Szentessy Gyula postahivatalnok, költő

A XIX. század utolsó negyede számos új világirodalmi irányzat jelentkezésében gazdag Magyarországon, de ezek a vonulatok a régiekkel együtt elvegyülten jelentkeztek [romantika, realizmus, naturalizmus, szimbolizmus és társai]. E tendenciák érvényesülésénél fontosabb jelenségnek kell tekintettük a magyar irodalom egyes műfajain belül végbemenő nagy megújulási folyamatokat, amelynek aktív részese volt az a Szentessy Gyula, aki  Nagyváradon született 1870. december 18-án.  Egyfelől külvárosi bohém, de lelkében dallamok zsongtak, a nagyvárosi költészet egyik első hangja Heltai Jenő, Makai Emil és mások társaságában. Az örökké zsongó, immár egyesült Budapest, e mellet még új, a korszak irodalmi és politikai gyakorlata ellen lázító gondolatok melegágya is volt. A fiatalok érdeklődését az 1871-es párizsi kommün inspirálja a szocializmus ügye iránt. Darmay Viktor „A communeről”,  Ábrányi Emil „Az Internationale” kantátája című versei a párizsi utópista és anarchista forradalom hatása alatt keletkeztek. E költők mind esztétikai ideáljaikban, mind politikai felfogásukban elszakadtak a „népnemzeti” iskola társadalmi bázisát alkotó nemességtől: a „szegények” mellé állítja őket, s homályos, irreális és vad illúziókért lelkesülnek. Mélyebb élményi és érzelmi alapja van a szocializmust [idealizmust] egyszerre hirdető irányzatnak, a fölötte röpke ihletésű, könnyedén verselő lírikus Rudnyánszky Gyula[akinek tömérdek közhely bukkant fel verseiben, a nemes elmélkedés, férfias pátosz, kellemes nyelvi hajlékonyságú sorok között] és főképp a gyakran filozofáló Komjáthy Jenő bölcselő költészete. Volt egy harmadik irányzat is, amelyet Szentessy Gyula képvisel, és főképp a munkások és a nincstelen proletár sorsát bemutató.

: Láttam az utczán . . .

Láttam az utczán. Lassan ment szegényke,
Rongyos czipőben, dideregve, fázva.
Fáradt volt minden mozdulata, lépte,
Csüggedt volt, mint egy földre hullt madárka.

A piros rózsák elvirullak arczán,
Ránczba vetődött keblén bő ruhája.
Munkába ment egy kis kosárral karján
— Üres kosárral ment szegény a gyárba!

És oda léptem : — Támaszkodj karomra,
Majd elkísérlek léged én, kis árvám.
Öntsd könnyeid ki s bánatod megosztva
Emeld fel újra szárnyad, kis madárkám.

Majd elkísérlek — s aztán reggel, este
Érted jövök, le elhagyott, le árva.
Hozok rózsát arczodra, dalt szívedbe
És kenyeret az üres kis kosárba . . .

