Torkos László evangélikus középiskolai tanár, költő

Bár még nincs tizenöt éves, amikor Arany János ajánlására 1854-ben megjelennek költeményei nyomtatásban, Torkos László hosszú és gazdag, alkotásokkal teli élete végéig hű maradt első szerelméhez, a tanításhoz. Írói-költői pályája a leghosszabbak egyike, nyolcvan esztendő. Az azért jellemző verskedvelő egyéniségére, hogy sok, általa írt tankönyv között a „Költészettan” [Pest, 1865.] és a Magyar verstan [Pest, 1869.] című munkáit tartotta élete végéig a legtöbbre. Vas megyében Kőszegen született régi dunántúli, már a XVII. század második felében a nemesség soraiban található, literátus, bibliafordító, evangélikus lelkészek sarjaként 1839. október 2-án, apja Torkos Ferenc ügyvéd. Szülővárosában végezte az elemi iskolát, majd Szombathelyen és Sopronban tanult, itt is érettségizett le. Ugyanitt járt két évig teológiai kurzusra miközben aktívan részt vett a helyi „magyar társaság” életében is. Bölcsészetet, bölcseletet tanult Halléban két évig, majd hazatérvén egy évig magáncsaládnál nevelő volt. Majd a pesti evangélikus gimnázium következett, ahol előbb 15 évig tanár majd 3-évig igazgató.  Egyike korszakának modern költői között a legkiválóbbaknak, ki inkább a szelíd, gyöngéd érzelmek lantosa. Formákban változatos, nyelvezete könnyed.

Áldott kezek

Sötét nyomasztó éj borult reám.
Sápadtan nyögtem kínos nyoszolyán,
Szunnyadt szívemben vágy, emlékezet —
Fásultan, érzéketlenül,
Nem tudtam, láttam mást körül.
Csak két gyengéden ápoló kezet.

Eltűnt az éjjel, kétes szürkület
Adott az éji rémeknek helyet,
Derengni kezdett lelkem hajnala
 S szemem bágyadtan hordva szét.
Mit megpillanték — íme két
 Imára kulcsolt gyengéd kéz vala,

S a szürkületből napfölkelte lett,
Fénylett, derült az ég fejem felett,
S hogy lábam újra elsőt lépe — ím
Mint jó szülőé egykoron,
Két gyengéd kéz fogá karom,
Hűn gyámolítva ingó lábaim.

Oh égtől áldott áldó hü kezek.
Melyekre csendes könnyek pergenek —
Bús éj után e nyájas reggelen,
Az első egy-két halk szavad,
Mely halvány ajkamon fakad,
Hálás kebellel néktek szentelem.

Míg kebelemben érző szív dobog.
Legszentebb mélyén hálám élni fog
S minden paránytok hő csókom lepi.
Hisz boldogítóbb földi kincs,
Mely annyi áldást szórna — nincs,
Mint a hü hitves áldott kezeit

Kutas Kálmán, a szegedi „Dugonics Társaság” tagja, evangélikus lelkész, a kommunista Rákosi rendszer egyik papi áldozata írta le a Protestáns Szemle, 1930. május, tanulmányában:„Mint embert különösképp jellemzik Torkost a cikkei, amelyeket napilapokban és folyóiratokban írt. Igen sok meglátása ma is helytálló, igen sok témája ma is aktuális. Hibáztatja a sok kapkodást az intézkedésekben, rámutat a család és az iskola közötti visszásságokra, a hivatali felettesek basáskodására, a mindent szabályozni akarás káros következményeire. Erkölcsi egyénisége tisztán mutatkozik az oly írásokban, amelyek megvilágítják a tett és a szó közötti távolságokat. Oly önismeretet és önvizsgálatot sürget, amely felülemelkedik a sok sablonos dicséreten. Erkölcsi egyéniség nyilatkozik meg Torkosban, mint színműíróban is. Amikor színdarabokat ír, akkor is az adja kezébe a tollat, hogy a társadalmi élet megjavítására ösztönözzön. Ha Torkos szellemi termékeinek értékét megjelölni akarjuk, a virágokra kell gondolnunk. A poéta a verseit úgy termi, mint a kert a virágait. A virágok színe sokakat gyönyörködtet, az illatát jólesően leheljük. Hány százezer virágot termel a poézis kertje! Ámde a virágok csakhamar elhervadnak. Jönnek más virágok, más illatok. Ritka az a dal, az a költemény, amelyik meghazudtolja a virág sorsát és nem hervad el hamarosan. A Torkos versei sem kivételek. Az ő virágai bizony már hervadoznak, de amikor teremtek, színesek voltak és tiszta illatot árasztottak. Nem voltak alábbvalóbbak a többinél. Az illatuk oly átható és légies volt, mint a legtöbb más poéta verse. S csak az úgynevezett örök-életű költők jogosultak? Nincs-e jogosultsága a nap mellett a csillagok ezreinek? Valameddig lesz eszményekért hevülő szív, amíg a családi otthon lesz hivatva a legszentebb hagyományok megtartására és továbbplántálására, amíg nem lehetünk el haza, hitves és hitvesi hűség nélkül, mindig szükség lesz ily költőkre és mindig lesznek, akik hálát éreznek az oly költők iránt, mint amilyen Torkos László volt.”

Ne zengj gyönyört. . .

Ne zengj gyönyört, bár szíved ujjong,
Ne zengd a kínt, mely dúl, emészt;
Vagy fuss magányos, mély vadonba,
Zajgó szíved, ha dallni készt.
Reszkessen a kéjtől a fa lombja,
Sírjon veled a szírt moha,
Ég, föld induljon meg dalodtól,
 - Ember ne hallja meg soha.

Mit ér a víg, mit ér a gyászdal?
A boldog meg nem érti azt,
S a szenvedőnek bús szívében
Ha sir, ha ujjong, kint fakaszt.
Vidám dal sérti a kesergőt
S csak bút nevel, mely sír, eped;
Ne zengj gyönyört, ne zengj keservet,
 Kíméld a sajgó szíveket.

Zengj bátorító, biztató dalt,
Mely enyhít, éltet, fölemel,
Áldást könyörög le rád az égből
Jótettedért száz hő kebel,
S a bűn fiának zúgd fülébe:
Halált arat, ki bűnt vetett! —
Rettegjen az ég ostorától
 S térjen magába, míg lehet.

Szórj mennykövet a gaz fejére,
Enyhítsd, emeld a szenvedőt,
Némuljon el kéjed, keserved
A tenger bánat s bűn előtt.
Fenn és alant, távol s közelben
 Kín sóhajt, bűn vigyorg feléd,
Emelj fel, ments meg egy szívet bár,
S dalod jutalmát elnyeréd.

A Kisfaludy Társaság tagja 1875 óta, Petőfi Társaságot pedig Jókai Mórral, Váradi Antallal, Balázs Sándorral és Északi Károllyal együtt alakították meg 1876-ban. Eredményes tanári pályafutását 1877-ben koronázta meg a budapesti állami felső leányiskola tanárává, majd 1899 májusában igazgatójává nevezték ki. Ugyanekkor ünnepelték 30 éves tanári jubileumát Budapesten.
Tudjuk azt, hogy a költészet egyes ágai, maguk a költők is sokszor egy divathullámnak köszönhetik népszerűségüket. Torkos Lászlónak az a kiváltság jutott osztályrészéül, hogy elérte a századik életévét a nélkül, hogy elfeledett emberré és teljesen elfeledett poétává vált volna. Megünnepelték az irodalmi társaságok; kitüntették a Petőfi társaság nagydíjával; hálásan emlékeztek meg róla, egykori irodalmi tanárukról immár megöregedett tanítványai; egyházi énekei ma, a XXI. században is felzendülnek istentiszteleteken. A magyar versritmusról írt tudományos fejtegetései bár részben megkoptak, sok megállapítása ma, a kétezres évek első harmadába is időálló. Úgy kéne tekintenünk Torkos Lászlóra, mint egy korszak százados fájára, amelynek ágai átnyúlnak a múlt évtizedek kőfalán, amelyik termését letűnt nemzedékek ölébe hullatta, s néhány szépséges virágát még mindig nyújtja felénk. Száz esztendő csak úgy önmagában is történelem, emlék, tanítás, de leginkább tanúságtétel. Nem tartozott az ünnepelt költők közé, nem magaslott írótársai fölé, nem voltak zajos külső sikerei. Maga mondja el humorosan a „Magyar Lapok” 1938. augusztus 26. számában, hogy első verskötetének kelendőségéről, vagy hatásáról nem tud számot adni, de a könyvét tiszteletpéldányként mindenki szívesen és örömmel fogadta el, s ha kiadóját súlyos anyagi veszteség érte is a verskötetének kiadásával, bőven kárpótolta nyelvtanainak bevétele. S ha az okát keressük, miért nem vált Torkos népszerűvé, oly ismertté, mint egykorú költőtársainak némelyike, úgy találjuk, mert költeményeiben túlsúlyban van a gondolati elem. Lelki arcélén a legjellegzetesebb a bölcselkedés vonása. Első kötetében is a gondolati elemek kifejezése a legköltőibb, s utolsó versei közül is ilyenek hatnak a gondolkodó főre a legfinomabban, s a legköltőibben.

Míg vihar kezdetén kevés iszap itt, verődik szélire ki,
Aranyát, mit vele kihányt a hab,
Fenn látjuk csillámlani.
De hosszú vészben, ha halomra gyűl.
Mit dühe partra dobott,
Benne az arany mind alább kerül,
S nem látni, csak iszapot. 

Meg kell még említenünk, hogy a magyar irodalom egyik legszebb családi versét írta [„Együtt megyünk”], s hogy fejlődő költői egyéniség volt. Amikor érzi, hogy „Fakul színe az agguló időnek, Az est közéig, az árnyak nőnek, nőnek”, a lelke mind-jobban eltávolodik a zajos világtól, élesebb lesz a határvonal, amely a gyarló élettől elválasztja, s erősebb és mélyebb színezetű lesz a bölcselkedése. Csalódik az emberekben, de nem akarja elveszíteni az emberben való hitét. „Kerülöm az embereket”, — mondta akkor — „mert az embert szeretem, S félek, hogy az emberekért az embert is megvetem.” De a csalódások mégsem borítják el törmelékekkel annyira Torkos szívét, hogy ne buggyanna fel alóluk a hit és a költészet tiszta vize. Sőt Torkos öregkori költészetében néhány meleg, színdús kifejezését találjuk annak a lelki tisztultságnak, amely néhány öregedő magyar költőből is [Arany, Vargha Gyula, Bárd Miklós, Bartóky] a poézisnek oly mély ihletésű megnyilatkozását váltotta ki.  Ma, amikor a költészet határai egyre tágulnak, tárgyi elemei egybekeverednek, Torkos László költői hangja mégis időtlen, mert tiszta, harmonikus, magasságból alászálló és magasságba vivő. Persze természetes, hogy ma már más hang jogosult, tudjuk, hogy Petőfi és Arany is ma már másképp és más dolgokról énekelnének, de ameddig lesznek eszményei az embernek, a nemzetnek, Torkos Lászlónak a Szent Szellem által irányított költészete mindig jogosult marad. Akkor ítéljük meg őt helyesen, ha a maga korának s a maga egyéniségének szemszögéből nézzük. S manapság, amikor a neve már csak az irodalomtörténetben vagy a templomi énekek szerzőjeként bukkan fel, vigasztaljon az a tudat, hogy száz év múlva bizonyára így jár sok mai magyar költő is majd dalaival. 

Álomra hajtod nemsokára,
Nemes fa, ismét bús fejed;
Borongó égbolt sírva gyászol
 Haldokló, néma táj felett:
Beljebb vonul erdő s mezőről
 A varjak éhes serege,
Dúlt fészkin a kis szárnyasoknak
 Zordon szelek bús dalt zokognak.
Elszállt pacsirta s fülemile.

/Álomra hajtod .../

Ez a vers, amelynek első versszakát itt fenn olvashatjuk, 1886-ban újabb költeményként szerepel a költőnek a Petőfi- Társaság által kiadott kötetében. Milyen szelíden zengő ez a hang, mint egy zenélő óra, vagy egy zenélő doboz, amelyet a mai ember oiy könnyelműen kiűzött modern bútorokkal berendezett lakásából. A dobozt, amelyben szép régi képeken nagymamák és nagybajuszú nagybácsik néznek szembe büszkén a kor ruházatában a fényképezőgép lencséjével, elrontja az unoka. Most már tankok és game boyok kellenek a gyereknek, és a felnőttnek sincs már ideje az élet izgalmában e bájos zenélő hangra figyelni. Most sajnáljuk csak ennek a kornak az eltűnését, ha Torkos László verseit olvassuk. Ez az igazi zene, amely innen e sárguló lapokból felénk árad! A többi, az már nagyobb és emberibb szenvedést visszhangoz, s már nem eszmélés egy gondtalanabb világból, hanem számadás.

Nemzeti ünnep

A barackfák ünnepies
Piros díszben állnak,
Hófehéren int virága
A cseresznyefának,
Hegyen-völgyön, ifjú zöld lomb
Mosolyog az ágon,
Ki mondhatja, hogy nincs ünnep
Szép Magyarországon?

Piros-fehér, zöld pompáját
Semmi sem zavarja
Gyönyörködve nézi e föld
Minden jó magyarja.
Egy-egy sárga virágfolt sem
Sérti a színével,
Ki bánja, ha nem párosul
Csúnya feketével!

