Jánosi Andor: Petelei István

A mélabús, bánatos novellák, szomorú rajzok költője, – akinek legszomorúbb novellája saját élete volt kedves barátja, a történetíró Márki Sándor szerint – Marosvásárhelyt született 1852. szeptember 13-án, Petelei István jómódú kereskedő és felesége Istvánffy Mária gyermekáldásban gazdag, boldog házasságából. Tragikus élete az akkor még egészen kisvárosjellegű városkában hangulatosan, érzékenyen vidám gyermekkorral kezdődött. Tizenkét testvére mellett különlegesen jó helyzete volt. A népes házban édesanyja kedves vénlánybarátnőjének nevelő hatása alá került. A jókedélyű öreg Petelei s az utcaszerte jóságáról ismert édesanya szeretetteljes gondoskodása mellett Rebi néni volt a gyermek jóangyala, s jó szellem maradt is örökre. Élete utolsó heteiben is sokszor sóhajtott fel a Rebi néni ajándékozta gyűrű láttán: „A Rebi mama gyűrűje, óh az édes drága asszony, hogy szeretett engem.” A később menyasszonyának adott gyűrű jelentős szerepet játszott Petelei jellemének kiformálódásában. Mikor az ötödik gimnáziumba idegenbe, Kolozsvárra menő fiú elbúcsúzott jóangyalától, az fogadalmi ajándékul húzta fel kis neveltjének ujjára a gyűrűt Szűz Mária oltalmába ajánlva őt, s kérve a kis messzitávozót, hogy „mindig tisztán éljen, legyen jó, ne beszéljen rosszat senkiről, hogy mindenki szeresse s az Ég szeretettel nézzen reá.” A melegszívű, érzékeny vénlány finom alakját senki szeretőbb szívvel és édesebb színekkel nem rajzolta meg irodalmunkban melankóliára hajló, s művészetében a múlt emlékeiből, érzéstengeréből élő költőnknél.

    A gyermekemlékeket megőrző első életrajzíró, a költő s közíró Petelei tanítványa, később bizalmasa és jó barátja Gyalui Farkas jegyez föl még néhány bájos apróságot Rebi mamáról és a kis Istvánról. Rebi néni bátyja színész volt, s így a fiúcska színdarabok dramatikus meséinél aludt el, s bizonyára nappal is a szép, nemes történeteknek a valóságnál is inkább élő világában élt. Kicsiny élete legszebb valósága bizonyára a gyermekkori karácsonyok voltak, amelyeken a legnagyobb valóságnak, a szeretetnek életmegszépítő erejét érezte. Az angyal is másképp járt nála, mint minden más gyermeknél. Az éjféli mise harangszavával egyszerre szólalt meg a Rebi néni édes szava és az angyal csengője. Ezek a karácsonyok, melyekben a valóság álom, hit, hála és szeretet ölelkeztek össze, forrása voltak a jóság és hűség, megértő gyöngédség mély érzéseinek. Petelei erőteljes férfi alakja mélyérzésű, érzékeny szívet takart. Ilyen szívnek a világa egész költészete.

    Szűkebb világának nevelői hatása köréből édesatyja akaratára a kolozsvári piarista atyákhoz, majd Székelyudvarhelyre került. Jellegzetesen erdélyi a neveltetése. Az erdélyi édesapa felekezete hitbelileg, nemzetiségileg, társadalmilag, türelmes kollégiumaiban, líceumaiban legjobb helyt tudja gyermekét. Peteleit Erdély szolgálatára nevelték azok a középiskolai intézetek, melyeknek több évszázados, gyökeres, szolid, mély kultúrája, liberális szellem mellett elengedhetetlen eszménye a közösségbe való odaadó és engedékeny, megértő tagolódás. A magyar felekezeti líceumokat mindig jellemezte, hogy a más felekezetű gyermek hitét épp úgy respektálták, védték, mint a magukét, a más nemzetiségű növendékek nyelv szempontból előnyös bánásmódban részesültek, viszont az intézetek nagy stipendiumai a társadalom szegény rétegeinek gyermekei neveltetéséről is bőségesen gondoskodtak.

    Buzgón vett részt az erdélyi hagyományos iskolai önképzésben. Muzsikát szerető szülei a nagyhírű kolozsvári zenekonzervatóriumba is járatták. Nevelését kiegészítette a kolozsvári színházi élet, melyben nagynevű, kitűnő színészek nevelték közönségüket s finom ízlésű, rajongó közönség nevelte a színészeket. – Kolozsvár kultúrája mély és eleven volt. A hagyományok szeretete mellett jellegzetes volt a Nyugat felé nézése. És sehol sem volt olyan erős a lokál-patriotizmus, mint éppen itt. Máskülönben is Erdély mindig igyekezett, még az Unió után is a maga sajátos különleges életét élni. Budapest, s ami a Királyhágón túl volt, az csakugyan mindig túl volt. Igaz, hogy a Marosvidék és Udvarhelyszék is szűkebb hazát jelentett a szűkebb hazában. Csoda-e, hogy a Pestre felkerülő ifjú legelőször is földieit keresi fel? „Sokan voltunk ott erdélyi fiúk – írja nekrológjában a Bólyaiak marosvásárhelyi életrajzírója az életművész és életbölcselő Bedőházy János, Petelei jóbarátja. Nagyon hamar megtaláltuk egymást. Akár a kolozsvári, akár a marosvásárhelyi, akár a székelyudvarhelyi, vagy bármely más, különböző hitfelekezetű gimnáziumból kerültünk is ki és bármiféle pályára készültünk, olyan egyeknek éreztük magunkat. Hiába, az Unió, bármint lelkesedtünk is érte, még a második, sőt a harmadik generációnak sem ment annyira vérébe át, hogy mi erdélyiekül bizonyos szorosabb együvétartozást ne éreztünk volna.”

    Pesten Mentovich Elekkel, Bedőházy Jánossal, Márki Sándorral van együtt. Az egyetemen történeti, művészettörténeti előadásokat hallgat. Eredetileg a műegyetemre készült. Talán a számtan, mértan, rajzolás, vagy talán az akkori idők materialisztikus színezetű természettudománya űzte el onnan. Históriaprofesszorának, Rómer Flórisnak annyira szívéhez nőtt, hogy szerette volna őt a Nemzeti Múzeumban alkalmazni. Petelei azonban visszatért haza. Otthon még szorgalmasabban foglalkozik történelmi tanulmányokkal, sok szépirodalmi művet is olvas. De egyszer csak írni kezd. Ágai Magyarország és Nagyvilág-ába rajzokat, novellákat, s 1880-ban belép a kolozsvári Kelet szerkesztőségébe. Ez évben a fiatal író már a Kemény Zsigmond Társaság és a Petőfi Társaság tagja. 1882-ben megjelenik első kötete Keresztek címmel. Tíz rajz van e kötetben: elseje az Árva Lotti, mely egyike leghangulatosabb és legművészibb írásainak. Ennek a kis rajznak olyan sikere volt, hogy azonnal németre is lefordították. Irodalmi körökben is sokat beszéltek róla.