Mint lírikus, Reviczky Gyula tehetséges tanítványa, további fejlődésében eredeti élményű és sajáthangú szerző. Az egyébként fővárosi postai tisztviselő költő, az 1890-es években mélabús hangon zendítette meg a gyári lányok költészetét, fájdalmas szerelemmel közeledett munkásleány-eszményképéhez [Ninon dalai, Gyári lányok], de proletár rokonérzéséből nem ütközött ki semmi izgató hang vagy sikamlósság. A rajongó egy szocialista agitátor története; ebben a verses elbeszélésében szintén az énekmondói szárnyaláson van a hangsúly, nem pedig a téma politikai kiaknázásán. A költő meleg rokonérzéssel fordult a külvárosok felé, a falusi parasztnép dicsérete helyett a gyárvárosok nyomorgó lakosságát övezte körül a romantika mindent megszépítő fátyolával. „Verebek” című verses elbeszélésében fölfedezte az utcagyerekek sivár világát is. Bár a szocialista eszmékre fogékony poéta volt, ugyanakkor kötelességtudó köztisztviselő és nem agitátor; ezért tudott hangulatot kelteni, ezért szóltak költeményei nemcsak a vörös métellyel fertőzött pártpolitika buggyant fanatikusaihoz, hanem minden szociális érzékenységgel bíró olvasó lelkéhez is. Munkáját annyira odaadóan, szabályszerűen végezte, hogy Krúdy Gyula is megemlékezik karcolatában a precíz postai alkalmazott Szentessyvel való első találkozásáról. „A »poste restante« levelezés révén ismerkedtem meg Szentessy Gyulával, a korán elhunyt, tehetséges költővel, aki postatiszti minőségben működött a főposta Városház utcai részében. Jó nagyanyám pénzeslevelet küldött egyszer ide, és Szentessy Gyula sehogy se akarta elfogadni igazolásomul azt a »Képes Családi Lapokat«, amelyben legújabb arcképem éppen frissiben megjelent. Nem hagyta magát félrevezetni a költő, akinek arcképe addig még nem jelent meg” a Képes Családi Lapokban.– A rendőrségről hozzon valamely személyazonossági okmányt – mondta, és én azt hittem akkor, hogy kajánul mosolyog az irigykedéstől. Mily naivak vagyunk ifjúkorunkban, ha bizonyos, képzelt előnyökre teszünk szert embertársainkkal szemben! De a postatiszt Szentessy a szabályzat értelmében bezárta az ablakot, és én a rendőrségre kullogtam a követelt okmányért”. Ha már idéztük Krúdy Gyulát, említsük meg, hogy a nagymúltú és soktörténetű „Fővárosi Lapok” ekkor már a józsefvárosi Práter utcában, egy kis nyomdahelyiségben telepedett meg. Kalandos terv volt, de a Józsefvárosban a foglalkozás nélküli írók és költők kalandosabb terveket is szívósan elhisznek, miután nincs más dolguk. S a „Fővárosi Lapok” darab ideig naponkint, estefelé meg is jelent, amikor is Gáspár Imre, Pongrátz Béla, Zsoldos László, Csete Lajos [a Pokrócz Ádám című élclap-figura kitalálója], Simli Mariska írónő, Szentessy Gyula költő és sokan mások csatlakozásukat jelentették a megújult vállalkozáshoz. Pályakezdő költőnek nehéz volt már akkor is az olvasó közönségnek bemutatkoznia, Szentessy Gyula, az ifjú poéta előbb a Gazdasszonyok Egyesületében tűnt fel költeményeivel, amelyet éppen ebből a célból alakítottak meg Pesten. 

Pusztán

Felettem ég a déli perzselő nap.
Köröttem mély csend, lélek nincs sehol.
A szemhatáron ég-föld egybeolvad
Es elmosódik, lassan összefoly.

Oly mozdulatlan, hangtalan a róna !
E'-elrepül felette egy madár
Es a magasban, egyet-kettőt szólva.
Alább ereszkedik — és tovaszáll.

Ki-kicsillan a távoli falu tornya
Szelíden kéklő lombsátor megett,
Idehallatszik halkan, elmosódva.
Amint kondítják hosszan a delet.

Toronyirányból tart felém egy ember.
Vállán kapája: — csendesen halad,
S míg szembe néz a néma végtelennel.
Tekintetében biztos öntudat.

A homloka sűrűn barázda^-hintett.
Napbarnított, de büszke és merész.
Arcán verejték ül, — de a tekintet.
Az a szabad, nagy végtelenbe vész.

járása lassú, mozdulata ritka.
Körötte, benne nyugalom honol.
Puszta nevelte, rónaság tanítja,
S az a tanító fenséges, komoly.
S hogy elhalad a déli verőfényben.
Kalapot billent, — köszön csendesen.
Tovamegy szótlan, — én csak nézem, nézem,
S egy gondolat fut által lelkemen;
Te vagy a nemzet, rónaság lakója.
Te vagy a múlt, ki jövendőnk marad /
Olyan vagy népem, mint hazád, a róna;
Komoly és méltóságos, hallgatag.
S amint ez ember ment a pusztán végig.
Népek nagy útján így mégy nemzetem /
Haladsz, — szemünknek láthatatlan célig
Nyugodtan, büszkén és fenségesen !

A szintén író-költő jóbarát, Koroda Pál, visszaemlékezése Szentessy Gyuláról, amely a költő halála után kiadott „Összes költeményei” kötetben olvasható:

„Még frissek a virágok, melyekkel koporsóját elhalmozták, még forrók a könnyek, melyeket szomorú végzete szerettei szeméből fakasztott: most még a jogos érzékenység és a köteles kegyelet megbántása nélkül az ő éleményeit ismertetni nem lehet. Tehát voltaképp nem is életrajz az, amit én ez igénytelen sorokban elmondok, csak nehány összefoglalt adat. Nem vezetem végig az olvasót az ő életének minden kisebb ösvényén és minden göröngyös útján, csak nehány útjelzőre mutatok reá.”

Gyermekkoráról nagynénje, Szentessy Vilma úrnő, Prósz Lipót özvegye, a következőket közölte:

„Szentessy Gyula 1870. december 18-án született. Korán árvaságra jutott. Édesanyja nevelte föl, akit a fiú rajongásig szeretett. «Az én anyám» című verse mutatja ezt legjobban. Már gyermekkorban verselgetett és mindig kalandokon járt az esze; nem egyszer cselekedett olyat, hogy közvetlen környezete aggódva gondolt arra: mi lesz ennek a vége?”

Tíz éves korában Nagyváradon, szülőföldjén történt vele a következő eset:

„A negyedik elemibe járt. Volt nyolc forint megtakarított pénze egy disznóperselyben. Ezzel gyakran dicsekedett iskolás társainak. Addig-addig, míg két kamasz, 12 és 14 évesek, rá vették, hozza el pénzét és iskola helyett menjenek el vándorolni, mint Robinson. Valahol majd elfoglalnak egy nagy szigetet és őt teszik meg királynak. Nagy lelki vívódások után el is vitte a nyolc forintját s a két kamasszal együtt három napig vándorolt egyik faluból a másikba. A pénzéhez azonban nem nyúlt, bárhogyan is csalták tőle a kamaszok. Míg végre lerongyosodva, kiéhezve és egy nagy tapasztalattal gazdagodva fordult vissza s már az úton találkozott édesanyjával, ki aggódva kereste mindenfelé. Megfogadta, hogy soha többet nem tesz ilyet és a pénzt hiánytalanul visszaadta.

1884-ben a kolozsvári konviktusban lakott s minden vasárnap meglátogatott engem, nagynénjét. Olyankor mindig zsebpénzt kapott tőlem s azzal a kis Gyula rögtön rohant a sétatéri tóra csolnakázni. Történt egy vasárnap, hogy igazi istenítéletidő kerekedett, egyszeriben dió, sőt tojás nagyságú jég esett egy álló óráig, utána meg felhőszakadás volt. Egyszer csak a vihar elmúltával beállít hozzánk Gyulácska. De hogyan? Tönkre ázva, fázva, tépve, kalap nélkül. Egészen természetesnek találta, hogy a tíz krajcárját, ha csákány esik is: lecsolnakázza. Ő bizony egész vihar alatt vígan evezgetett; azt mellékesnek találta, hogy ruhája tönkrement.

A gimnázium felső osztályait a fővárosban, a budai katolikus főgimnáziumban végezte. Ott is érettségizett. A VI. gimn. osztályban «Piroska» című költeményével pályadíjat nyert.

Mikor az érettségi vizsgálatot letette, két diákpajtásával szövetkezve, többnyire gyalog, bejárta Ausztriát és a Tátra vidékét. Utazgatni később is nagyon szeretett.

Mindig csak író akart lenni, de mint ifjú embernek még semmi hírneve nem volt, azért édesanyja bíztatására a postához ment. De bárhová helyezték el, szíve-lelke csak a fővároshoz vonzotta, mert ott vélte föltalálni az előrehaladást, a jövőt, a dicsőséget. Két ízben hagyta el a postásságot, de megint csak visszatért oda.

1885-ben, sok bohémszerelem után, komolyan szerelmes lett, feleségül vette Dászkál Henriette-t, azóta állandóan megmaradt hivatalában is.”

Házassága első éveit Vácon töltötte, hol apósa: Dászkál György saját házában puha fészket rendezett be a „gyermekeknek”. Itt megpihenhetett a hivatal fáradalmai után. Írt verseket, hallgatta felesége zongorajátékát és énekét, nyájas idillnek nézhette az életet. A hírnév első sugára is itt érte őt. Még itt írta meg «Rajongó és egyéb költemények» című könyvét, mely egyszerre kiemelte a névtelen versírók sokaságából. Becsvágya az irodalmi élet központjába, Budapestre vonzotta. Ahányszor csak tehette, odarándult és csakhamar otthonos lett a bohémek körében, kik szeretettel fogadták. Nem csupán a fiatalok, de a legszigorúbb „mesterek” is, köztük Vajda János, elismerték költői talentumát.

Végre sikerült neki író barátai közé telepednie; kieszközölte, hogy Budapestre helyezték át. Neve egyre sűrűbben szerepelt a lapokban, megízlelte a bohémvilág örömeit és viszontagságait; éleményeit könnyed, vidám, csapongó dalokba öntötte, melyek nagyon tetszettek, kivált a kollégáknak, a lantoló cigányoknak. Tarnay Alajos megzenésítette a Ninon-dalokat és a költő büszke volt arra, hogy verseit most már nem csupán szavalják, de dalolják is.

Nem volt eget ostromló titán, nem a felhőkbe nyúló meredekeket, nem a szédületes mélységeket kereste, hanem a virágos mezőket; kevés kellett volna neki, hogy elégedettnek érezze magát. De a végzet megtagadta tőle ezt a keveset is.

Arra, amit szeretett: a költészetre, a derűs családi életre és a víg bohém kedvtelésekre nem jutott elég ideje. Nagyon is igénybe vette őt a hivatal. Tehetségét elismerték ott is, mindenkor oly munkakörbe osztották be, ahová ő kívánkozott. De a legnagyobb jóindulattal sem lehetett neki oly helyet találni, ahol ő elemében érezte volna magát, mert hisz a postakezelésnél ily hely nincsen. Legtovább a postautalványok leszámoló hivatalánál volt, ahol legalább délután nincs hivatalos óra. Azonban délelőtteit postautalványok beosztásával kellett eltöltenie; oly foglalkozás, melytől éppen nem „hízik a képzelet.”

A fizetés, melyet kapott, nem fedezte szükségleteit. A legnagyobb erőfeszítéssel igyekezett jövedelmeit kiegészíteni. Vállalatokba bocsátkozott. Élkönyvet szerkesztett a posta alkalmazottai részére; az évkönyv tetszett, de neki édes-keveset jövedelmezett. Másik kísérlete a posta alkalmazottaiaknak szerkesztett „szaklap” sok nehézséggel és nagy dificittel járt.

A fáradság, a gond egyre inkább kimerítette Szentessy Gyulát. De lírai vénája mindemellett is frissen és gazdagon ömlő forrás maradt. Egymást követték verskötetei: az Új versek, A gyári lányok, Rezeda.

Igazi, őszinte lírikus volt, verseiből kihangzik a madárdal. A formának valódi művésze; a művészi formában nála a tartalom is értékes, ő megmutatta, hogy „ihletében a költő mindig újat érdemel.” A szocializmusnak is hivatott költői tolmácsolója volt, e téren az úttörők egyike. Nem a szocialista káték és határozatok paragrafusait szedte rímekbe, vagyis inkább laposan prózai makámákba, mint a szocializmus hivatalos költői, akik pedig egyáltalán nem költők.

Rokonérzéssel vonzódott a gyári leányokhoz, kik szépségüket, ifjúságukat, tavaszuk minden bűbáját nehéz, kínos, sorvasztó munkába temetik el. És írt róluk szebbnél-szebb, megkapó erejű verseket.

A külső siker, melyet aratott, nem állt arányban azzal, amit érdemelt volna. A Kisfaludy Társaság pályázatán megdicsérte A verebek című költői elbeszélését, de nem jutalmazta meg. A Petőfitársaságban tagul ajánlották, de nem őt választották meg, hanem Nógrádi Pap Gyulát. Verseit olvasták, de nem elég széles körben, a lapok dicsérték, de nem sorolták őt a kiválók, a keresettek, az ünnepeltek közé. Éppen mikor ő legszebb verseit írta, akkor pusztított a magyar lírában a műnaivitás kultusza. Erőltetett népieskedés, gyermekes dadogások, sóhajtozások külföldi csapszékekből és kávéházakból, etnografikus párhuzamok Magyarország és a külföld között népies ritmusokban és gyönge rímekben: az effélék divatja járta, ezeket magasztalta a sajtó és terjesztette ragály gyanánt. Az eredmény az volt, hogy a közönség egyre bizalmatlanabb lett az új magyar verselők iránt és ezt megsínylették azok is, kik legkevésbé érdemelték, köztük Szentessy Gyula.

A költőt egyre súlyosabban nyomták a gondok. Vállalatai, melyektől jövedelmet várt, a hitelben történt befektetések miatt súlyos bajokat: a nálunk korlátlan szabadsággal garázdálkodó szövetkezetek uzsorakölcsöneit, a kielégítési végrehajtásokat hozták reá. Ezek a gyötrelmes izgalmak, a sokoldalú és fárasztó munkásság megbontották lelke egyensúlyát.

1903 decemberében tört ki elmebaja. Ferde ideálja ugyanaz volt, ami Luby Sándoré: dúsgazdagnak képzelte magát, ki irodalmi alapítványokat tesz, kifizeti írótársai adósságait, pompás koszorúkkal viteti magát körül, automobilokat vásárol. Néhány nappal karácsony előtt kivitték őt a Lipótmezőre.

Súlyos bajában önfeláldozó szeretettel tartott ki mellette hitvese. A nehéz viszonyok közepett is gondoskodott arról, hogy beteg férjének mindent megszerezzen, ami enyhíthet szenvedésein. Az írói segélyző egyesület nevében Kozma Andor állandó segélyt utalványozott a szerencsétlen költőnek.

Szentessy Gyula erős szervezete két évig dacolt a romboló kórsággal, de rajta többé nem lehetett segíteni. 1905. évi október hó 30-án kiszenvedett.

A Lipótmezei gyógyító-intézet halottas kápolnájában terítették ki. Esős, borongó novemberi napon gyűltek össze ravatalánál barátai, kiknek nevében Zempléni Árpád búcsúzott el tőle e megható szavakkal:

„A temetőket jártuk elköltözésed napján. Onnan, a halottak országából jöttünk ki hozzád ma, ide, az élőhalottak országába, mely minden temetőnél gyászosabb temető. Eljöttünk portestedért, melyből a lélek már oly régen elszállott. Két éve már annak. Azóta gyászoljuk első halálodat. Mostan csak temetőt változtatsz, drága jó barátunk. Ám az a temető, ahová most viszünk, jobb lesz és szelídebb. Ott nem gyötörnek többé testi fájdalmak és feledésed teljes leszen. Olyanok vannak ott, akiket szerettél, akik megbecsültek. Ahol boldog voltál, mint fiatal házas, ottan lesz pihenőd, – távol e nagy város gyilkos morajától, öldöklő küzdelmeitől.

Óh, elnémult dalosunk, szörnyű volt a te végzeted! Későn születtél; a csalogányok elköltöztek akkor már e földről; korán kellett halnod.

Ha beborul az ég és megzendül az őszi szél az erdőn: jobb hazába sietnek a nyár énekesei. Jaj annak, aki itt marad! Előbb lelke hal meg, dala hallgat el és csak azután öli meg a fagy romlandó portestét.

Születtél volna boldogabb időben, ma gyászt öltene érted nemzeted. De most? de így? Élet-halál harcot vív a nemzet, kenyértusában sorvad el az egyén; tél van, sivatag, szigorú pusztai tél mindenütt, mindenben. Kinek legyen még ilyenkor lelke – meghallgatni, szíve – megérteni a dalos énekét. Mienk a dal télen? A küzdő, veszendő, mindenfelől zaklatott, mindenkitől üldözött magyarnak, fájdalom, mit használhatunk most mi, Szent Lázár énekes szegényei? A diszharmóniák vészes förgetegében elvész a mi hangunk. Minket a béke, a meleg, a virulás énekeseit elsodor az északi szél, eltemet a hófúvás. Mi vagyunk, a mi lelkünk, a mi dalunk, a halálra ítélt nemzet első halottai. Mint ahogyan te benned előbb a lélek halt meg s csak aztán a test, úgy pusztul e nemzet. És még vadásznak is e nemes betegre. Csalárd vermek ezrei vannak körülöttem és Damoklesz-kardokkal van tele függesztve fölöttünk az égbolt.

Szegény áldozata rettentő időnknek, boldogult barátunk: sok küzdelmet és szenvedést szabott rád az élet. Választanod kellett ínség és rabság között. Mint az a házi farkas, akit megénekeltél, hogy megszökött a pusztára a farkasok közé, aztán, a szabadság nyomorától megirtózván, visszasompolygott a tanyára, mondván: „Visszajöttem kutyának gazd’uram!” úgy tértél meg te is a hivatal rabságába. Hányunk tragédiája ez!

Csak egy volt, ami vigasztalt: a hitvesi hűség önfeláldozása. Szerető nőd szíve megértett – dalaidban, magasztos lélekkel ápolt – szenvedéseidben. Mióta e szomorú házban haldokoltál is, a dicsőség soha nem keresett föl itten, barátaid ritkán, feleséged mindig. Áldott ő az asszonyok között. Ő volt a te földi őriző angyalod.

Rezeda és babár fedi koporsódat. Szerelem és dicsőség ajándékai azok.

A szerelem elkísér holtodig, itt zokog most is koporsódnál és elvisz abban oda, ahol ő született és el fog kísérni a sírba is, mert ott akar veled, melletted pihenni valaha majd ő is!… A dicsőség nem jött el, csak egy babér koszorút küldött megemlékezésül kihűlt homlokodra. Talán majd fölkeres boldogabb időben, hamvadó porodban, ha magyar marad e föld, melybe ma temetünk.

Nyugodjál békében!”

*              

Harmincöt éves korában hunyt el, több fővárosi lap hosszas nekrológban méltatta tehetségét.

Csillag

Csillag futott le im az égről
Suhanva, halkan, zajtalan
S elenyészett az éjszakába
Kilobbant fénnyel, hangtalan !

Fenséges ívet irt le útján
A végtelenbe vágtató.
Döbbenve nézi a homályból
Tündöklését a földlakó.

A míg fennen ragyogva égett,
Nem vette észre földi szem,
Bámulja most, hogy lehanyatlott
Nagy pályáján, — az égíven.

A míg pompázott tündökölve
Egyetlen pont volt, — semmi más.
Csak akkor tudják, mily dicső volt,
Mikor letűnt egy óriás.

Munkái:

A rajongó és egyéb költemények. Budapest, 1895.
Ninon dalai. Budapest, 1896.
Gyári lányok és egyéb versek. Budapest, 1898.
Válogatott költeményei. Budapest, 1900.
Rezeda. Versek. Budapest, 1902.
Összes költeményei. Budapest, 1906. [Koroda Pál Szentessy-életrajzával, az özvegy kiadásával.]

Források: Arcanum, A Hét 1900, 1905; Budapesti Hírlap 1900, Élet 1919, Magyar Szemle 1892.január, Meggyesi Újság,Vasárnapi Ujság 1898,1899,1902; Szinnyei József: Magy írók élete és munkái, Tolnai Világlap

Összeállította – cspb –