Dalmady Győző: Hunyadvár szép napja*

Hunyady ő………………..
Hazáját most nem űzi vész,
Várá: szállt nyugodni.
                              Czuczor

Hunyady jő! A vár népe
Koszorúkkal meg elébe,
Dicsőíti, magasztalja,
Sohasem volt ily szép napja.

Várkapuban lengve, játszva,
Hunyadyné könnyű fátyla…
Arca, mint a nyíló rózsa,
Hő szerelem árad róla.

Gyönge Mátyás jobb kezében,
Szilágyi a másik félen,
És Hunyady van előtte,
Hogy öröme égig érjen!

Ott közelít hada élén,
Látja is már az út végén,
Hír, dicsőség fénye arcán,
Napsugarak a sisakján.

Lassan lépked paripája,
Megelőzi pillantása,
Sasrepülés a harcokban,
Galamb szárnyalása mostan.

Sohasem volt ilyen boldog,
Soha büszkébb a nyílt homlok!
Szerető szív várja jöttét:
Ez a hírnév, a dicsőség!

Éljen, éljen! csak ezt hallja,
Riadoz a mén a zajra,
Néz mindenki… megismerni
A daliás Lászlót rajta.

Büszke tartás! délceg termet!
Ott lovagol apja mellett.
Diadallal mutat rája:
A míg ő él, él a nemzet!

Balkezében hosszú kopja
Győzedelmek jelét hozza,
Lelke most is harcokon jár,
Hírre, névre áhítozva.

Mind itt vannak, mind megjöttek,
Kapisztrán is ott köszöntget.
Most az egyszer útja béke,
Áldja meg az Isten érte.

Az örömzaj ki nem fárad,
A hegyeken is elárad,
Minden ajkon élet, szó van,
Hunyadyné áll csak szótlan.

Egy mosolya minden, minden,
Üdvözletet a mi intsen.
Férje! fia! … haj, nem tudja,
Ez egyet is kinek adja.

De segít a gyermek mindjárt,
Fölismeri győztes apját,
Koszorúval fut eléje,
Nyújtja kezét, nyitja ajkát.

Egy édes szó: Fiam, Mátyás!
Egy fényes könny a szemekben,
Egy hajolás… s apa, fiú
Együtt ülnek a nyeregben.

És a mosoly száll reája,
Büszke, délceg Lászlójára,
Ég az ifjú… azt gondolni
Rózsafátyol szállt arcára,

Köszöntget a várlobogó,
Mennydörög a kapu mélyen, –
Hunyady lép küszöbére:
Üdvözli a vár nevében.

Tárt karokkal benn a várba
Hunyadyné borul rája:
Fűzi, fűzi a koszorút
Csókjaiból homlokára!

/*/ Vizkeleti Béla festménye: »A Hunyady-ház diadalünnepe«. 1857.