    Petelei egész világa benne van már első kötetében. Mondanivalójának formáját is készen találjuk már itt. Világa – egyetlen történeti regényét kivéve –, a legszűkebb értelemben vett szülőföld, a Marosszék, sőt még szülővárosában is az utcája és szomszédai. Egyik kötetének a címe „Az én utcám”, egyik ciklusának „Szomszédaim”. Formája a nyolcvanas évek klasszikus kifejezési módja, a rajz. Ebben a műformában Petelei alkotott a legnagyobbat és legértékesebbet a magyar irodalomban. „A rajzforma Petelei Istvánban találja meg a legpregnánsabb művelőjét. Petelei írói működése annyira eggyé van forrva a rajzformával, hogy ha későbbi korok bizonyos nagyobb távolból fogják szemlélni e korszak irodalmát, a rajzhoz önkénytelenül is Petelei nevét fogják asszociálni” – írja Galamb Sándor a rajzforma fejlődéséről szóló értékes tanulmányában. Petelei mondanivalója magától értetődően ömlött ebbe a formába. Nem azért, mert a rajz divatos volt. Nem is a külföldi irodalom, s főképpen az oroszok hatása alatt, hanem azért, mert mondanivalójának természete kívánta meg ezt a formát. Sokkal öntudatosabb művész volt, hogysem divatnak hódoljon. Máskülönben is úgy látásmódjának, mint érzésvilágának ez a forma felelt meg. Ha még nem lett volna a „rajz” ismert műforma abban az időben, ő megteremtette volna magának.

    Petelei élményanyaga, mint említettem, legszűkebb hazája. Alakjait a marosvásárhelyiek és marosszékiek közelről ismerték. „Ismerem az ő szomszédját, a letört Urr Jóskát”, írja visszaemlékezésében Bedőházy János. Mondanivalójában nem a cselekményszerűség, nem a történet a fontos, hanem egy légkörnek, egy hangulatnak és a jellemeknek a bemutatása. Petelei látásmódját jellemzi, hogy hirtelen pillant meg egy-egy figurában, vagy egy egész társadalmi rétegben valami sajátos jellemvonást s ebből a látásból születik meg minden írásműve. Próbálkozott történeti regénnyel és novellaírással is. De ha kellemesek és kedves olvasmányok enemű írásai, – még regényeinél is, nemcsak novelláiban – a rajzírót vesszük észre azonnal. Érzékeny idegrendszere, gyermekkorának mély élményei, elvonuló természete az életnek egy egészen kis köréhez vonják. Rajzainak nemcsak talaja szűk terület, hanem alakjainak érzésskálája is kicsiny. Egy-két humoros írásán kívül, egész művéből mélabús, szomorú hangulat árad. Minden alakja vele rokon. Csakhogy amíg a maga életének tudott kielégítő és sikeres megoldásokat találni, ha mindég szomorúnak látta is az életet, alakjai tragikumot lehelnek. Nem is annyira az élet töri őket össze, mint inkább szívük, amely túlérzékeny ahhoz, hogy az élet küzdelmeiben győzni tudhasson. Világa nem a beteg, patologikus embernek világa, hanem a túlérzékenyé, a mélyérzésűeké. Azoké, akik sokszor már nem is a bút és bánatot nem bírják el, hanem az örömet. A kis főkötőcsináló asszony egész életét arra szánja, hogy leányát úri ember számára nevelje feleségül. Az asszony meghal s a kisvárosi temetésen megdobban Lotti szíve. Megpillantja a kedves urat, a földbirtokost, akihez hozzámenni lesz minden vágya. Valahogy úgy is indul a dolog, mintha beteljesednék a vágy. De a férfi mást vesz el. Az évek telnek, megvénül s hisz, hogy özvegyen maradt régi ideálja egyszercsak eljön érte s elviszi. A részeges földbirtokos aztán egyszer barátaival a kocsmában mulat s onnan indul el barátai mulattatására megkérni Árva Lotti kezét. A vénlány szívrepesve várja, de mire az megkéri őt, holtan esik össze. „A bút, bánatot csak elbírta, az örömet nem.”

