Pakocs Károly: Apai örökségem
Horpadt halom. Fakó fakereszt.
Szegény ember nyugszik odalent.
Szegény ember, ki e jajvilágból
csendes este halkan hazament.
Kenyérsütés volt készülőben.
Szegény családi, barna lágykenyér.
Édesanyám kétkeze művéhez
a világ fehér-kenyérje fel nem ér.
E hajnalon hangzott el a nagy szó,
az apai végső akarat:
„Gyermekeim, ha meghal apátok,
vagyon… reátok semmi sem marad az ég alatt.”
„Jaj… Meghalok… Papot hozzatok…
Isten veletek, édes gyermekim!”
A rémületből, ami kergetett,
a téli reggel hozott magamhoz újra kinn.
Emlékezem: halavány ajakán
hogy’ viaskodott a szenvedés
a mosollyal, mi a tiszta lelken ül,
ha az Úrral nyugodtan szembenéz.
Emlékezem: szemén a könny
hogy’ gyöngyözött s erőtlen ajka
mintha mondta volna, hogy e könnyeket
értünk való gondja facsarja.
Emlékezem: szemét lehunyta,
csak egyszer tekintett újra fel,
amint a pap Jézus szent nevével
a földes ház küszöbét hagyta el.
Ez a tekintet az én örökségem.
Ez a tekintet ég szemem előtt.
A bűnsötétben ha botlanék a lelkem,
ez a tekintet ad nekem erőt.
A Te két-szemed égette úgy szívembe
az Isten nevét, áldott jó-apám.
Mintha e két kialvó szemen által
az Isten-maga nézett volna rám.
Horpadt halom. Fakó fakereszt.
Szegény ember nyugszik alatta.
Szegény ember, ki az örökhagyásban
a királyokat is meghaladta.