Balázs Ferenc: Az Erő és Okosság

Társai között Miklós volt a legerősebb, igazi kis vasgyúró volt. Mindenki félt tőle, s ha az embertől félnek, büszkébbé teszik ezzel, mintha szeretnék. Miklós nagyon büszke volt.
Ha valaki megpróbálta szemébe mondani az igazat, vagy meg akarta leckéztetni azért, amiért olyan nagyon büszke, gőgös volt, fölkapta a fejét, és azt mondta:
- Ki meri nekem azt mondani, hogy gőgös vagyok?
De ezt is olyan gőgösem dobta oda a többi fiú elé, hogy azok csak éppen azért hallgattak el, mert megijedtek tőle.
Egyszer azonban mégis akadt valaki, aki meg merte neki mondani:
- Én mondom azt, hogy te fennebb hordod az orrodat, mint amilyen magasra a fejeddel érsz!
Ezt a fiút Sanyinak hívták és a leggyengébb volt a társai között. De arról volt nevezetes, hogy többet tudott akárkinél.
Miklós elébe állott, és ezt kiáltotta:
- Én vagyok a legerősebb! Én rúgom a legmesszebb a labdát! Én tudok a leggyorsabban szaladni. Három magatokfajta legényt is földhöz vágok a fél kezemmel! Mit akartok még?
- De te tudsz a legkevesebbet! – vágta most oda Sanyi, és látszott rajta, hogy nagyon kevésre becsüli Miklóst.
Miklós elfehéredett, de nem hagyta magát:
- Ha akarnék, többet tudnék, mint te! De mit érnék a sok tudománnyal? Bújjam a könyveket napestig, hogy a szemem essék be karikára! Teleírjak mindennap egy füzetet lassan, szépen, hogy váljék reszketőssé a kezem? Nem adok a te tudományodra semmit. Nem adnék a te tudományodért egy rézkrajcárt sem.
No hiszen! Sanyi éppen csak ezt várta. Nagy lélegzetet vett, hogy sokáig bírja, s nekieredt a nyelve.
- Én meg a te erődre nem adok semmit! Azt gondolod, hogy az erő minden? Három mázsányi erőnél többet ér egy szemernyi tudomány! Ami az én kisujjamban van, nem adnám a te összes erődért. Többet ér az okos ember, mint az erős ember. Az okos embernek volna a legtöbb oka arra, hogy büszke legyen.
Még nagyon sok mindent hadart volna össze vissza, ha észre nem vette volna, hogy arrafelé tart egy öregember. Akkor is csak azért hallgatott el, mert egy jó gondolata támadt, odaszaladt az öregemberhez, és megkérdezte tőle:
- Bácsi, ki ér többet: az okos ember-e, vagy az erős ember?
Az öregember azt felelte:
- Az erő is szép, a tudomány is szép.
Ezzel a felelettel bizony sem Sanyi, sem Miklós nem elégedett meg. Különösen Miklós dúlt-fúlt magában. Azt is mondta mindjárt:
- Én vagyok a legerősebb. Én emelem fel a legtöbbször a zászlót. Én tudok a legügyesebben fára mászni. Én érek a legtöbbet!
Most mindenki várta, hogy az öregember ítéletet tegyen. Mindenki nagyon kíváncsi lett arra, hogy mit mond az öregember. Ő pedig végighallgatta a két fiút, s azt mondta szelíden, csendesen:
- Szép a tudomány is, fiam. Szép az erő is, fiam. De a dicsekvés mindennél csúfabb!
Ezt mondta az öregember, s a fiúk nagyon megszégyellték magukat.
Miklós is megszégyellte magát, Sanyi is megszégyellte magát. Mert szép az erő és szép az okosság, de nagyon csúf eldicsekedni azzal, amit az Isten ad mindenkinek.