Tolnai Ottó: Kodály

Az idén
egy kicsit korábban találtál reagálni a
tavaszra,
egy tizenhatoddal előbb koppintott
szép metronóm-fejed
és elrepedt.
Előbb nyitottál kaptárt
s a kotta-méhek nem másznak már vissza
többé torkodon,
hogy ismét rétre repüljenek,
a viasz-sántikán szabályos játékaik
vég nélkül játsszák…
Vagy a virágok késtek
az idén,
hiába rohannak már,
mint vízeséshez tutajok,
a művirághegyek.
És a szakállad,
ó, a szakállad,
legszebb hangszered,
nyesett hangszered,
mint hegedű csiga-fején csavarodnak
álladon
a selyemmé-ezüstté finomult birkabelek,
mézet fúj ily szálasan szél.

Most püspöklila
bársonybelsejű tokba tesznek Téged
és leengednek,
ajándékba adnak, mint egy
citromszín-erezetű hegedűt,
az egész lakás megváltozik,
ha valamelyik szekrény fenekén
fekszik egy hegedű,
vagy legalább a tokja,
és a föld is meg fog változni,
mert te majd felstimmeled a fák
sáros gyökerét.
Óriás koponyádat gyermekhegedű-fejnyivé
csiszolja a szél,
hegyből vési ökölnyivé,
átdobja rajta a húrrá foszlott,
elviselhetetlenül rezgő világot,
és kis füleddel mint csikorgó
fekete csapokkal hangolja.

Könnycseppjeim is
hosszúra nyúlnak,
és akár húrjaidból a halál,
pókhálót szövök,
íme,
hogy kihalásszam az éterből
egyszerű szellemed, mint egy legyet.
Valóban,
ez a tavasz szebb az összes eddiginél,
de a nap még gyenge,
nem érzem, Zoltán bátyám,
miért tetted fel már
a napszemüveget?

Siratlak,
mint egy szamár,
mint a sok seszínű veréb
ablakom alatt a platánfán.
Meghaltál?
Csak a hangszerépítő
bontotta szét hangszerét,
kilökte a szekrényt tartó
körtefaoszlopot,
kiporolta,
vigyázva, előbb selyem, ezüst,
majd fekete fényhatlan papirosba
csomagolva a rózsafalapokat…

Az idén
egy kicsit korábban találtál
reagálni a
tavaszra.
Egy tizenhatoddal.

Ez a tavasz,
ó, ez a tavasz!
legszebb öregjeinket bántja.
Homlokuk közepén
már kis tócsában gyűl a harmat,
bőrük elpattan, mint nyírfán
a balettcipő-anyagszerű háncs.