Arany János: Erdély

I.
Megtörtént. Nem mondom, a mit érdemeltél –
A mit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély.

Nyomorúvá gyötre százados rabságod,
Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.

Láncaid lehulltak s ím azontúl soká
Félve lépdel lábad, a miképp megszoká.

Gazdagon sütött rád a szabad nap fénye
S még mindig szemedben börtönödnek éje.

Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, – benned
Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.

És ha tán gerjedne, és ha tán gyulladna,
Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.

Megesett, – ha nem is, a mit érdemeltél, –
A minek szükségképp esni kellett, Erdély.

II.
Avagy a történet nincsen-e megírva,
És nem emlékeznél régi napjaidra?
Elfedted volna múltad annyi hősét, –
Míg szerencse pártolt s még inkább dicsőség?
A vergődő sast az oroszlány körmében?
És hogy a kinek most lába szennyét nyalod,
Fejét ingatná az óriásnak karod?

Fájdalom s gyalázat! Igen, elfeledted,
Az idők hulláma összecsap feletted:
A történet elhagy s lapjain tenéked
Nem szentel jövőre egy betű emléket.
Bocskai, Rákóczi, Báthori és Bethlen
Nagysága beárnyaz törpe lételedben:
Ah, e dönthetetlen sziklái a múltnak
Elhunyó napodtól szégyenben pirulnak!

Szív valál a múltban, mely szüntelen vertél,
A szent szabadságért lángoló szív, Erdély:
Mikor zsibbadás ült minden külső tagon,
Te valál az, a ki lüktettél szabadon.
Most mi vagy? megromlott sántabéna kézláb;
Tehetetlenségnek szolgasága néz rád:
Zsarnokod nem fárad többé láncra tenni,
Megtanulta már, hogy – nem bírsz szabad lenni!

                           1848. november