    A rajznak sajátsága, hogy mivel nem a cselekmény érdekességére épít, alakjait kell jellegzetessé, érdekessé, megkapóvá tennie. Petelei egyik rajza így kezdődik: „A szegleten, mely a Marosra néz, Boglán lakik, a vén rác. Ott láthatod őt egész nap az ablaknál. Boglán már igen vén ember. Azt hiszem nem is lát. A szeme körül rengeteg ránc, szemhéjai vértől átfutottak, s a golyója mintha vizes volna. De azért csak ügyel mereven, szüntelenül a kanyargó kék víz mellett futó széles poros útra, mely a berek ezüst nyárfái közt vesz el. Ügyel és vár…” Petelei világa sajátságos világ, melyben azoknak, akikről ír, sajátos a lelki struktúrájuk, s ezért sajátosan más a sorsuk is, mint minden más embernek. Ha mással történik az, ami velük, egy mindenki számára magától értetődő megoldás következnék belőle. Petelei alakjai ugyanazokban az eseményekben egészen eltérően viselkednek, mert ők maguk sajátságosak. A rajz természete, hogy szereti a meglepőt. Nos, Petelei megoldásai ilyen meglepőek. Írásművészete el is veszíti néha a csatát, illetve majdnem mindig, ha a rajz határán túlmegy. Novellái szépek ugyan és olvastatják is magukat, komoly értékei is irodalmunknak, van azonban nagyobb novellaírónk is Peteleinél. De ha aztán a rajzíró regényt próbál írni, akkor már csődöt mond művészete. Petelei „A fülemile” című kis regényében próbálta átlépni művészete határát s én azt hiszem nincs még egy olyan elintézett írásmű, mint a Péterffy agyonvágta kis regény, pedig részletei az írásművészet csúcsait járják.

    Petelei egyike legerdélyibb íróinknak. Sajátos látásmódja, melynek művészi képességeit erdélyi neveltetése, Erdélyhez való különös vonzalma befolyásolta, egészen szűk körre szorította. Utcájáról, szomszédjairól könyvet, ciklust nevezett el. Nemcsak alakjait, a letört Urr Jóskát, vénkisasszonyát, vézna kis szabóját ismerték a vásárhelyiek, hanem a többit is. Jellemző az is a tárgyilagosságára, hogy vannak figurái, melyek újra meg újra felbukkannak. Ilyen például egyik kedves szomszédja, Pataki. Máskülönben maga Petelei is többször említi A vidéki emberek című kötetében, hogy csakugyan beszélt alakjaival. A valóság elmondásáról tanúskodik az is, hogy Az élet című könyvében többször hivatkozik utcájára. Galamb Sándor jegyzi meg, hogy Petelei szemléletében annyira distanciátlan, hogy többször csak annyit mond el egy megfigyelt esetből, amennyit például utazása alatt valóban látott belőle. Azonban nemcsak alakjait, jellemeit, utcáit, a szomszéd házakat figyelte meg közvetlen közelből, s nemcsak ezekből formált, teremtett egy szomorúan szép világot, hanem így alakult ki művészetében az az egész kis, szinte látóhatárszerűen erdélyi hegyekkel és éggel bezárt szűk világ, az ő világa. Ez az állítás nem egy közuralom-változás utáni transzilván-gondolkodás fikciója. Bedőházy 1911-ben írja: „…ezek az alakok éppen onnan valók, ahonnan ő mondja, ki a halmos mezőségről, ki a havas aljáról és mindenesetre valamennyi a mi szűkebb bérces hazánknak, Erdélynek szülötte. Nem partikularizmus beszél belőlem, hanem ennek a földnek, ennek a szép kis országrésznek kiváló szeretete, ha megvallom, hogy szívem nagyot dobbant akkor, amikor Petelei Istvánban azt a magyar írót láttam, aki ennek a földnek talajából nőtt ki, ennek a levegőnek járásában izmosodott meg, ennek az égnek sütésében virágzott kis s hozta meg gyümölcseit. Többször hallottam azt, hogy Petelei István orosz írók hatása alatt dolgozott, sőt egyik kiváló bírálója orosz utánzatokat is említ. Akik így beszélnek, azok nem ismerik Erdélyt. Tagadhatatlan, ha mi orosz írókat olvasunk, akár Turgenyevet, Solohubot, vagy mást, akadunk rokon vonásokra a mi életünk és az orosz írók által rajzolt élet között. De ezt csak mi vesszük észre, kik Erdélyiek vagyunk.”

    Többen említik Peteliről, hogy korai elfeledésének egyik oka éppen az volt, hogy távol tartotta magát személyileg Pesttől, irodalmi klikkektől. Írásait is inkább közölte Erdélyben. Ha jelentek is meg pesti lapokban írásai, nem annyira apublicitásra törekedett, mint arra, hogy értékes helyen értéket jelentsenek. Innen érthető, hogy legfőbb vágyai közé tartozott a Budapesti Szemlében sorra jönni. Gyulai Pálhoz meghatóan szűkszavú és mély tisztelettel írt levelei mutatják, hogy milyen mérték alá helyezte írásait, s hogy csakugyan nem ok nélkül, szűkebb hazáján kívül inkább csak a magas irodalmi műveltségű emberek lelki tápláléka volt s úgy látszik, nem is törekedett többre. Legalább is távoltartotta magát minden önreklámtól, sőt írásművészete becsületesen való nagyobb adminisztrációjától.

    A szűkebb haza! Ez hát művészetének talaja, alakjainak lakóhelye. Hogy szerette, hogy becsülte és hogy élt belőle! Szovátai nyaralásaikor „ha valakit, vagy valamit meg akart róni, legszigorúbb kifejezése az volt, hogy pesti. Végtelenül büszke volt rá…, hogy élete végéig rajongva szeretett Erdélynek maradt írója.” Gagyi Jenő mutatott rá nemrégiben Petelei írásművészetének hűségére és hitelére. „A kilencvenes évek végén kirándulást rendeztünk a Mezőhavasba. Két napi út volt székely, szalmaüléses szekeren – ha ugyan útnak lehet nevezni a Juhod patakjának gyermekfejtől házikó nagyságig terjedő kövekből álló vízmosását. Amikor a fenyves széléig felérkeztünk, egy rozoga kis híd mellett öles páfrányerdő szélén megállította szekerét, leszállt, kihúzta vaskos zsebkönyvét és kijelentette, hogy addig el nem megy, míg le nem írja magának ezt a helyet. Ott vesztegeltünk közel másfél órát…” Ilyen szemlélődéseknek, ráfeledkezéseknek eredménye az erdélyi couleur local írásaiban. A pontosan megfigyelt és élménnyé vált vidék hogy formálódott át művészetté, annak az útját nem tudhatjuk. A valósághoz kötött fantáziájának munkáját szemléltetni próbálom egy kis illusztrációval. Egy leányalakot így rajzol meg: „Erre a Lidire alig emlékszem, de a nyáron egy halvány virágú mályvát láttam a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért vissza az emlékezetemben. A kép el volt bújva az agyamba s az megelevenedett a virág láttára. Olyan nyúlánk, üde, pompás lehetett, mint ez a szép virág.” A reális megfigyelés, birtokbavevés így hajt ki művészetbe. Birtokbavett tájakat valahogy így ajándékoz fejedelmi ajándékul olvasóinak. Jellem, történet, tér így olvadt egységgé. Írásait erdélyivé nemcsak erdélyi szóvonzatai, mondatfűzései, szerkesztése teszi, nem is pusztán ballada-szerű előadásmódja, vagy unos-untalan felbukkanó tájszavai – nekünk nincs kis leányunk egy csepp se, – a rác Boglán az utcaszegletre néz és ügyeli az utat, – gezemuza, pocsika, stb. – hanem tájleírásainak különös felszültsége. A hegyvidéki ember a hegyvidék mozgalmasságát látja. A mi földünkön nem tud elpihenni a szem. A víz nem ömlik zaj nélkül, nem siklik hangtalanul, s amit mi szélcsendnek ismerünk, arra az alföldi ember fejéhez szorítja a kalapját. Nálunk a természet folyton cselekszik, soha meg nem pihen. A mélázásra hajlamos Peteleinél nem találunk nyugalmas tájat, mozdulatlan világot. A mezőségi reggelt így rajzolja: „Nyolc óra felé a csendet harangszó verte fel, mely átsírt a vizes ragyogó vadvirágos oldalak felett. A tarhegyek füstöltek. Rozsok tövén kakukk ült, s a föld nedves, penészes leheletével elegyedett össze a menták, a vadzsályák illata. A harangszóra a dombra indultam a templom felé. Aranyos szálak fonták át az ösvény sarát. Derült volt minden.” A reggeli ébredést így: „A katolikus templom tornyából komoly hangon szólt a szunnyadóhoz a harangszó s végig az erdőkön, mélységeken, ormokon, mint egy másvilágból való szó. Szelíd, nyájas gyermekarc nem ártatlanabb, mint a reggel. Anélkül, hogy zsongás hallatszott volna érzett, hogy az élet megkezdődött.”