De ugorjunk csak hirtelenében 50 esztendőt; száz évnél nem is olyan nagy idő ez. „Őszi harmat után” címmel ekkor jelent meg verskötete, amelynek egyik példányába reszkető betűkkel ezt írta be Torkos: „Kedves szülőföldje Múzeumának a rája mindig meleg szeretettel gondoló fia: Torkos László”. Ez a kötet meglepően modernebb hangot üt meg, bár a mentalitás még mindig a régi derűs világból való. Az ősz jut eszünkbe, azzal a különös és páratelt levegővel, amely estefelé ellepi a kerteket és a házakat s eszünkbe juttatja az elmúlást. Csakhogy Torkos még ebben az őszi hangulatában is derűs s reménykedő. Ami fájdalom megszólal benne, az inkább művi s nem felhőzi be verseinek szakadatlan s töretlen derűjét.
Verselési technikája egyébként pompás és hibátlan. Szinte folyik, rohan, mint a patak vize, egyetlen iramban a végtelen óceán felé. Útjába nem gördít akadályt az sem, hogy családjában egyetlen évben a tragédiák tömege játszódott le. A lélek derűje átvágta magát ezen az időszakon is, s elmerült újra abba a temérdek gyönyörűségbe, amit a költészet nyújtott számára. Valójában égi adomány ez, a költészetben ennyi mindent megtalálni, s az alkotás minden idegizgató gyönyörűségét még százesztendős korban is átélni! A magyar költők nagy részét az életben elkísérte egy tragédia, kevesen éltek meg szép, alkotással teli öregkort. Talán még tanítómestere, Arany János és esetleg Jókai Mór dicsekedhetik azzal, hogy mindent elért, amit elérni szeretett volna. Torkosnak nemcsak magas kor jutott osztályrészül, hanem az, hogy még élete alkonyán is tud minőséget alkotni.

Vén hegedős

Vén hegedős, ne erőltesd
Gémberedett ujjaid,
Ócska dalra ki hallgatna?
S nem tudsz te már újat!

Vágd a falhoz rekedt hangú
Kopott hegedűdet,
Nyírettyűjét s húrjait hisz
Úgyis rég elnyűtted.

Ne sajnáld, ha jobbra, balra
Röpül darabokban.
Megenyvezve föltámad még
Boldogabb napokban.

S mit, mint ócskát, megvetettek
Ép állapotában,
Híressé lesz, s keresetté
Tákolt mivoltában.

Hisz jól tudod, régi sorsa
Ez a hegedűnek,
Ép derekút száz köt egyet
Ha nagyra becsülnek.

Ringasson bár ezüst hangja
Ezreket gyönyörbe,
Híre, ára föl nem szökken, –
…Már csak összetörve.

A drámák és a versfordítások sem maradtak ki életéből, 1914-ben lefordította Lord Byron Child Haroldját. Gerhard Hauptmann születésének centenáriumára pedig 1938-ban az irodalmi Nobel díjas porosz drámaíró verseit.

Vénasszonyok nyara

Gyönyörű szép vénasszonyok nyara van,
Élvezi a vén ember is boldogan.
Mintha újra tavasz járna odakinn,
Mintha ifjú fényt nyernének szemeim.

Hiú ábránd: ősz után csak léi jöhet,
 Nem várhal mást ősz ember sem, csak lelet.
Fagyos telet, melynek vége nincs soha,
Maradj itt hát még sokáig
Vénasszonyok szép nyara.

Majd száz esztendősen hunyt 1937. március 15-én, Kőbányán.

Van-e élet túl a síron

Van-e élet túl a síron,
Választ erre nincs ki ad,
A nagy útra csak a hit vet
Egy-egy halvány sugarat.
Kit e sugár szelíd fénye
Vezérel az éjen át,
Boldog vagy, bár a hitetlen
Szánó gúnnyal néz le rád.

Itt e földi vándorúton
Erőt s vigaszt ád a hit,
Az enyészet borzalmival
Szembeszállni megtanít;
S ott, ha csaló káprázat csak
Mit követtél ide lenn,
Hogy csalódott, a nem élő
Meg nem tudja sohasem.

Ám mit ér a hitetlennek,
Hogy a hitet megveti?
A halálban, bár mi vár rá,
Csak csalódás érheti.
Ha a földi halandónak
Túl a síron nincs hona,
Hogy igaz, mit élve vallott,
Nem tudhatja meg soha.

Munkái:

   Az ifjú küzdelmei. Dramatizált allegória. Pest, 1863.
   Költészettan. Középiskolák számára. Pest, 1865
.  Magyar verstan. Középiskolák számára. Pest, 1869.
   Esti órák. Tanító költemény a költészetről Pest, 1870.
   Költemények. Budapest, 1873
.  Kígyóbőr. Regényes színmű. Budapest, 1881.
   Újabb költeményei. Budapest, 1886.
   Jó és rossz napokból. Versek. Budapest, 1898.
   Hatvani. Humoros eposz. Budapest, 1901.
   Byron: Childe Harold zarándokútja. Verses regény. Fordítás. Budapest, 1914.

Források: Arcanum, Koszorú 1883, Magyarország és a Nagyvilág 1875, Magyar Lapok 1937, Magyar Nemzet 1938, MEK, Pesti Hírlap Naptára 1930, Protestáns Szemle1939, Új Idők, Újság 1938, Vasárnapi Újság 1892, 1899.

Összeállította – cspb –