtam tovább –, bizonyára szívesen lép vissza… Bízza csak reám, majd eligazítom a dolgot…
A leány bevallotta, hogy nem szereti a tiszteket, még a rezervtiszteket sem.
Természetes, hogy nem igazítottam el semmit, hanem mikor a cigány beharangozott a négyeshez, csinos zsákmányomat egyszerűen odavonszoltam a sorba. A hadnagy hozzánk lépett, és gúnyosan grandezzával3 hajolt meg.
- Viki kisasszony, nem feledte el, hogy együtt táncoljuk a négyest? – kérdezte.
- Viki kisasszony velem táncolja a négyest – magyaráztam neki előzékenyen –, régóta vagyunk már angazsálva4.
- Ohó! – kiáltott ellenfelem. – Én már hat hét előtt lefoglaltam…
- Én meg hat hónap előtt.
A hadnagy félig szánakozva, félig megvetően mért végig.
- A kisasszony tehát nem akar velem táncolni?
- Nem! – feleltem táncosnőm helyett.
- A kisasszony ezzel az úrral akar táncolni?
- Igen! – siettem a válasszal.
A hadnagy, akinek már egy párbaja volt, nem szólt semmit, hanem gúnyos grandezzával hajtotta meg magát, és otthagyott bennünket. Társához ült, s a négyes alatt sűrűn hajtogatta a poharát.
A négyes alatt felségesen mulattam; táncosnőm ennivalóan kedves volt. Schmidt egy szőke szépséggel táncolt, aki egész fejjel volt magasabb nála, és anyai jóakarattal fogadta udvarlását!
Szünóra!
Aggódni kezdtem Trnowski miatt, akin már a barátkozási mánia tünetei mutatkoztak, s azért rábírtam Viki kisasszonyt, hogy anyjával együtt Pollacsek úr üzletvezetőjének asztalához telepedjünk.
Egy szépen fésült, kövér úr, aki kockás ruhát és piros nyakravalót viselt, barátságos fejbillentéssel helyet csinált nekünk az asztalnál.
- Ide a cigányt! – kiáltott Trnowski.
A prímás odaállt a széke mögé, és vonóját gyantázva, leste a parancsot.
- Melyik Pollacsek úr üzletvezetőjének a nótája?
A prímás hamiskásan vigyorgott, aztán rákezdte:
Megállj, német, majd megbánod,
Hogy a magyart egzekválod5…
Valaki pisszegett, a kontrások összenéztek.
- Ácsi, hogy van tovább? – kiáltotta Trnowski, tenyerével az asztalra csapva.
Bőrödből csinálunk dudát…
hangzott félénk cincogással. Megint pisszegtek. A hadnagy, akinek már volt egy párbaja, gyilkos pillantásával sakkban tartotta a brúgóst.
- No – mi lesz? – türelmetlenkedett a polyák.
A cigányok összesúgtak, a prímás vállát vonogatta. A polyák kivett zsebéből egy bankót, és a szemébe vágta. A banda most már elszántan, szinte elkeseredetten húzta:
Azon fújjuk azt a nótát:
Mégis huncut a német…
Pollacsek úr üzletvezetője boldogan fogta két tenyerébe a fejét, Trnowski az asztalon dobolt, a vörös nyakkendős úr pedig kitörő lelkesedéssel énekelte a refrént.
A teremben riadás támadt. A két rezervtiszt csörömpölve csatolta föl kardját, az egyik aztán kiütötte a cigány kezéből a hegedűt, a másik összefont karokkal lépett hozzánk. Nagyon sápadt volt.
- Megtiltom önöknek, hogy ezt a nótát húzassák!
Trnowski csodálkozva tekintett reá, aztán az arcába nevetett.
- Ki az ördög fog magától engedelmet kérni?
A hadnagy éles orrhangon kiáltotta:
- Én császári és királyi tiszt vagyok, én nem tűrök sértést!
- Én sértettem meg? – kérdezte a polyák kacagva. – Hisz én azt sem tudtam eddig, hogy maga a világon van.
A másik hadnagyot (a kövéret!), aki pedig szelíd fiúnak látszott egyszerre elfutotta a pulykaméreg. Harsogó hangon kiáltotta:
- Igen, mi császári és királyi tisztek vagyunk! azt a nótát nem engedjük húzatni, mert az a németet gyalázza – a hadsereg nyelve a német –, és mi császári és királyi tisztek vagyunk.
- Ezek bolondok! – mondta Trnowski.
Szerencse, hogy Mars két tartalékos fia meg nem hallotta szavát.
Karon akartam fogni a hadnagyot, hogy félrevonjam és bemutassam magamat, ő azonban félreértette mozdulatomat, mert rám rivallt:
- Aki hozzám nyúl, azt levágom!
Félig ki is vonta kardját a hüvelyből – én ösztönszerűen egy székhez nyúltam.
A teremben pánik támadt; a nők sikoltozva menekültek ki az öltözőbe, Viki kisasszony pedig – óh, diadal! – remegve kapaszkodott a karomba. Ama piros nyakkendős úr, aki egy asztalnál ült velünk, rákvörös arccal állt mellettem, és a mellét verve, mint egy harcias gorilla, ordította:
- Ujjé! Levágja? Azt szeretném látni! Persze, a civil az kutya – csak a tiszt az úr!
A férfiak mellettünk foglaltak állást, tízen is kiáltoztak a tisztekre:
- Svarcgelb6! németek!… szoldateszka7… mindig így tesznek… lenézik a polgárembert… fegyverteleneket kaszabolni… magyar ember ezt nem tűri…
A két rezervista kihívóan, de sápadtan nézett velünk farkasszemet. A piros nyakravalós urat úgy kellett lefognunk, hogy puszta kézzel nekik ne rohanjon. Végre fölkapott egy borosüveget és feléjük vágta, nem talált, az üveg ezer darabra zúzódott a falon…
A hadnagy, akinek már volt egy párbaja, erre hirtelen kirántotta a kardját, és suhogó ívet írt le a feje fölött a levegőben; rémült sikoltás hallatszott, aztán a lámpa, amely szerencsétlenségére ott függött a feje fölött, csörömpölő üveg-, petróleum- és tűzzáport zúdított a nyakába.
A hadnagy pillanatnyi harcképtelensége rövid fegyverszünetet engedett. Mielőtt újra megkezdhette volna az ellenségeskedést, közbelépett az óbudai tragédiák deus ex machinája: a rendőrség. A vendéglős, aki régi tapasztalásból tudhatta, hová szokott vasárnapi vendégeinek szóváltása kilyukadni, már előbb elküldött a kapitánysághoz.
Megnyílt az ajtó, a sápadt arcú vendéglős mögött megjelent egy rendőrírnok több rendőr kíséretében. A rendőrtiszt azonnal a helyzet magaslatán volt. Udvariasan szalutált a tiszteknek, azután megkérdezte, kirendetlenkedett itt.
- Azt a három civilt fogja el – mondta a hadnagy, akinek már egy párbaja volt.
- Ujjé! – kiáltotta a piros nyakravalós úr. – Nem is igaz, hiszen ők húztak kardot.
- Hallgasson! – rivallt rá a rendőrtiszt. – Tudom én, hogyan készülnek a kard-afférok. Provokálják a tiszt urakat – ha aztán önvédelmükben kardot vonnak, telelármázzák az újságokat.
Szigorú arccal fordult felénk.
- Kicsodák önök:
Összenéztünk. Eszünkbe jutott, hogy nem jó dolog lesz, ha itt, a publikum előtt levetjük inkognitónkat.
- Legitimálni fogjuk magunkat, de nem itt…
Átmentünk a rendőrtiszttel a vendéglős lakására: a rezervisták a nyomunkban maradtak, a piros nyakravalós úr szintén utánunk tolakodott, azt állította, hogy ő hozzánk tartozik.
A németek bemutatták magukat az írnoknak. A hadnagy, akinek már egy párbaja volt, Rozgonyi Árpád ügyvédjelölt; a másik hadnagy, akinek még nem volt párbaja, Thurzó Jakab vasúti hivatalnok, Rozgonyi urat Pollacsek úr üzletvezetője hívta meg, Thurzó urat meg Rozgonyi úr hozta magával.
Az írnok korholó hangon támadt ránk:
- Tessék, jó nevű magyar urak, és ezekkel szemben adják önök a vadmagyarokat?
- Adja az ördög! – türelmetlenkedett Trnowski, zsebeiben névjegyet kotorászva.
- Óh, én tudom, hogyan csinálják a kard-afférokat. Van valami legitimációja?
- Itt van a bécsi Jockey-klub tagsági jegye.
A rendőrtiszt hangosan olvasta: Boleslav Graf Trnowski – k. u. k. Husarenlieutenant8…
Mi is megneveztük magunkat: Hugo Baron von Hellebrandt k. u. k. Oberlieutenant9, Richard von Schmidt k. u. k. Cadet10.
Hosszú szünet következett. A piros nyakravalós úr törte meg elsőnek a csendet; odalépett a rezervistákhoz, s diadalmasan, hamisítatlan budai németséggel mondta:
- Ujjégerl! Sző, Dősz szán ja gáválirsz!11
- Azt hiszem – mondta az írnok –, most már nincs szükség énreám?
Nem volt kedvünk a mulatságot folytatni, távoztunk.
Az üvegterem ajtajából egy megtört aggastyán kiáltott utánunk valamit, azt hiszem, azt mondta, hogy ő már harminc év óta Pollacsek úr üzletvezetője.
A piros nyakkendős úr előzékenyen elkísért bennünket az utcára, egészen a kocsinkig, aztán fölmászott a bakra, kezébe vette a gyeplőt s megemel cilinderrel kérdezte:
- Hová hajtsak?
1892.
/1/ Tehát (latin)
/2/ Tartalékos tiszt
/3/ Grandezza – méltóságteljes magatartás (olasz)
/4/ Lekötve (francia→német)
/5/ Egzekvál – végrehajt; itt kb. „nyúzod”, „üldözöd” (latin)
/6/ Fekete-sárga – a birodalmi színek (német)
/7/ Katonai önkény (olasz)
/8/ Huszárhadnagy (német)
/9/ Főhadnagy (német)
/10/ Tisztjelölt, kadét (francia)
/11/ Ujjé! Hiszen ezek igen gavallérok! (Helyesen németül: So, diese sind ja Kavaliers!)
