Féja Géza: Kós Károly

Teremtőereje megoszlott az irodalom és az építészet között. Irodalmi kísérletei közül egy sikerült tökéletesen, első regénye, a „Varjú-nemzetség”. Az irodalomtörténet lapjaira e mű kedvéért kerül oda neve s ott is marad. A „Varjú-nemzetség” az újabb magyar irodalom legjelentékenyebb művei közé tartozik és egészen közömbös, hogy Kós teremt-e még életképes művet. Súlya és jelentősége változatlan marad.

    A „Varjú-nemzetség” páratlan szépsége és kiemelkedő magassága két tényezőn nyugszik. Kós történelmi regényt írt, de mellékes kérdésnek tekintette a tárgyalt történelmi korszak külsőségeit, ellenben sikerült esszenciáját felfognia és műbe mentenie. Ezenkívül: elegendő bártorsága volt a legegyszerűbb epikai formához, a krónikához visszatérni. A krónikás forma lehetővé tette, hogy a tárgyalt történelmi korszak külsőségeinek elhanyagolása és mellékes kezelése természetes dolog legyen: a krónikát az átélő lelke tartja össze és igazolja. A magyar krónika szuverén történelmi kép, onnan s annyit merít, amennyit szükségesnek vél, szabadon válogat az élet elemei közül, egyetlen felelőssége az, hogy az elemekből szerves világképet építsen. S ez nagyszerűen sikerült Kós Károlynak.

    Műve az erdélyi emlékirat szerves fejlődési lépése és az erdélyi emlékiratok kiegészítője, nagyvonalú magyarázata, sokáig elveszettnek hitt kulcsa. Az erdélyi emlékirat: a régi magyar regény, valamennyi a magyar életformát ábrázolja és a magyar életformát szeretné megérteni, megértetni. Az ábrázolás kitűnően sikerült is, a megértés és a megértetés terén azonban még nem hangzott el az utolsó szó. Ez a szó Kós Károlyra, Kalotaszeg hűséges sáfárára várt.

    A „Varjú-nemzetség” látszólag családtörténet, mégpedig a „fehér” varjaké, az átlagos életformától elkanyarodott családé, mert éppen a dráma magvát hordozza és hinti szüntelenül. De távolról sem „különcökről” van szó, Kós Károly a Varjukban az erdélyi magyar életanyag természetére tapintott rá s megállapította, hogy ez az életanyag eredendően drámai. Az erdélyi emlékiratok borzadozva, vagy komor megnyugvással, fatalista keserűséggel ábrázolják a magyar élet szüntelen drámaiságát, Kósnak a művében valami sajátos megnyugtató, kiegyenlítő melegség ömlik szét, annak a tudata, hogy nem lehetséges másként: a magyar élet eredendően drámai, ez a drámaiság élteti, tartja fenn és telíti a nagyvonalú élethez szükséges kedvvel s irgalommal. A panaszos hangnak nyoma sincsen Kósban, mintha a szép s szüntelen magyar drámák egyik fegyelmezett és kemény esztétikai hajlammal megáldott hőse számolna be az időtlen élet folyásáról. Varju Gáspár a legnyilvánvalóbb jelképe ennek az életformának, súlyos vágást kap az arcára, a forradás kettéválasztja a fiatal arcot: „Ahogy fordult, arcába vágott a tűz világa. Kis Anna úgy látta, hogy a félarca mintha mosolyogna, a másik félarca szomorúan komoly, mint a holt ember orcája.” Ady jut eszünkbe:

„Más pillanat a magyar pillanat,
Minden egyik a másikat csúfolja,
Egyik víg, tavaszi himnuszt dalol,
A másik a sír-földelőt dobolja.”

    A „Varju-nemzetség” ennek a drámai „magyar pillanatnak” az eposza, azt ragadja ki öreg Rákóczi György korából, amiben ez a „pillanat” lüktet. S a drámai magot, mint a gyümölcs, „húsba” öltözteti: a régi kalotaszegi életbe. Mindabból, amit Kalotaszegen a régi épületek, kövek, írásos emlékek, öltések, ruhák, hagyományok és emberarcok megőriztek, Kós vissza tud következtetni. Ihlete elsősorban visszateremtő ihlet, nem bocsátkozik ugyan a folklór mélységeibe, mint Tamási és a fiatal Nyírő, hanem a történelmi humuszba tér, a forrongó történelmi anyag mélyébe, ahol a „mag” tiszta izzása látszik.

    Erdélyi történelmi öntudatát, históriai gőgjét Kós oldotta epikává. Erdély önálló utakra tért egykor, „kis hazát” teremtett önmagából, fejedelmet választott király helyett, látszólag „kis-magyar” vonalra tért és „setét hajnalcsillag” után csavargó történészek, többek között Szekfű Gyula, így is könyvelték el Erdély történelmi sorsát, holott e szegénység mérhetetlen öntudatot és históriai gőgöt takart. A „kis” Erdélyben olyan drámai magyar élet lüktetett, amilyen nagy birodalmak „átmelegítésére” is elegendő lett volna. Pazarolt? Nyilván, de ebben a pazarlásban élte át és tartotta fenn a magyarság nagyvonalú faji és emberi, egyszóval: történelmi igényeit.

    Kós regénye arról is meggyőz, hogy az önálló Erdély, anélkül, hogy elszakadt volna Európától, – melyen bölcs ösztönnel mindig különbül rajta tartotta a szemét, mint az anyaország, – mégis visszatért az eredeti magyar életformához. Midőn Magyarországra egy idegen uralkodó család pusztító hatalma épült, Erdélyben eredeti életformánk állott helyre. A fejedelemnek, az „elsőnek”, közvetlenül kellett vívnia hatalmáért és verekednie helyzete igazolásáért, fenntartásáért. Nem meredeztek beláthatatlan távolságok a társadalom és a hatalom között, hanem a kettő élete összefonódott, termő ölelésben, vagy halálos birkózásban.

    Kós Károly műve többet mond a magyar történelem lényegéről, mint újabb s „hivatásos” történetíróink vaskos kötetei. Teremtő, nyugtalan ujjai a történelem lényegéhez férkőztek. A látszólag mellékes eseményt hordozó „Varjú-nemzetség” alakjai szinte kimerítik Erdély humánumát, magyart, székelyt s románt egyaránt. Egészen egyszerű emberek mozogna kitten, a mindennapok malma zúg s mégis csupa „lényeggel” találkozunk. Kós a mindennapok egyszerűségét az ősképek örökkévalóságával elegyíti; teljesítménye egészen eredeti és halhatatlan.

    Erdély építőstílusának nagy mentője és folytatója. Kalotaszegről kitűnő krónikás monográfiát írt. Budai Nagy Antalról, Dózsa György elődjéről ragyogó krónikát és értékes drámát szerzett. Történelmi regénykísérletei tiszteletreméltóak. Mindez azonban eltörpül a „Varjú-nemzetség” mellett, mely a magyar tudat nélkülözhetetlen elemei, legkülönb fényforrásai közé tartozik.