    Az este leszállta ilyen: „Álom borult a kis házikóra. Megfeketedik a lég, hallgat a madár. A tücsök cirpel csak, meg a sáska szárnya csattog. Barátkák, fecskék alszanak a csatornaszélen s virágszirmon apró kis semmi állatok szunnyadnak. Csillag se fénylik, egyedül a Szentjánosbogár mutatja az utat bokrok mélyén fekete éjszakában szerelmes társának. De olyan azért az éjszaka, mint a féligcsukott déliglátó kelyhe. Nyári hajnal ágya… pajkos tündérek palástja. Az első sugárra mosolyog minden…”

    A rekkenő nyári nap sem mozdulatlan: „Újbúza zsengéje, úrvacsorát hirdetett Vitéz, a pap, a jövő vasárnapra. Az Isten szeme kacagott a mezőn száradó kalangyákra; halk nesszel pergett ki az acélos búzaszem; fonnyadó lucerna savanykás illata terjengett s a völgy koszorúján a tölgyfalombok dőlnek egymásra a rekkenőben.” És még egy pár leírás: „A délutáni Istentiszteletre egyedül ment el a pap. Az idő elkomorodott. Az égboltra nagy, zöldbejátszó, sötétszürke firhangot terített ki egy roppant kéz odafent, melynek az alját mind lejjebb ringatta úgy, hogy mikor a recsegő orgona megszólalt, sötét lett benn, mint a rossz lelkiismeret. Vitéz szórakozottan olvasta az imákat s az ének alatt a tenyerébe temetve orcáját, lekönyökölve hallgatott. Az eső megeredt s mélyen morgott a dörgés messziről.” – – „Oh, szépséges nyári alkony, te! Így kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy bezárt ajtón. Egy szoba, vagy egy szín ajtaján. Bágyadt és álmos volt a levegő, mint most, olyan a színe, mint a vadgalamb pihéje. Cseppre csepp halk zenét vert ki. A szegfű szirmai kéjelegve rádőltek a nedves levegőre az illatukba úgy betakarózva, mint egy kis kacér lány a fátyolába. A kerti ház megett vékonypénzű rezgő nyárok, e szaporabeszédűek nyughatatlankodtak. És viola, viola nyílik itt tán valahol? Dehogy! Ama viola illata ez a régi, régi… Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az agyam valamelyik zugába akkor; annyi idő múlva felelevenedik, s liheg a deres fejem körül. Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami énekes madár, de verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között. Az aratók jöttek meg akkor a búzakoszorúval. A cigány, ki hozta, csuromvíz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső csak oly szelíden szemelgetett, mint íme most.” „…S úgy történt, hogy karácsony ünnepe után oly szépen feltűzött ismét a nagyságos nap, akárcsak tavaszon. Az eszterhajról nagy zajjal letördeltek a jégcsapok; a mezőkön apró tócskák keletkeztek a marhalábak nyomán; a hóvirágok nyüzsgölődni kezdtek a verőfényes partokon; füvek, fák ábrándozni kezdtek a tavaszról, az ágakon pedig tovaszálló verebek csiripelve rendezgették ünnepi köntöseiket, amíg lágy levegő kezdett átáramlani a levegőn.” „…A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is tobzódnak a színek. Két tenyérnyi egyforma szín sincsen rajtok… Ekkor még zöld a fű a Küküllő martján s ahol nyáron nefelejts mosolygott, ősszel a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyű trachit sziklák szürkén, hidegen nézik le az eleven színes rengeteget, amely haladó állapotban úgy felpiperészi magát, mintha nászra készülne.”

    Petelei életművének másik fele a szerkesztői, újságírói munka volt. Kezdő újságírás, segédszerkesztőségeskedés után 1886 végén maga is lapot indít, a „Kolozsvár”-t. Célkitűzéseire jellemző vezércikkének pár sora: „A fegyverek egyike, melyet átveszünk, hogy tiszta kézzel forgassuk az erdélyi részek javára, az igazi liberalizmus. Ez az ige százados hagyománya az erdélyi magyarságnak… Az erdélyrészi magyarság egyrésze beékelve a nemzetiségek közé, másik a Székelyföldön különzárkázva – melegebb, jobb istápolást kíván, hogy lépésben haladhasson az anyaországgal. Kisebb földbirtokosaink különösebb segítséget. Iparra utalt sűrűbb népességű vidékeink erőteljesebb gyámolítást. Sürgetni fogjuk a javításra várók orvoslását. Helyet adunk minden jogos panasznak. Gondos ügyelettel, szabadon, egyetlen érdekünk ez országrész érdeke lévén, beszéljük meg a szükségleteket, tárjuk fel a hiányokat.”

    „Egyetlen érdekünk ez országrész érdeke lévén…” transzylvanizmus hangja ez a múlt század nyolcvanas éveiben. Nem is kezdet ez. Mikó Imre, Kőváry László, Dózsa Dániel is csak folytatták már előtte. Dózsa Dániel máskülönben is cikket ír az erdélyi részek viszonyairól, követelményeiről, szükségleteiről, feladatairól. Erős erdélyi érzésűek munkatársai is. Brassai Sámuel, Csernátoni Gyula, Zilahi Kiss Béla, a későbbi közkedvelt Junius, azután a poéták, Sebesi Jób, Jékey Aladár, a novellaíró Malonyai Dezső, Bede Jób, Thury Zoltán, s az akkor még fiatal riporter Gyalui Farkas. Hogy mennyire erdélyi szellemű volt a közírói munkássága is, mutatja cikksorozata az Erdélyi Múzeum-Egylet erdélyi jellegének védelmében. A Mikó Imre alapította egylet eltért egy időben eredeti hivatásától, az erdélyi szakkérdések tárgyalásától. Petelei volt az első cikkező ebben a kérdésben. Az ő gondolata volt az Erdélyi Irodalmi Társaság megalapítása is. Erdély irodalmi műveltségének és művelődésének akart szolgálni a társaság munkássága megindításával. Írókat szervezni és közönséget teremteni s nevelni. A nagymúltú kolozsvári színház művészi színvonala fölött őrködést éppen olyan fontosnak tartotta, mint a gazdasági élet irányítását. Mindent ez országrész érdekében.

    Alakját ebben az esztendőben közel hozza hozzánk halálának negyedszázados évfordulója. Emléke nem él méltóan bennünk. Kultuszt nem űztünk belőle, pedig művészete ma is friss még, rajzai páratlanok és örökértékűek, közírói tevékenysége beleépült életünkbe. Idebenn Erdélyben eleven kultusz illeti, odatúl – ahogy ő is mondaná – őszinte szeretet, megbecsülés, elevenné tett élet. Ez kijár neki, ennek a nagyértékű, az egyetemes magyar irodalmat és életet a maga sajátos értékeivel gazdagító kedves erdélyi embernek.