Vay Sándor: Deák Ferenc kosara
Lágy, álmos levegő cirógatta arcunkat és fátyolszerű halvány őszi köd borult a sümegi szőlőkre, mikor egy nagy társasággal ballagtunk a város felé. Kint voltunk a híres Ramazetter-féle telepen, ahol még igazi somlait mérnek az óriási hordókból. Hamisítatlan badacsonyi szikrázik a pohárban.
A hajdani jeles borkereskedő cég mostani főnöke, Hladny János, rendezett ott magnum áldomást a „Balaton körüli utazás” nagynevű írója, Eötvös Károlynak a tiszteletére. Nekem lázam volt, bort sem iszom évek óta, így csak a konverzációban tellett gyönyörűségem. Mert Eötvös Károly beszélt, aki nemcsak a legmagyarabb író, de a legzamatosabb társalgó is széles e hazában. Kárba veszett Hladny Jancsinak a barátságos unszolása, aki igazán isteneknek való nektárt töltögetett a poharamba. Csak nem akart kiürülni az előttem álló billikom.
Hogy ballagtunk befelé, megeredt az adomázás. Régi honi szokás ez már magyar nemes urak közt. Leginkább Kisfaludy Sándorról, meg Deák Ferencről esett szó.
Úgy is dukált ez Zala vármegyében, ahol mintha a pirosra váló, hervadó borág is arról a nyalka testőrzőről suttogott volna, aki a sümegi vár omladékai közt pillantotta meg először Himfy dalainak halhatatlan ideálját.
Az Eltner Sándor urambátyám fényesen kivilágított ebédlőjében lukullusi lakomához telepedtünk. Milyen kár, hogy a lázbeteg ember még az asztal gyönyöreit sem élvezheti. Szegényebb lettem ismét földi örömökben.
A villogó ezüstre, sávolyos damasztra meg finom porcelánra terített asztal mellett hangos lett a jókedv. Csak én mélázgattam el néha, úgy, hogy a joviális plébános úr egyre tréfálgatott velem, hogy talán nem is annyira komoly tudós ember vagyok én, mint inkább valami rejtőzködő poéta lappang a kaput rokkomban.
A kesergő meg a boldog szerelem klasszikus földén, sok szóbeszéd közt, persze, hogy esett szó a szerelemről meg az asszonyokról is. Így került aztán kapóra Deák Ferencnek egy ifjúkori, talán egyetlen szerelme is.
Régen történt biz az. Valamikor a húszas években. Akkor, mikor még a haza bölcsét Ferkónak szólítgatták. Erős, vállas legény volt Deák, aki után Zala vármegyének nem egy szép leánya sóhajtozott. De Ferenc már Ferkó-korában is állhatatos, komoly férfiúnak indult. Komolyan vette a munkát, a haza iránti kötelességeket, komolyan a szerelmet is. Valamelyik sümegi búcsún, lehet, hogy névnapon, egyik Inkey-leány hódította meg a szívét, és kocsija gyakran járogatott be ezután abba a szilfás, fehér kaviccsal kirakott udvarba, ahol a százszorszép leányzó lakozott.
Deák nem tudott cifra bókokat mondani, a mazurkát sem lejtette korántsem olyan rangosan, mint a Bogyay, meg a Skublich fiúk talán - de színarany volt a szerelme. Nem is arany - szikla, amelynek a szilárdsága biztos záloga két élet boldogságának.
Hiúság - asszony a neved!
A szép Inkey-leánynak sehogy sem tetszett a derék, komoly ifjú. Pajkosan nevetett, valahányszor látta, hogy Deák csak szótlan imádattal bámulja, míg a többi gavallér csak úgy ontotta a sok, üres bókot. Azt meg éppen rossz néven vette tőle, hogy egyetlenegyszer sem húzatta el ablaka alatt a kedvenc nótáját.
Nem. Még csak virágot sem igen vitt szíve bálványának Deák Ferenc. A virágos kerthez hasonló, hófehér leányszobába a nyalka Bogyay gyerekek, meg Hertelendy, egyik-másik, hozatták télvíz idején is Triesztből a kaméliát, rózsát. Nagy dolog volt pedig ez akkor, mikor nem járt még az express. Tengelyen, forró-vizes bádogfazékban érkezett a kényes portéka. Külön kertészlegényt rendeltek melléje, és ez az Adria partjától Zala vármegyéig csak arra ügyelt, hogy a víz soha ki ne hűljön az edényben. Náboboknak való mulatság volt akkor a bukéta. - Egyszer aztán, éppen így szüretre való idő volt akkor is, és halvány párázat ereszkedett a sümegi hegyre, mikor Deák Ferenc ismét átment az Inkey-portára.
Szokatlanul kicsípte magát, karneol gombos fekete atillájáról meg éppen látszott, hogy ünnepies cselekedetre készül. Úgy ám. Mert akkor is, mint ma, lakodalomra, temetésre, vagy ilyesminő alkalmatosságra öltött csupán nemzeti viseletet a magyar.
A szilfás udvarú portára beérve, nem igen cifrázta a szót. Soha sem szerette a sallangot. Egyenesen, becsületesen megmondta hát a szíve szándékát.
- Te az enyém, én a tied, ásó kapa válasszon el. Ha a szép leány is úgy akarja. - Körülbelül ez volt beszédjének a summázatja.
A leány pedig csak egyre mosolygott és fehér szárnyú pillangó rebbenését lesve a hervadó rózsafák ágán, nem adott választ a nyíltszívű, nyíltszavú legénynek.
- Majd máskor - majd holnap... - mondogatta, és elkapva a játszi lepkét, megtépte hímes szárnyát, úgy, hogy az aranyos por mind szétrepült s elszóródott a földre perdűlő, hervadt rózsalevél közt. Deák Ferenc pedig lehajtotta a fejét - de nem szólt többet egy árva szót sem.
Az igaz magyar ember meghal, de még szerelmet se tud talán koldulni. Be sem várva a vacsorát, fogatott s a fehér fényű, holdvilágos éjszakában hajtatott hazafelé.
Az országutat szegélyező nyárfák reszkettek, remegtek a lanyha őszi szélben, az ifjú férfi pedig fejét kezére hajtva, kétségek közt töprenkedett azon, hogy mit is hoz hát majd az a máskor, az a holnap.
Nem kellett sokáig töprenkednie. Mikor kocsija befordult saját portájának az ámbitusa elé, a holdfény meg átszűrődve a lombokon, odavetődött a régi módi cséza magas, hintáló rúgóira, hátul, egy spárgán himbálódzva, fűzfavesszőből font kis kosarat pillantott meg Ferkó úr. Hogy a kocsis meg ne lássa, gyors mozdulattal ugrott oda s egy rántással elszakította a madzagot. Mintha a szívét is eltépte volna egyben ezzel a szilaj, erőszakos rántással. Meg is tántorodott talán egy kissé az erős férfi, úgy hogy imbolygó léptekkel ment föl a tornácra.
Odabent aztán, a rideg legény-otthon ebédlőjében leült a nagy, kihúzós diófaasztal mellé és fejét tenyerébe hajtva, soká-sokáig bámult így maga elé. Talán az őszi hajnal késő szürke-sárgás fénye is derengett már a zsalugáterek mögött, mikor Deák Ferenc magához tért tompa kábultságából. Ezen a kínos, hosszú éjszakán dőlt el életének sorsa. Ekkor érezte át, hogy az első csalódás egyszersmind az utolsó is ő nála.
Ez a nagy jellem nem tűrt megalkuvást még a szerelemben sem, és egyszer kicsúfolt érzelmeinek drága kincsét soha többé nem tudta apró pénzre fölváltani. Teljes erejével a haza szolgálatára szentelte ezentúl életét, s az asszony legföljebb, mint percekre való időtöltés szerepelt a nagy államférfiú későbbi sorsában. Nagyra menendő férfiú volt már, a pozsonyi diéták hírneves ifjú követe és fényes sikerei valóságos dicskörrel övezték, amikor formális hadjáratot indítottak ellene az asszonyok. Sőt egy alkalommal igazi összeesküvést forraltak a diéta szép asszonyai, élükön Blaskovichné-Sárközy Antóniával, aki kiadta a jelszót, hogy:
- Meg kell hódítani Deák Ferencet mindenáron. - Blaskovichné járt elő a jó példával, de hiába!
Pedig Sárközy Antónia olyan szép asszonya volt a maga idejének, hogy még az anachoréta vére is felforrott volna látására, a pozsonyi diéta örege, fiatalja meg éppen őrjöngött utána, s mind ott epedt és sóhajtott diadalszekere elé befogva. Don Juan sem kapott talán annyi édes, szerelemre hívó leveleket, mint Ferenc úr ez időtájt. A pozsonyi Au-nak nem volt lombos csalitja, édes gyönyörre hívó hűvös homálya, ahová már ne invitálták volna epedő, vagy lázasan dobogó szívű szép asszonyok.
De a fiatal bölcs hideg maradt. Az első csalódás tövise belétört szívébe és Deák Ferencnek nem kellett többé orvos. Csudálatos, hogy kiváltságos, nagy férfiak, akiket a sors a haza szolgálatára vagy más nagy emberi célok elérésére predesztinált, ritkán, vagy sohasem találják meg a boldogságnak ama bizonyos kék virágát. Elrejtve nyílik számukra ez az álmatag, édes virág, vagy oly későn találják meg, hogy legfeljebb sírjukra jut belőle egy elárvult, hervadó szál, akkor, mikor már kihűlt ajkuk nem érzi a lázas, szerelmes csók hevét és kihűlt szívük nem dobban meg édes asszonyi szózat hívó esdeklésére...
*
Mikor az elbeszélő bevégezte históriáját, szomorú komolyság borult az egész társaságra. Mintha mindenkinek fájt volna, hogy aki népek millióinak hozta meg a megváltást, akinek bölcsessége egy vérbe, könnybe fúlt országot támasztott föl halottaiból, az maga sohasem érezhette a boldogságot, utolsó sóhajtását nem fogta fel szerető asszony, megtörő szemét nem zárta le puha, gyengéd kéz. Koporsóját mindenki koszorúval borította el, gyászolt mindenki, de senki sem hozott egy virágot. Mindenki és nem egy asszony viselt miatta gyászruhát.
Magasan járt a hold az égen, mikor búcsúzkodni kezdtünk. E történet után senkinek sem volt kedve tovább mulatni.
1900.
