Torkos László: A vég felé, Búcsú az iskolától, Feltámadás, Nemzeti ünnep, Tél felé

Torkos László:

A vég felé

Pislog, pislog még a mécs, de
Végsőt lobban nemsokára,
Ajkamról a végső sóhaj
Elszáll, mint a gyenge pára,
A végesség karjaiból
Kiragad a végtelen,
Oh, hogy ez a végtelenség
Sötét semmi énnekem!

Mondhatjátok: ez a semmi
Elföd minden kínt örökre,
Áldva hull a sír hantjára,
Mint hűs eső szomjú rögre.
Mit ér örök nyugalommal
Kecsegtető hit, remény,
Megtört szívvel ha nem érzem,
Hogy csakugyan elnyerém.  


Torkos László:

Búcsú az iskolától

Kik lerázták porát az iskolának,
Vaj’ van-e egy köztük az ég alatt,
Ki nem ujjong vígan, s a letűnt időre,
Bús, mélázó szemmel néz vissza a dőre,
Mint vándor, ha honától elszakad?
Hát van, biz úgy, szavamra hihetitek, –
Már látom, hogy merednek rám a szemek,
Ha bámulat tárgyaul a piacon
Ily csudának magamat bemutatom.

Én kétszer is leráztam tagjaimról
Az iskola porát, mely rájok tapadt,
Mint dúshajú egyszer, még ifjú erővel,
S most elernyedt tagokkal, gyérhajú fővel
Új búcsúra indítom lábaimat.
És ajkamon mégis oly bágyadt a szó,
Nem ujjongó örömtől áradozó,
S a nyugalom helyett, mely jövőmben int,
Ködfátyolos szemem a múltba tekint.

Mert szerettem, hová az égi szózat
Hítt tavaszkoromban, a drága helyet,
Nem volt soha jelszóm: »quem dii odere«
Nem bántam, ha munkámnak isteni bére
Nem arany, nem ezüst, csak hű szeretet.
És szerettem, kikkel mint lelki barát
Egy ösvényen jártam fél századon át,
Gond súlya ha terhelt, mint durva palást,
Ők nyújtottak legédesb vigasztalást.

Mily öröm volt látnom, ha nyájas arccal
Rám néztetek figyelve, kedveseim,
Ha szemetek tükrében fénylett az érdek,
S én éreztem, tudtam, hogy nyomon kísértek
Az igazság, szép és jó szent térein!
Ha dicsérő szómra sok arc ragyogott,
Vagy enyhíteni tudtam a búbánatot,
Hogy örült, hogy enyhült az én szívem is,
Az öröm volt, vigasz volt énnekem is.

Most mind ennek vége! zárva vannak
Előttem az iskola ajtai,
Rám őzszemű arcok már nem mosolyognak,
Víg zenéjét gyermeki kacajotoknak,
Már zenghet! – én nem fogom hallani! –
Hó lassan, mily szánalmas hangok ezek?
Azt hiszitek vén szívem sír, kesereg,
S a hajamat tépem, hogy zajotokat
Nem hallhatom, csevegő fecskecsapat?

Hát láttatok engem már hosszú képpel,
És szájjal lágy, érzelgő szókkal tele?
Ha komorabb színt öltött néha az óra
Nem csaptam át csakhamar enyelgő szóra,
Könnyfacsaró ostromnak engedtem-e?
S hogy elhagylak, zsibongó szélházi nép,
Most törjék el végül a mécsescserép,
Most csepegjen könnytől, mint lyukas edény?
Nem, mulatságtokra azt nem teszem én!

De miért is búsulnék? hisz csak álom,
Hogy tőletek örökre elszakadok,
A távolnak lelkemre nincs hatalma,
Tiköztetek marad az ébren, alva
Míg szívemben éltatő láng lobog.
Tán megmarad emlékem bennetek is,
Ki rám gondol néha, lesz köztetek is
És megismer, rája ha szemet vetek –
Hah – csengetnek! – vége van, – elmehetek!


Torkos László:

Feltámadás

Lobognak megint a nemzeti zászlók
Sárban a rőt cafatok
Futnak a gyilkosok, kiknek kezéről
Testvérek vére csorog.
Mit vártam epedve, fekete felhőn
Áttört az aranysugár,
Új hajnal legében fürdő pacsirták
Új dalát hallani már!

Széttépett, eltiport, száz sebből vérző
Hazánknak énekesi,
Rajta, ne késsetek feltámadását
Ujjongva köszönteni.
Kinek még ifjú vér lüktet erében
Kiáltson hallelujáh-t
Szíveket, lelkeket felgyújtva szálljon
Bérceken, völgyeken át.

Engem, az öreget hagyjatok csendben
Várni, mit hoz a jövő,
Ujjongó örömet zengeni méltón
Lelkemben nincsen erő.
Gyötrelmes éjjelben elégiákra
Lantom még hangot adott,
Harsogó himnusszal ifjakat illet
Zengni a kelő napot.

Szemeim hálával emelem égre,
Derülő szívem örül,
S béke száll lelkemre, hol annyi visszás
Érzés dúlt féktelenül
Jön-e a tavaszi virágözönre
Bő termés, nem kérdezem,
Elég, hogy nem kell már lelkemnek innen
Elszállni reménytelen.


Torkos László:

Nemzeti ünnep

A barackfák ünnepies
Piros díszben állnak,
Hófehéren int virága
A cseresznyefának,
Hegyen-völgyön, ifjú zöld lomb
Mosolyog az ágon,
Ki mondhatja, hogy nincs ünnep
Szép Magyarországon?

Piros-fehér, zöld pompáját
Semmi sem zavarja
Gyönyörködve nézi e föld
Minden jó magyarja.
Egy-egy sárga virágfolt sem
Sérti a színével,
Ki bánja, ha nem párosul
Csúnya feketével!


Torkos László:

Tél felé

Erdőn, mezőn néha-néha
Hallik már csak egy-egy méla
    Madárdal.
    Egyhangú, szomorú,
S alig csendül meg az ágon,
Lankad, s újra el is hal.

Tekintgetek erre, arra
S csak tarkóra, csak avarra
    Lel szemem.
    Nem csoda, hisz oda
A csattogó vidám ének,
Eltűnt a nyár s szerelem.

Ajkamon is néha-néha
Fakad már csak egy-egy méla
    Gyenge dal.
    Egyhangú, szomorú,
S fel sem ér még a magasba,
Lankad s újra el is hal.

A magasba mért nem szárnyal,
Mért némul el a madárral
    Ajkam is? –
    Nem csoda, hisz oda
Aranykora életemnek,
Tarló vagyok magam is.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf