Ásguthy Erzsébet: A muzsikáló óra

A muzsikáló óra cifrán csipkézett aranykeretet viselt. Pompás, tornyos kastély volt a fedelére festve, amelynek cirádás tetején vígan forgott egy táncos szélkakas. Ebben a kastélyban lakott Tik-Tak tündér. Minden negyedórában kinézett a kastély ablakán, s kis csengettyűjét megrázva hirdette az idő múlását. Ha pedig egy-egy óra eltelt, akkor kiállt az aranyrácsos erkélyre, s ezüstös hangján dalolva búcsúzott az elmúlt órától.

    Parádés szoba falán függött a muzsikáló óra, szemben az ablakkal, melyen át éppen a toronyórára látott. A toronyóra régi hű barátja volt, aki már kora gyermekségétől szerető gonddal őrködött fölötte. Tik-Tak tündér tisztelte is nagyon öreg barátját és mindenben utána igazodott. Udvariasan utat engedett neki az idő jelzésében s csak amikor a toronyóra már mély kongással elütötte az órákat, csilingelt ő is utána vékony ezüst hangján.

    Legközelebbi szomszédja a könyvtárszobában lógó falióra volt, de ez nem számított megbízható barátai közé, mert pontatlan volt és ingadozó s tréfás kedvében bizony gyakran megtévesztette azzal, hogy hol többet, hol kevesebbet ütött.

    Az ébresztőóra hangoskodása szintén áthallatszott a hálószobából. Néha egy-egy zsebóra is a közelébe tévedt, de ezek inkább átmenetei ismerősei közé tartoztak s csak rövid látogatást tettek a csendes szobában. Egyszer-másszor egy kisfiú is megjelent nála. Őt rendszeresen olyankor vitték elébe, amikor sírt. Hol a faját, hol a körmét akarták lenyírni, hol a doktor bácsi akart a torkába kukucskálni, hol meg valami bibit kellett meggyógyítani s ilyenkor mindig Tik-Tak tündérre hivatkoztak.

    - Csitt, Tomi, ne sírj Tomi, ha jó leszel, majd énekel a muzsikáló óra.

    Azzal bezörgettek Tik-Tak tündér ajtaján, meghúzták a kis zöld selyemzsinórt, s a jó tündér mindjárt tudta, miről van szó. Kilépett a kis aranyrácsos erkélyre és nyomban a legédesebb hangján kezdett énekelni s a legszebben szóló csengőjével csilingelt mindaddig, amíg a kis Tomi megvigasztalódott és mosoly derült az arcára.

    De ez ritkán történt meg, s Tik-Tak tündér napjai bizony szürke egyformaságban teltek.

    Nappal az órák szorgalmasan ketyegve végezték dolgukat és nem sokat törődtek egymással. De mihelyt leszállt az éj és a világ elcsendesedett, egyszerre érthetővé vált a beszédük és ők is elmondták egymásnak élményeiket.

    A nyitott ablakon a holdsugárral együtt beszólt a toronyóra és öreges hangján sóhajtozva mesélte, milyen nehéz dolga van ott fenn a magasban. Hány embernek kellett jeleznie a delet és az estét. Majd felháborodva mesélt a madarak és különösen a verebek hetykeségéről, hogy korát és nemét nem tisztelve kérés és engedelem nélkül megszállják mutatóit és ott tollászkodnak a legtermészetesebb módon.

    Az ébresztőóra is átketyegett a hálószobából és felfulladva mesélte, mennyit kell szenvednie az emberek türelmetlenségétől. Felhúzzák, beállítják és amikor kötelességszerűen figyelmezteti őket saját kívánságukra, indokolatlanul dühösek lesznek és nyomban belefojtják a szót. Még jó, ha földhöz nem csapják, vagy a párnákba nem fullasztják.

    A falióra közömbösen ásított jobbra, balra. Nem sokat törődött a világgal, s tréfásan hintázta Tik-Tak felé hosszú lomha ingáját.

    Néha még egy-egy zsebóra is beleketyegett valahonnan az általános csevegésbe. Elmesélte, merre járt-kelt gazdájával a világban, miket látott s mit csináltnak az emberek odakint.

    Tik-Tak tündér ábrándosan hallgatta mindezt, majd halk hangon ő is mesélni kezdett az életéről. Elmondta csendes és magányos nappalait az üres és hideg szobában. Elmondta állandó és forró vágyakozását a mesebeli herceg után, akit éjjel-nappal egyre várt s aki egyszer majd el fog jönni, hogy kiszabadítsa őt magányos várából. Elmondta nagy egyedülvalóságát, amitől dalai egyszer szomorúbbakká lesznek s amitől talán még ezüst csengettyűje is berozsdásodik, ha rövidesen meg nem érkezik szabadítója.

    Mély szánalommal hallgatták szerető barátai. Szívesen segítettek volna Tik-Tak tündér baján, de nem tudták a módját.

    Tik-Tak tündér dalai pedig egyre halkabbak és szomorúbbak lettek. Csengettyűje alig-alig rezdült, míg egy bús napon végleg elhallgatott.

    Mély csend borult a szobára. A muzsikáló óra elnémult. Beteg lett Tik-Tak tündér s nem tudta senki, mi lehet az orvossága.

    Csendesen teltek ezután az éjszakák. Tik-Tak tündér muzsikája nélkül szomorú volt az élet. Hiába látogatták barátai, s hiába látták el jó tanácsokkal, nem vette hasznukat. A nagy csendre figyelmesek lettek az emberek is körülötte és elhívták hozzá a nagyhírű doktort, aki az órák tudós mestere volt és eddig még minden bajukat meggyógyította. De Tik-Tak tündér betegségének nem találta meg az okát. Hiába próbált százféle kulcsot, egyikkel se tudta megnyitni kis szíve titkát. Ráncos homlokkal, mélyen gondolkozva csóválta fejét Tik-Tak tündér betegágya előtt, de a szegény csak tovább szenvedett.

    Látták ezt az órák és elhatározták, hogy ők is megpróbálnak segíteni a tudós mesternek. Ezért egy éjfélen titkos nagygyűlést hívtak egybe, amelyen megbeszélték, hogy felfedik az öreg órás előtt Tik-Tak tündér bánatának okát.

    Így is történt. Másnap, amint lassan beesteledett és csend lett a nagy házban, belopóztak mind az öreg mester szobájába, aki még mindig Tik-Tak tündér szívét vizsgálgatta különböző nagyságú lencsékkel és tükrökkel. Ahogy megérkeztek, az öreg toronyóra, mint a legidősebb, beszélni kezdett és elmondta neki a kis tündér szomorú történetét.

    De az öreg mester részvétlenül hallgatta s egy szóval se válaszolt. Értelmetlenül néztek össze az órák. Talán nem értette jól a toronyóra beszédét. Hátha megpróbálná valaki más. Erre az ébresztőóra vette át a szót, de szintén épp olyan eredménytelenül. Most már valamennyien elkezdtek fecsegni, beszélni. Lázadoztak és követelőztek, hogy hallgassa meg őket és segítsen szegény kis Tik-Tak tündéren. De az öreg csak bosszúsan dörmögött a nagy zaj miatt, s nem értette mért ketyegnek körülötte az órák olyan haragosan aznap éjjel. Lassú volt már és süket, a szíve is bemohosodott egy életen át, persze, hogy nem értette a siető órák lázas szívhangjait.

    Ezek meg mély szomorúsággal jártak fel és le, nagyon fájt nekik, hogy nem segíthetnek szenvedő is barátukon.

    Ám a nagy suttogásra, ketyegésre felriadt Tomi is. Kis ágyában felülve figyelni kezdett a zajra. Amint meghallotta, hogy honnan jön az, lábujjhegyen kilopózott a szobából s arrafelé tartott. Kíváncsian állt meg a muzsikáló óra szobájának ajtaja előtt s bekémlelt az ajtórésen.

    Hát csak hallja, hogy Tik-Tak tündér szomorú sorsát beszélik az órák egymás között. Figyelmi kezd erre nagyon Tomi, mert ő is igen szerette a kis tündért. Hányszor megvigasztalta bánatában, hányszor rázta felé kis ezüst csengettyűjét. Este az ő halk dala lopózott be hozzá utoljára, s fogta le álomra a szemét. Reggel pedig becsilingelt a távolságon át is és vidám hangja volt első köszöntője.

    - Hát ez az édes kis Tik-Tak tündér most beteg? Bánata van? S nincs orvosság a szomorúsága ellen? Nem tudja meggyógyítani senki?

    Figyelt… figyelt… s egyszerre csak kiderült az arca, s boldog mosollyal visszaosont a gyerekszobába.

    Másnap reggel aztán nagy csodára ébredtek a házban.

    Tik-Tak tündér énekelt a felkelő napban, de olyan édesen és olyan szívhezszólóan, mint eddig még soha. Mindegyik óra megállt nagy ámulatában és mozdulatlanul meredtek Tik-Tak tündér erkélye felé.

    Hát ott áll ám a mesebeli herceg, hófehér paripán, kivont karddal, éppen a kis tündér lábai előtt. Süt rájuk a nap, csengenek a csengettyűk s Tik-Tak dalol… dalol…

    A kis Tomi boldogan nézi a csodát.

    Legszebb ólom-katonáját adta oda, hogy megvigasztalja vele a kis Tik-Tak tündért.