Ábrányi Emil: Kiszáradt forrás előtt
Kiszáradt forrás…! Egykor te benned
Szelíd zsongású hullám szökellt.
Omló vizednek játszó futása
Virágos útra csapongva kelt.
Az erdő gíme eljárt tehozzád,
Itatva benne kicsinyeit,
Sebét elhozta a patakzó könnyel
Táplálva téged, megmosta itt.
Pásztor leányka, amint hajnalnál
Üdébben járkál s eltévelyeg:
Ártatlan báját szűz ámulattal
Először benned csudálta meg.
Édes tavaszhoz szokott madár-raj
Ivott belőled, ha jött, ha ment,
S amit tudott dalt, mind elcsevegte,
Partod smaragdján amíg pihent.
Te rajtad függött hű nefelejcsek
Beléd mélázó kis kék szeme;
Oh! mily szökellő, mily tiszta voltál
Égnek, virágnak szép tükre te!
Most vége, vége! Kiszáradt! vége!
Csak medre van meg, – hús, néma kör,
Mely úgy mered rám kopár-siváran,
Mint egy kiégett, holt szemgödör.
Hová enyésztél kis játszi forrás?
Hát kergetőző pajkos vized,
Örök vígságod, bohó szökésed,
Nyájas zsongásod: – mind elveszett?
Mind, mind, örökre! S nem hozza vissza
Kedves folyását többé misem,
Öntözze még úgy a nyár viharja,
S az ősz bántja, halk-csöndesen.
Így jár a szív is, be sokszor így jár!
Forró, merész, szent érzelmivel
A nagy teremtés pompája közben
Mint itt e forrás, úgy sorvad el.
Szabadság vágya, nagyság reménye,
Álmok varázsa, kéj, szenvedés,
Búnak, gyönyörnek túláradása: –
Mind, mind elillan, lassan kivész.
Mind, mind, örökre! S nem hozza vissza
Nemes bugását többé misem,
Hullassa még úgy, múltán merengve,
Égetve ömlő könnyét a szem! …
Kiszáradt forrás! … Előtted állva,
Lelkemre gond száll, ajkam remeg:
Források véde! Irgalmas nemtő!
Elszáradástól óvó szívemet!