Tömörkény István: Nyári kép 1916-ból

A nyári délutánok a külvárosok utcáin békés időben is nagyon csendesek. A kis házak kerítése felett be lehet látni az udvarokra, alig mozog bennük valami élő, legfeljebb a macska les verebet, s a fecskék szorgoskodnak vagy a gyerekeket étetvén, vagy új fészket építvén új gyerekeknek. Olyan nagy gonddal építkeznek, úgy tapasztgatják a falat, rakosgatják rá a sarat, mintha kitanult kőműves volna valamennyi. Másként pedig csend van, most még inkább, mint máskor. Az emberek nagyrésze a táborokban, aki itthon maradt, kiment a mezőre aratni, a fehércselédek elmentek marokverőnek az aratók nyomába, nagy fizetés jár most azért, soha, mióta a világ áll, ekkora ára nem volt.

    Meleg is van, alkalmas meleg, a nap úgy idebámul, mintha sohasem látta volna még ezt az utcát. Még az ázsiai homokról idekerült ákácfa is alig állja, sárguló levelei lekonyulnak, mint éjszaka, mikor aludni szokott. Ezzel az idővel szokott vigasztalódni a tanyai magyar úgy január körül, mikor nagyon hideg a kút vize, mondván:

    - No, majd melegebb lösz ez is Havi-búcsúkor.

    Hát van is szépen meleg, most kellene belőle néhány zsákkal eltenni télire. De ilyenkor nem kell senkinek, elbúvik előle az is, aki még itthon volna. Nem jár az utcán egy lélek sem, néha egy-egy kis játékos forgószél lecsap és tölcsért csinál a porból. A kurtaboltos is ráhúzta a boltra a külső faajtót, hogy ne menjen be a hűvösre a vakmeleg, úgysem nyomja meg most senki a kilincsét. Még a játékos gyereknép is elnyúlt valahol a hűvösön pihenni. Semmi zaj nincsen, egy kútgém sem nyikorog, egy kapuajtó sem csapódik be, s miután a malacok még nem értek haza, visítozás sincsen.

    A sarkon aztán lassan befordul egy ember. Katonaruhában van, de civilkalap a fején. Nem sánta, de bottal jár, s mégis óvatosan lépked, a bottal tapogatódzik, hogy az árokba ne lépjen. Nincs neki szemevilága, fiatal vak katona, a ruháján is vitézségi ezüst. Ahogy vigyázva halad, összehúzza a szemét, mintha látni akarna vele, azonban haj, haj, azok az idők már elmúltak. Olykor megáll pihenni. Akkor a vigyázó, figyelő vonások elsimulnak a képéről, csendesen integet jobbra, balra a fejével, és mosolyog – mit láthat ilyenkor?… S ugyan hová megy éppen most, mikor a látó emberek sem járnak az utcán.

    Van az utcában egy kis kocsma, afféle polgári bormérés. A vak katona annak az ajtaját nyitná be, de nem is kell benyitni, mert nyitva van. Belép. Nincsen bent senki. Topogva ütöget szét maga előtt, míg a botjával széklábat talál. No itt van egy asztal. Elmegy a széléig, körültapogatja azt is, a kezével megnézi, hogy merre van az asztal, azután leül a székre. A szegesvégű kampósbotra teszi a két kezefejét, ráhajlik, a feje biccen hol balra, hol jobbra, s megint csak mosolyog.

    A gazdasszony kint mos az udvarban, ahogy a vak zörgött a székkel, meghallja s bejön.

    - Adjon Isten, Jóska – mondja.

    - Adjon Isten, Annus néni – mondja a vak. – Nincs itt senki?

    - Nincs – feleli az asszony –, én mög mosok itt az udvaron.

    - Úgy, úgy – bólint a katona –, csak mosson, Annus néni. Majd én itt maradok csősznek.

    Különös formájú mosolygás rándult végig az ajka szélén, mikor hozzáteszi:

    - Ehhöz a nagy forgalomhoz alighanem elég löszök én is.

    Az öreg asszony mélységes fájdalommal néz rá. Nem szól semmit, kifordul a szobából az udvarra. Az eresztet fala alól leakasztja a szegről a gerlék kalickáját, s leteszi a vak asztalára, s kimegy megint mosni.

    - Köszönöm, Annus néni – mondja a vak –, köszönöm a jóakaratát.

    A gerlék turbékolnak, búgni kezdenek, játsszák egymást kergető szerelmi játékukat. A vak lehajtja a fejét, azután biccent vele hol erre, hol arra és mosolyog.

    …Szép az, gerlék búgását hallgatni. Az örök éjszakában élő fiatal katona mellette zöld erdő hűvös ölébe álmodhatja magát.

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf