Féja Géza: József Attila

József Attila xAz Ady után következő nemzedék költői közül az irodalmi élet s a kritika József Attilát méltányolta legkevésbé. A Nyugat hasábjai nem nyíltak meg előtte, mint szerencsésebb kortársai, Szabó Lőrinc, Illyés és kezdetben Erdélyi József előtt, pedig a lírikus nálunk ugyancsak rászorul a folyóiratra, a folyóirat üti őt költővé s juttatja el ahhoz a csekélyszámú közönséghez, mely a líra iránt érdeklődést mutat. A Baumgarten-díj kegyében csak akkor részesedett, midőn már későn volt s ekkor is csak a szerényebbi kitüntetésből jutott neki. Kortársai igen hamar megtalálták az ürügyet, hogy eltávolodjanak tőle, egyikük vérig sértő gúnyverset is írt róla. Mindentől megfosztották, amitől lehetett, talán még életének legnagyobb érzésétől is, s bizonyos költői föllélegzés fuvallata volt érezhető, midőn a magányos költő egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető zsidó-intellektuel csoport karmaiba került, különben ez a kényszerű szellemi frigy volt egyik oka végső meghasonlásának. Ma még nem térhetünk rá ennek a szövevénynek kimerítő tárgyalására, de annyit meg kell állapítanunk, hogy József Attila lénye és léte egészen különös izgalmat okozott költőtársai között. Mi volt ennek az oka? – a továbbiak közvetve ugyan, de tökéletes választ adnak.

    József Attila első kötetét jóformán még gyermekkorában jelentette meg Szegeden. Ha ma higgadt érdeklődéssel végigolvassuk beköszöntő verseit, álmélkodunk, hogy miért nem fogadta kritikai örömmámor? Már zsengéi elárulják, hogy szuverén teremtő érkezett líránkba, aki felépíti a maga költői világát, vagy belepusztul, tehát olyan feltétlen emberi odaadást visz a versbe, mint az akkor már megtagadott Ady Endre. József Attilánál az élmény önkénytelenül és természetesen azonnal kozmikussá feslik, egyetemessé nyílik, mint a legnagyobb költőknél.

    Illyés és Szabó Lőrinc a mintadiák „komolyságát”, olykor nagyképűségét viszik a versbe. József Attilában van valami eredendő játékosság, bizonyos naivság, a népi naivitás édestestvére, mely arra képesíti, hogy bátran bánjék a méretekkel és mértékekkel, – a „poeta doctusok”, a lírai autodidakták ugyanakkor alázatosan és gondterhelten görnyedtek a méretek alatt, vagy ritmikai csikorgással üdvözölték. Babits uralkodása folyamán bizonyos tanítványi magatartás, álcázott epigonizmus szivárgott líránkba, József Attila azonban ösztönösen megérezte, hogy hol állott meg a magyar költészet fejlődése, oda szökött, ahol a halott Ady árnyán túl kanyarodik az út s nagy messze, nem panaszkodó és vádaskodó, hanem a tragédia hatodik felvonását látja: az égig érő citerán balladát pengető magyart.

    A fukar, zárt, konokul ismétlődő magyar színek színképpé nyílnak benne, a magyar puritánság megfogan és kivirágzik, – mitől? József Attila félig román származású volt, talán egy másik kelet-európai fajta vérének és szellemének becsapódásától? Csakugyan mi vagyunk az lerendelt törzs, a „nagy fa”, melyről Vitkovics Mihály írt s melyben népek és fajták oltása a legszebben fogan meg? Minden verse mélyen magyar s mégis „továbbadhatónak” érzem; nem csupán mondanivalójában, hanem szervezetében, megnyilatkozó ösztöneiben mindig van valami szélesen emberi, mintha a magyar szellem teljes fölmerítésével népekhez beszélne. Ösztöneinek mozdulásában, érzelmi kultúrájában, gondolatainak fogalmazásában szélesebb, átfogóbb emberi igényt érzek, mint szerencsés kortársainak termésében. Mintha Európa legvégzetesebb, legszenvedőbb tájának közös emberi zenéjét fejezné ki a magyar melódiák merész emberi újjáteremtésével:

„Remegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.”

    E négy sor humánus tanítás e táj minden népének.

    Ennek a költőnek nem kell témát keresnie, nem szükséges hosszas műhelygyakorlatot végeznie, rögtön látszik, hogy „ellenzék” Babits Mihály „ezüstkorával”, a líra eliparosodásával szemben. A mindennapot, az egyszerű élet legszürkébb szürkeségét is meg tudja szépíteni, színképpé bontja, könnyed s természetes mozdulattal bekapcsolja az egyetemes élet szépítő áramába. Nyugodtan vállalni tudja a mindennapot, az egyszerű élet képeit s élményeit, mert igazi költő, akinek ösztönei sohasem nyugosznak bele úgyse, a kiszabott térbe és időbe s a ráció hiedelmeivel szemben, mint hőskorukban a népek, megcsinálja a megérző világmagyarázatot. Látszik, hogy ez a költő vállalhat mindent, szolgálatába szegődhet egy társadalmi osztálynak, mégis mindig egyetemes mondanivalók, lélegzetet elállító szépségek szakadnak ki belőle.

    A fiatal költőben egyelőre minden mitológiává nő, szinte átéli az emberi szellem fejlődésének korszakait. Eleinte a szocializmust is mitológiai mértékkel zengi. Kalandozik s a magyar mitológia ősi avarjába is elérkezik. Erjedő mustra emlékeztetnek a versei, de a must mámorából olyan élmények születnek, melyek végső csúcsokon megpihenő költőnek is becsületére válnának. E mámor nedve ugyanis a zsenialitás, melynek jelenvalóságát egyetlen kortárásban sem érezzük ennyire.

    Vágyaiban még a magányos kamasz roppant éhsége él, mely azonban ártatlanságában obszcenitás helyett himnuszokba tör és ösztönösen a legmagasabbrendű megoldást választja. Csak Petőfi Sándorban élt ilyenfokú eredendő tisztaság, mint majd látni fogjuk, nemzedékében ő Petőfi igazi rokona.

    Nyelve nem szokványos emberi, vagy költői nyelv, nem korának leíró, kissé alattomos beszédmódja, hanem az ember és a világ beszédjének frigye, kinyilatkoztatása. Ám a kinyilatkoztató költő nem a „nagy titkok” pecsétjét tépi, hanem az egyszerű emberi dolgokat szépíti, figyelmezteti határtalan kapcsolataikra, nagyságos kozmikus rokonaikra, elsősorban ebben nyilatkozik meg szocializmusa. József Attilának természetes dolog emberi arányból kozmikussá, kötött sorsból egyetemessé nőni, ebben a tekintetben is a népköltészet rokona, naiv költő a szó legmagasabb értelmében s szemben az önművelte „poeta doctusokkal”. Az igazságot is úgy keresi, mint a népmesék hőse, mindentől és mindenkitől elszakadva, szűzi egyedülvalóságban, a proletár és az elrendelt költő mindenek fölé emelkedő szabadságával. Ilyen méretű s ennyire magasba sugárzó szabadságeszme csak a legmélyebbről jöhet, a „senkik”, a proletárok világából. Mennyire más ez, mint az úri „szabadság”, a parádés, a mélységek rabságából táplálkozó. József Attila szabadsága füttyösen szembehelyezkedik az emberi társadalom kategóriáival, mint a bölcs csavargóké és társaiké, s szélvészeké, a világé.

    A nyomor, az éhség, a nélkülözés extázisa nőtt kemény, kérlelhetetlen és mégis jósággal telített kollektivizmussá benne, a tömegek dühe és szenvedése, a gyomrok apokalipszise megváltó szenvedéllyé s tanúsággá emberi nagyságáról. Ilyen gyökerekből még nem csordultak nedvek a magyar lírába, József Attila a proletár „betörése” irodalmunkba s ez a betörés éppolyan nagyvonalú és tiszta emberséggel teljes, mint a népiség betörése: ebben rejlik legfőbb társadalmi jelentősége.

    József Attila „az utca és a föld fia” volt. Budapesti proletárcsalád gyermeke, apja korán elhagyta édesanyját, a gyermekek, köztük Attila is, menhelybe kerültek s mint lelencek falusi gazdákhoz jutottak. Később ismét visszakerült a fővárosba, majd megint vidékre vetette a sors, egyszer int diákot, másszor mint önmagára utalt „ifjúmunkást”, e két életforma váltakozott, többnyire össze is folyt benne. A sorsnak célja volt mindezzel: a népi élmények és a proletárélmények korán összeforrtak benne s ráadásul korán felszívta a kor vergődő, utat kereső intellektualizmusát is. Ebben az időben József Attilában történt tehát a legtermékenyebb s legnagyobb arányú társadalmi sűrűsödés, érezte is ennek a szintézisnek forró vajúdását és teljesedését, olyan tiszta öröm fezsült benne miatta, mint az apostolokban. Krisztus színeváltozásakor. A társadalmi szintézis József aTtilában szivárvánnyá szépült s hozzá írta egyik legszebb himnuszát:

„Valami forró, nyári éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha földszagot,
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az utca és a föld fia vagyok.”

    A szociális ember gyakran jelentkezett és jelentkezik irodalmunkban, de József Attilában feslett költészetté. Megkísérelte a szociális balladát is, a magyar műfajok és formák új arculat felé törtek benne abban az időben, midőn Babits és hű tanítványai hadat üzentek mindennémű teremtő merészségnek. Két irodalmi világ állott egymással szemben: Babitsék lezárták a teremtés határait, megdermesztették a formákat s a dermedtséget kikiáltották európai kultúrának, a népi írók és József Attila ha külön-külön csapáson is, de új formák teremtése felé törtek, a további teremtésben keresték a magyarság európai értelmét. Az igazi forradalmárok, mint József Attila, egyedül maradtak, a kegyeket pedig kétfelől is learatták az ál-forradalmárok.

    Jellemző, hogy „a holtan megbántott Ady” és az élve eltemetett Juhász Gyula mellé állott József Attila. Elbírta az apákat, akik annyi kényelmetlen izgalmat okoztak különben a fiaknak. Illyés és Szabó Lőrinc egyre növekedő Ady-ellenszenve, vallomás jelentőségük határairól. Erdélyi és József Attila nem küszködtek ilyen kínos apaszövevénnyel s nem voltak hajlandók Babits túlértékelésével megkötni a magyar irodalom fejlődését.

    A fiatal József Attila költészete még távolról sem olyan komor, mint később a halál felé ballagó költőé. Még az „új idillről” ír, a győztes igazság idilljéről, benne is a népköltészet döntő igazság-élménye virágzik tovább, mint Erdélyi Józsefben. Olyan merészen sietett a végső élmények, értékek és látomások felé, mint Petőfi Sándor, a Petőfi-láz, a sűrített ütemű és ritmusú fejlődés különös mámora az ő szervezetében jelentkezett ismét. A fiatal költő még boldog kortyokkal élvezte ezt a lázat, szervezetének gyors égését, a gyors égés nagyszerű élményeit és látomásait, merész kapcsolatait, nyílröptű megérzéseit. S megérte azt a korszakot is, midőn rádöbbent, hogy mindezért súlyosan fizetnie kell; Petőfi nem élte meg ezt az időt.

    A késő Ady a vén cseresznyefáról írt verset a világháború közepette, az emberi lét fájó csődjének tudata szülte benne: a vén cseresznyefában meglátta az emberen áthaladó és túllépő létezésnek vigaszát. József Attila hasonló szülőmozdulattal fordult a vén szilvafa felé, ő is legérdemesebbnek vallotta: a tiszta létről énekelni, a világ misztériumának papjává szegődni, de konok súlyok és végzetek visszarántották a társadalmi életbe. Az elfekélyesedett, meg nem oldott, reménytelen magyar társadalmi kérdés mennyi gyönyörű emberi-költői felszabadulát tör le s állít konok tények szolgálatába. Egyre tudatosabban látta, hogy ebben az életben s ebben a társadalomban nem lehet „fölrepülni”, csak olyan magasra lendülhetünk, amilyen mélyre merültünk s nálunk csak egy mélység van ma: a társadalmi mélység, melyet nem lehet megkerülni:

„Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni,
ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni.”

    Csakugyan pokolra ment, pokolban élt, árnyként szegődött hozzá a szociális balsors, hiába küzdött ellene, hiába próbálta a gyökérző bánat vérsötét köntösét levetni magáról, a sors mást akart. A pokolba merülő költő képeiben határtalan távlat nyílt:

„Nemzett József Áron,
szappanfőző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.”

    Oda jutott fiatalon, ahová Vörösmarty tántorgó öregkorában: az expresszív képek csodálatos színjátékához, az emberi érzések kozmikus visszhangjához és visszatükröződéséhez, a „határtalan képhez”, a továbbremegőhöz, a távlatokat átfutóhoz.

    Fejlődése során egyre jobban ellepi a szociális keserűség, mint az éjszaka a földet, a fiatal mámor után természetes és elkerülhetetlen lépés ez a mi földünkön, a fiatalság, mint villám világít, de csakhamar észre kell vennie, hogy milyen áthatolhatatlan sötétséggel áll szemközt, szembe kell néznie a sötétséggel, meg kell küzdenie véle. József Attilának a legnehezebb próba jutott, költősorban is a legelesettebb proletár életét kellett élnie, személyes életével is osztályának sorsát kellett kifejeznie, de éppen ezért társadalmi verseinek hiteléhez egyedül Veres Péter írásai foghatók. Minden megnyilatkozásuk mögött ott van az egész ember; nagy áldozat, merészség és hűség kellett ehhez a polgári kultúra napjaiban, midőn a mű mögött a legjobb esetben is többnyire csak esztétikai szándék állott. A kibontakozott költő számára immár örökre meghalt a lét vidám himnusza és az idill nyugtató meleg öle. Hiába harsogott körülötte a kozmikus lét termékeny vidámsága, a mindenség szüntelen fogantatása és gyümölcshullása, „gyökig kellett hajolnia” s lábához a szegénység hullott:

„Piheg a meggy kicsattant ajka,
még a karón is fönnakadva.
S hogy tágul, szűkül gyors ütemre
az egész világ! Mint a melle…

Minden lábához ejti kincsét.
Lábamhoz ess-e, ó szegénység?
Ki terhel majd, gyökig hajolva,
miként, ha termésem ő volna?”

    A „tökéletes szépség” felé sóvárgó kamasz naiv szemébe korán befurakodik a valóság: a megcsúfolt emberi test látása és látomása, a proletár mezítelenség:

„Ejh dudorássz csak, míg a szerelem
hulló levélben hajadon pihen;
míg fürtödre a giz-gaz rátapad,
karod rángasd és ringasd derekad!

Könnyen becsípik proletár ludak
tapadó bőröd, majd ha meglohad.
S csimbókba barnul, mint a naspolya,
két ringó melled ringló mosolya.

Fortyos fazekad gőgben szenvedő?
Megnyugszik minden csapkodó fedő.
S a tollas karalábé görcseit
a fejeden új ifjak föllelik.”

    A proletárság biológiai élménye ez a vers s a költő legnagyobb emberi válsága ott kezdődik, midőn tudomásul kell vennie, hogy őt is markába kapta ez a végzet és feldúlja életét:

„Száradok, törődöm,
Korán elöregszem,
a sivatag földön
álmatlanul fekszem.”

„Éltető friss nedvek
nagy-eres húsomba
nem öntenek kedvet
s epedek, búsongva.”

    József Attila szocializmusa nem „átérzés”, „együttérzés” vagy szolidaritás csupán, hanem a proletársors stigmáinak viselése. De egyelőre még nem tartunk itt. A költő megírja a „Külvárosi éjt”, már félelmetes nyugalommal s tárgyilagos mértékkel tudja kifejezni a társadalmi balsorsot, mintha higgadtabb „Az apostolt” írna, megvalósítja azt a szociális költészetet, melyről, mint vágyálomról ír Illyés Gyula a „Mosolygó merénylőben”. De életérzése még mindig telített, akár a frissen feslett virág, még ki nem kezdett életerők forrósodnak benne: megrázóan eredeti szerelmes versben magyarja legnagyobb szerelme, Flóra testének s általában az emberi testnek kozmikus „tartalmát”, esztétikáját, színjátékait. Extázisában még tökéletes egyensúly uralkodik: a pólusokat, mint a gyermek a friss vessző végeit: egymásba hajlítja.

    „Medvetánc” c. s megint alig észrevett kötete már a magyar líra legnagyobbjai közé emeli. A kötet utolsó verse, a „Mama”, a tragikus harmónia legnagyobb magyar megnyilatkozásai közé való, Katona József és Ady Endre mellett a helye. Újabb bizonyság, hogy nagy költővel van dolgunk, aki nem ismer más megoldást, mint egyetemessé érlelni a fájdalmat, beiktatni a világ határtalan egyensúlyába, végső képekké érlelni a bennünk lihegő életet és leselkedő halált. Az elemzés és a körülírás, a boncolgatás és a fejtegetés, a mívesség és a szakmabeli bravúr ezüstkorában József Attila a líra ősi értelmének kifejezője volt. A kisebbek legfennebb világgá kiáltották élményeiket, József Attila világgá formálta. Édesanyjáról, a réghalottról szól a „Mama” s rajta túl: a proletáranyáról. Az utolsó versszakban pedig világgá nől és szépül a kínos, emésztő élmény:

„Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő:
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.”

    Proletármitológia ez, proletár mennyország; a társadalmi líra nem forrott ennyire tiszta s kozmikus művészetté egyetlen magyar költőben sem.

    Következő kötetében – „Nagyon fáj” – ismét jelentkezik a magyarság-élmény. József Attila magyarságának tiszta tudatosítására törekedett, különben is egész életünket kifejező helyes tudat teremtése volt egyik legnagyobb emberi és írói álma. Folyton a tökéletes tudatosítás szülőkínja és emésztő láza rázta. Nem szerette a homályt, a sötétséget, mindent napfényre akart hozni az „alvilágból”, nemcsak társadalmi vonatkozásban, hanem a legmélyebb emberi értelemben is. Amiből Freud doktor követői divatot csináltak, József Attilában vallásos szertartás és pokoli szenvedés lett: a lávából szilárd formát, a megérzésből eszmét, az alvilágból világosságot akart teremteni, szüntelenül dolgozó transzformátor volt, mely megrokkant a mérhetetlen feszültségtől.

    Az ő tudatának villanásai, jelei mögött valóban határtalan élményfolyamok mozdultak:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemléltet velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, amit kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.”

    Magyarság-tudata különben Ady „magyar jakobinusának” széles közép-kelet-európai testvériségét vállalta; ebben is egyedül áll korában: kortársai inkább sznobos kapcsolatokat fitogtattak.

    Utolsó éveiben egyre jobban elkomorodott József Attila költészete. De alig írt a halálról, inkább a hosszú s gyötrő halódásról, tehát ismét a proletár-végzetről. Nem az egyén múlásáról, hanem a tömegek életerőinek csapolásáról, szétfolyásáról írta legszebb sorait; még ritmikájára is érezhető hatást gyakoroltak a proletártömegek lusta, fáradt, beletörődő mozdulatai. Megérezte, felfogta a mélység egész életét és hű fiúként sáfárkodott véle. Mint a proletár, a nagy ragadozók kezébe jutott örök szegény: hagyta, hogy kegyetlen ujjaival játsszék rajta a lét, nem bújt el, nem keresett menedéket, odaadta magát, mint a munkás Istentől formált testét rongy bérért.

    Méltatói gyakran írtak „anyakomplexumáról”. Való, hogy édesanyja emléke egyre kísértette, az emlékezés megrázta s minden alkalommal csaknem felborította egyensúlyát. Ezt a tragédiát is csak a proletáralkat és proletársors világítja meg, az anya volt József Attila egyetlen meleg, teli, tökéletes élménye:

„Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam én boldogan.”

    Az anya-élmény mását, vagy hozzáfogható dúsat és tisztát hiába keresett. Hiába égett és világított, nem vonzott fénykörébe hívőket, idegenül járt-kelt a hűvös korban, eredeti nagysága elidegenítette tőle a kortársakat, szocializmusának magasrendűsége pedig bizalmatlanná tette a honi szocializmus szemfüles üzéreit:

„Öreg minden. A forradalom
dobálni való hegyes köveken
köhögve guggol s csontos keziben
fillér fénylik: legszebbik dalom.”

    Ez a versszak nagyszerűen megvilágítja helyzetét a saját „táborában”.

    Még fiatal volt, de ellepte az öregség, az öregedő proletár fojtott, komor, önmagát pusztító kétségbeesése, a hősi embert megtagadó és száműző korszaknak bánata. Már látta, hogy Petőfi-lázzal élte sorsát, olyan irammal, melyre bölcs és szerencsés kortársai csak fejüket csóválták. Nemcsak lélekben élte végig a Petőfi-sorsot, hanem biológiai létében is; stigmásan. Meg kellett fizetnie, halnia ezért az iramért, éppúgy, mint Petőfinek. Őt is „kukoricába” akarták szorítani a kozáklándzsa híján a technika „jótékony” kerekei alá hajtotta fejét.

    Az utolsó években volt egy „hitetője”, nagy szerelme. A másik félnek azonban éppen olyan idegen volt József Attila, mint a polgári társadalomnak, – a költő hiába tervelt:

„Mert mi teremtünk szép, okos lányt
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint a nap fényéből a Tejút.”

    Hiába írta a szerelem legszárnyasabb magyar verseit, sejtelme beigazolódott:

„Ha nem leszel most azé, ki szeret,
majd leszel akkor másé.
Egy ország porába írom neved.
Vigyázz, belőled is lehet
N. Pálné, X. Tamásné.”

    A halál felé siető József Attilán egyre jobban erőt vett a balladai hajlam, a szellem balladáját írta, a merész rohanást a tiszta létezés megismerése felé. Valami mértéktartó messiánizmus is elöntötte, nem a „megváltás” káprázatos színjátéka, hanem az ember és a lét megértésébe vetett hit, remény, hogy a még el nem hangzott tiszta emberi beszéd hangja mégis fölzendül és helyre zökkenti a világ megbomlott egyensúlyát. Az álszent polgári humanizmussal szemben a proletárköltő képviselte a leghumánusabb álláspontot.

    Lassan eltűnt verseiből utolsó szerelmének, Flórának is az alakja; a költő átemelte őt az „emberfelettibe”, ez volt utolsó szép, szerelmes tisztelgése. József Attila ekkor már a világhoz intézte monológját, csak néha-néha törte át komorságát az elégia: ráismert egyéni áldozatának nagyságára és sírt, mint Krisztus az Olajfák hegyén. Még egyszer föltűnt édesanyja arca – a haldoklók legkedvesebb halottjukat látják közeledni s úgy vélik: hívja őket – megtörtént a „mama” színváltozása: mint „újjászülő” hajolt beteg fia fölé. Az élet s a mű befejeződött. Minden nap már csak haladék volt a biztos halál előtt. Karjaiba vette az „újjászülő” s a költőnek csak szelíd, szemrehányó búcsúszavai maradtak a „helytelen világhoz”:

„Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp csak másnak remél.”

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf