Szentessy Gyula: Az egyetlenemnek, Beletörődtem, Egy csók, Himnusz a munkához, Hogy' cserben hagytak

Szentessy Gyula:

Az egyetlennek

Száll, száll az ifjúság felettem,
Az én világom romba dűl,
S a mérhetetlen pusztaságon,
Hol nincsen ösvény, csak halálnyom,
Emléked áll még egyedül.

Köröskörül romok hevernek,
Lassan a nap is búcsúzik,
Nyugodt lelkemnek semmi vágya,
De míg csak lesz egy lobbanása,
Terólad mindig álmodik.

Hajó ha elmerült a mélybe,
Az ár felette összecsap,
De lelke, a tű mozdulatlan,
A mélységben is változatlan,
Egyetlen pont felé mutat…

Szentessy Gyula:

Beletörődtem…

Beletörődtem búba, gyászba,
Nem ég a lelkem ifjú lázba,
Mely egykor álmokért hevült,
Lassankint vérem is lehűlt.

Erőt a bánat nem vesz rajtam,
Panaszt nem ejt már többet ajkam,
Igám lerázni nem fogom,
Meggörnyedt háttal hordozom!

Ki egykor lázas vágyban égtem,
Ki büszke daccal síkra léptem,
Eszmékért küzdtem vakmerőn,
Magam megvédni sincs erőm.

Ki milliókért élni vágytam,
Csak egy setét zugot találtam,
Kegyetlen láncot hordozok,
Magam is szolga, rab vagyok…!

Szentessy Gyula:

Egy csók

Homályszakadt, a tikkadt, néma tájra,
S amíg merengve járunk csendesen,
Lassan, lopózva jő az alkony árnya,
Palástját ránk teríti nesztelen.
Csillaggal hímzett bűbájos palástja
Halk susogással hull reám, reád,
Köröskörül a titkos est homálya,
Felettünk fénylő csillag-mirriád.

És nesztelen léptekkel jár a réten
A szerelem láthatatlan istene,
Bűvös sisakot tartva két kezében,
Füvet, virágot megérint vele:
– Szeressetek! Nem látja semmi, senki,
Szeressetek csak! Illatozzatok!
Lement a nap! Álmodni és szeretni
Tanítanak a fénylő csillagok!

Csodás illat száll át a messzeségen!
Szerelmi vágy bódító illata.
Szerelmes itt a fű, fa lomb e réten,
Szerelmes itt az ég, a föld maga.
Nászt ül a titkos véghetetlenségnek
Minden paránya, minden porszeme;
Az esti szél is álmodók ezrének
Sóhajra vált tüzes lehelete.

Remegni kezd az éjszaka körültem,
Reszketnek fenn a halvány csillagok,
Lobognak, égnek olthatatlan tűzben,
Amíg lázas kebledre lankadok.
S míg hunyt szemekkel ajkadat keresve,
Mámorba szédít fű, fa, lomb, virág,
Oda tapadok ajkaidra, lesve:
Mikor gyúl lángra az egész világ!

…Aztán… merengve nézünk fel az égre.
Beh tiszta, csendes álmodó világ!
Szelíden hull a hold ezüst fénye,
Ragyog felettünk csillag-mirriád
S míg teregeti szerteszét a réten
A hold ezüsttel átszőtt fátyolát,
Mi álmodozva, szótlan, kéz a kézben
Megyünk a fénylő rónaságon át…

Szentessy Gyula:

Himnusz a munkához

Hozsánna néked, boldogság szülője!
Te vagy az Úr, az Alkotó maga!
Te vagy a föld egyetlen jótevője,
A szenvedő szív drága balzsama!
Te vagy a nap, – áldásthozó sugárod
Bearanyozza életem nyarát;
Bár ifjúságom eltelt álmadozva,
A férfi-kort megmented legalább!

„Rajongó lélek nem való munkára!”
Hiába mondják úton-útfelen,
Ha én a küzdés zengő zsivajában
A szépet –, a magasztost fellelem.
Míg elvonulnak mások berkeikbe
S merengnek rég-letűnt időn, koron,
Én ittasulva nézek a jövőbe:
Csodállak téged, büszke századom!

Kibontva szárnyad és repülsz merészen,
Csak aki szédül, az panaszkodik,
Hogy szárnyalásod az örök dicsőtől,
Az örök széptől egyre távozik.
Tudom, hogy szárnyad minden lebbenése
Felé tör, ki a Bölcsesség maga!
Te legdicsőbb, te legmerészebb röptű,
Te haladás, te munka százada!

Eszméket látok teljesülni benned,
Miről álmodni sem volt még szabad,
Újjá teremted az avult világot,
Mert küzdelem és munka jelszavad!
S ha rövid élted lázas éjje-napja
Örök dicső munkában eltelék,
Áldani fog egy munkában-megedzett
És boldoggá tett késő nemzedék.

Szentessy Gyula: