Tamási Áron: Föld embere

Nemes és nemzetes Faludi Márton bátyám olyan székely volt, kinek a szavára eléjött a zivatar. A Nyikó-menti hét falu azt beszélte róla, hogy a zúgó havasok százados fenyőfái, miknek homályba ér a hegye, csak véle állanak szóba. Hát így.

    Hanem három esztendő óta Márton bátyám már nem igen járta az erdőt. Siratta is őt, kiváltképpen vihar idején, félelmetesen a fenyves. – A derekának egyenes hordozásában, a feje kemény tartásában változás ugyan a száraz betegség miatt nem esett, de a harmadik aratásra – verte volta meg a Krisztus a nyavajáját – már őt is magasra vetett cserefa-ágyába nyomta. Testben, igaz, jócskán meghúzódott, de az erő s gyér szakálla csontjába vert gyökeret. Lábbal Kelet felé, szemepillantásával az ég felé feküdt s még olyan tüze volt a szemének, hogy reszketett tőle a halál, ha közelébe bátorkodott. Feje felett egy képen a paradicsom lógott: a kígyó és az asszony, amint éppen szájához veszi a vétkét.

    Aztán hamarosan összefogott az Úr a halállal s a Faludi Márton bátyám szeme tüzét kezdette visszavellegetni. Az atyafiak már sűrűn jövögettek. Nem sokat szólottak, de olyan súlyos kereszteket hánytak, hogy nyoma látszott a levegőben is.

    Faludi Jákó, a fiatal premontrei fehér-barát éppen akkor jött haza, mikor az apja készülőfélben volt az Istenhez.

    - Szóljon, apám – imádkozott így a barát s a többifelét a fájdalommal együtt lenyeli.

    - Megbúsítlak, ejszen – veti rá a szemét a vénember s olyan minden szava, mintha életének egy-egy darabját hajítaná szembe a fiával.

    - Attól mégis – kérleli tovább Jákó s fehér öltözetében, mint egy hatalmas gyertyaszál, amelyik két helyen ég egyszerre, úgy áll az ágy mellett. Orcája fájdalomtól szép, mint a megnémított angyalé, mert érzi, hogy beléje akar szállni az apja lelke. De erősebb, semhogy szólana panaszos szót. Csak az Úrnak üzen: – Apám, sokkal adós nekem az Isten…

    Faludi Mártonnak keservesen rándul a szája:

    - Te es nekem, Jákó – s bozontos szemöldökét összehúzza erősen s fogai között megrecsegteti a fájdalmat.

    Jákó hideg-mozdulatlan és ünnepélyes. Érzi, hogy a földi hatalom kinyilatkoztatását adja, mert tűzzel és erővel szól az apja:

    - Én még az éjjel találkozom meghót atyámfiaival, kik szégyenkezés nélkül vihetnek az Istenhez, mert úgy hagyom hátra a fődeket, ahogy apám hagyta vót nekem. Jákó, én immár lejártam s ha meghóhatok, utolsó adósságomat törlesztettem… Igende te egyedül állasz, belőlem s utánam való vagy. Ügyelj erősen: amikor te es lejársz, utánad is álljon valaki.

    Itt elakad a vénember szava, de sűrűn pillogat, hogy látása elől ellegyen a könnycsepp. Aztán nagy megindulásában csak egyenként ejti a szót:

    - Utolsó szusszanásodig észbetartsad, hogy az öröm a földből np s a napból sugározik, Jákó fiam. Azért misét a búzaföldön es mondhatnál kalongya-ótár mellett. Mocskos lesz a fehér gunyád, de adósa mégse maradj a nemzetségednek, se a fődnek…

    A szavak súlyos értelme alatt meghajlik a Jákó feje s megrendítő erővel világ változását érzi. Ennyi igazság alól nem látszik se gyengeség, se bűn – csak a gondviselés. Jóidő múltával megrándul a teste s megszólal nyomatékkal:

    - Éretem, apám – s már indul is az ajtó felé.

    - Hová számítottál – néz utána a vénember.

    - Beszélnék a földekkel – szól a barát s eltűnik az ajtó megett.

    Sáncok martján fehér-sárga pipék lépik a föld haját. Házak bütüjén a meleg miatt haragosan felfújja magát a tapasztás.

    Faluvégére érvén, belenéz a kiszáradt kútba s eszébejut, hogy itt legénykekorában mindennap szentgyörgyi békákat készített a halálra.

    Demény Máté jószekér szénával szembejő s köszönés után meg nem állja:

    - Minköl a nyomorúság kérréteve, míg püspök lett magából.

    - Kied megtenne, látom.

    - Má csak a fejér köntös mián gondolám – szól vissza s tovább cugatja a lovait.

    Az útszéli magas jegenyefák szélfúvásra méltóságosan hajladoznak: a föld mozgatja hatalmas ujjait. Időnként eleven szél gyűjti az út porát: ottjárt emberek emlékével együtt magasba kapja s a fák tetején megtáncoltatja.

    Jákó tovább vigyázkodik az úton. Fürge szellő örömmel táncolja körül, megbojgatja nagy fekete haját s meglengeti engedelmes fehér ruháját. Megint s megint újabb szellő kerekedik, s ahogy végigtáncol a vetésen, hullámzik gyönyörűségesen az áldás, mintha a gondviselő meghatódva simogatná a föld aranyhaját.

    Útszéli búza közül hat barnapettyes, tojásáról éneklő madárka rebben. Jákó áhítattal kétfelé hajtja a magas búzát s leheletével szaporítja a madárnak fészkében hagyott melegét. Aztán leszakít egy búzafejet s szétdörzsöli fejér kezében; negyvennyolc aranyszem nevet rá s mind örömet hirdet.

    Majd letér a kővári szénafű felé vezető ösvényre, minek végiben találkozik a Nyikó vizével. Azon a helyen, ahol az utolsó pogányt leöntötték, lehajlik és megcsókolja a vizet. Aztán tovább lépeget a víz partján: gyermekkori emlékeket mindenünnen édesen szedeget, mintha ottfelejtett aranyak lennének.

    - Az aratóknak s a kaszállóknak örökkétig itt bugyogtattam meg a korsót… – Itt etettem kenyérbéllel a halakat… Itt kerestem csiholáshoz a békasót…

    Az apja szénfüvén más emlékek nyílnak a szívében:

    - Déli nyugovás idején itt szedtem a csatiepret… – A bojtorján madárfiak e vadalmafán tollasodtak minden esztendőben…

    Érzéseinek édessége akkorára nő, hogy ad belőle a rátekintő madaraknak s hullat a bogaraknak. Egyik bokornál megáll s ülőhelyet ügyelget magának. De – valami jut eszébe – hirtelen hátracsapja a fejét s egyenes utat veszen a nagy vadvackorfa felé. amelyik a föld közepén veti a kerek árnyékot. Odaérkezvén a híres-nevezetes Farkaskő mellé telepedik, leheletével ébreszti a mohát s gyöngéden végigsimogatja az erezetek útját.

    - Fájdalmas, nagy titok… – súgja a repedések felé s olyan áhítatos, mintha gyóntatná a követ, vagy mintha lelket akarna belé lehelni. Ünnepélyes en elismétli nagyapjának szentséges szavait, miket tizenkét esztendős korában egy oroszhegyi búcsú napján mondott neki, rábízván értelmét az ékírás-hasadozásnak:

    - Mikor Atilla után a szóganépek feltámadtak, mikor a hun-testvérek szernyűnagy csatában romlásig küzsdöttek egymással s üldözött bújkáló vót minden fajtánkbéli, Csaba erre bújdosott s akik véle vótak, vért csorogtattak fűre, virágra… Egy éjjel itt, a Nyikó fejében, nyúgovóra tértek. Éjféltájban rusnya, nagy-állatnagy farkasok jöttek s torkán vették ki lelkét a Csaba lovának. Világodatkor ezen a kövön ült Csaba s síratván lovát, könnye rejahullott. Ettől meghasadt a kő szüve…

    Édes hang jár a levelek között: vagy madárka szól, vagy vékony aranyfonalon kicsi angyalkák szíve dobbanását vezeti le valaki az égből.

    Faludi Jákó szomorú, de körülötte táncolni kezd az öröm. Örömtől szakad meg az élők szíve, örömből születik az illat. Öröm, öröm, ami nő csak a földből mindörökkön örökké…!

    Hanyatán fekszik a földön és lehunyja szemét. És hullani kezd rá a föld, víz, az ének, az illat, az élet ígérete.

    Jókora idő múltán kábultan nyitja a szemét: éppen egy örvendező szitakötőpárt lát, amelyik nászrepülésben a gáti sirülőnek tart. Arra veszi útját ő is. Ahogy beér a vízmenti egerfák közé, amik örökös gyászuk jeléül fekete bingyót hullatnak a vízre, hirtelen csobogást hall, mintha feredő tündér vízzel muzsikálna. Megáll: ruhájának suhogását is megállítja. Valaki a csobogást is meg. – Óvatos előrehajlással derékon ragadja az egyik egerfát s jobb oldalánál előredugja a fejét – – ?

    - No, csodát teve az Isten, vagy mi – suttogja magában s a meglepetés miatt megrázza a fejét.

    (A gát alatt Imets Magdó, a módos jegyző leánya feredik. Haja kibontva, mint az omló arany, maga ruhátlanul csodálatosan szép, mint az élet és gyönyörűség kútfeje. Szeplőtlen testét a Nyikó puhán öleli s halk csobogással vallja neki szerelmét, hiszen olyan, mint az alánok ittfelejtett legszebb leánya, bűnnélküli angyal, férfiaknak szent öröme.)

    Jákó újra megrázza a fejét, szemét megdörzsöli s meg is tántorodik egy mákszemet:

    - Ugyanbiza, való ez? Imets Magdó, te volnál! Itt a vízben, így…?

    Imets Magdót a csodálat félig kiemeli a vízből, mert első pillantásban azt hiszi, hogy fejér angyal jelene meg előtte. Aztán felujjong s két karját magasra tartja, mintha repülni akarna:

    - Jákó, régi párom! Te jöttél? A hangod a régi, de a ruhád, jaj, a ruhád, az olyan furcsa. És a nézésed, Jákó, a nézésed egészen új… Ne nézz úgy rám – szent Isten, jaj, megláttál, így, engemet! Megláttál ugy-e? Ne nézz, menj el, menj el – és megmutatott ártatlan testét ismét egészen odaadja a Nyikónak.

    A barátnak gyengülni kezd a horgasina, mert váratlanul és ellenállhatatlan erővel ráhull az ismeretlen gyönyörűség. Kissé helyben megimbolyog, de mégis erőteljes mozdulatokkal egészen a víz martjáig meg és talpa alatt megszólaltatja a kavicsokat. De élni kezd a szíve is:

    - Mégis csak te vagy, te vagy… Kicsit úgy forró lett a homlokom, mert én sohasem láttalak így, de mást sem. Azt sem tudtam, hogy ilyen vagy: fehér, fehér, tisztafehér…!

    Imets Magdó reszketni kezd, pedig forrónak érzi a vizet. Szeme csillog, vére eleven, vágya sok. Derekáig emelkedik a vízből s világot felejtve egyetlen szót ejt hosszan, fohászkodással:

    - Jákó, Jákó…!

    Falevelek között halkan susog a szél, mintha tündérek sóhajtása lenne s búcsúzó nap sugara vígan táncol az Imets Magdó haján: – a barát szeme pedig reszket a testén.

    - Gyónd meg, ha van vétked ellenem, hogy szeretni tudjalak.

    A leány nézése ijedtségre rebben s lépésnyit hátrál a vízben.

    - Menj el Jákó, menj el, mert én félek tőled.

    Jákó mozdulatlan, csak a szája vonása keserű s a keze szorul indulatosan ökölbe. A szeme villog, és a vére s a tekintetét az ég felé irányozza.

    - Add a régi erőmet – és megrándul a teste, mint egy félelmetes, éhes, szomjas állaté. Aztán meghajlik a feje, mintha nagy terhet venne magára s ahogy lassan indulásra mozdul, a kavicsokra hullatja szelídített szavait:

    - Megvárlak a nagy vackorfa alatt.

    Imets Magdó sóváran néz utána sokáig, szép és félelmetes a barát, mintha a túlvilágról jött volna és hatalmas, mint az előtte menő árnyék, mit társul adott neki a búcsúzó nap.

    A leány kijön a vízből s ruhái között magára veszi a fű, a virág illatát, a nap sugarát, a víz titkát, a madárnak kiénekelt lelkét. És olyan lesz, mint maga a pompás rét körülötte, amelyik harmathullásra szívét tárta, amelyik élet, öröm, gyönyörűség után vágyakozik fölséges szépen.

    Jákó újra a Farkaskőhöz ér, amelyik idők óta meghasadt szívében rejti az ismeretlen titkot. Sírni ha tudna, megcsókolná a mohát rajta, de így is fájdalommal, örömmel gyötrődéssel megtőt minden hasadást.

    - Mit akarsz velem, Úristen?! – vergődik a lelke, mint a Nyikó vize, mikor megszentelik.

    - Mondd meg, minek szántad sok erőmet? Búzaszemként földre hintegessem-e, fiat teremtsek-e belőle? Vagy mellemet verdesve hervasszam el magamat!?

    Gondolkozni, tusakodni megáll a madár is. Fűszálon, virágon vígan táncol az élet: lelke illat, ruhája fénysugár, szava szellő, ígérete örvendezés, hatalma diadal a világon… Érzésektől megnémulva, böjtökkel megkínozva a kereszt alatt meggörnyedve, a fa árnyékában megjelenik a barát élete is. És megkezdődik két életnek harca egy emberért, aki erős, aki jó, aki szeret, aki szeret. Nemzetek harcánál, világnak vére sebénél fölségesebb e harc, mert a föld szeretőt, a virág örvendezőt, a madár békességet kíván itt magának.

    A föld gyümölcsét kínálja a rajtaélőknek, kábító himnusza hívogatva mondja:

    - Térjen hozzám, aki éhezik, mert az én testem bizonnyal étel…

    És Faludi Jákónak, az erős barátnak, eszébe jut a virág illatáról a tömjén illata, madár énekéről az orgona szava, szél hangjáról vezeklő imádsága.

    Fekete bogárka gyalogol a kő oldalán felazon a teteje felé. Repedések előtt meg-megáll s bátorságot veszen magának. A kő alól tücsök muzsikál örömében, napsugarából millió peceni fénypor hull az ékírás-vonalakra s éccakai nyugodalmat keres a hasadásban.

    Estefelére fölségessé szépül az élet: aki ilyenkor nyitott szívvel nézi, az búzatövén, virágok között, patak partján marad örök csodálkozónak.

    És rengeteg emlék között élni kezd a kő is:

    - Szántó-vetők szemének tüze bennem a lélek. Kaszás-férfiak szavából szomorú kincseimet összegyűjtöm, az elhullott verejtéket remeteségemben arannyá változtatom. Tűznek kacagok, villámnak megnyílok, embernek titkot mondok. Harmathullásakor szívemet a nyomorúság miatt továbbrepesztem, de hiszen a fényt, az esőt, vallom az idő s a föld hatalmát…

    Jákó elszédülve lehajtja fejét s a kő mohából párnát tesz alája. Magdó a víz felől futva közeledik feléje s még messziről előreküldi szavát:

    - Jákó, Jákó, haza izibe, mert erős idő jő.

    Csak a leány érkezésekor eszmél a barát:

    - Várjunk, mert olyankor szól az Isten.

    - De olyankor fél az ember – s már ijedt-fehér az Imets Magdó arca. Nagy, kék szemében gyönyörűség között ülhet a férfi, piros kalapja kezében, haját a szél aranyként kedveli.

    Jákó vakmerő arccal nyugat felé fordul, honnan széllel üzen már a zivatar. Sötét felhők sietnek át a Cseretetőn. Haraggal és szívtelenül. Zúgolódnak, mintha lázadozna a mennyei sereg és leszállva futnak, mintha tüzet keresnének. A szél zúgatja a csendet, mozdítja a vizet és rázza, rázza a fákat. A madarak faodukba menekülnek. Isten haragja előtt feketedni kezd a Nyikó vize. És mintha ítéletet tartana zord méltósággal, vagy új kinyilatkoztatást adna, tüzesen csillámló villám-vonalakkal írni kezd az ég.

    Faludi Jákó kiáll a mezőbe, kifeszíti a mellét s lelke nagyviharját dacosan szembeállítja az idő viharával.

    A leány siralmasan reszketni kezd, de Jákó meg se mozdul. A zúgó felhők közé ereszti nézését és szembeszáll az égi Hatalommal:

    - Én a földet választom, Uram. Mennykővel üss agyon, ha bűnös vagyok emiatt.

    A fű földre rogy, a virág letörve is kacag, a fák esőt sírnak, a víz haragos színnel kavarodik, a leány térdrehullva imádkozik. – Csak kettő áll félelem nélkül a földön: Faludi Jákó, a fejér-barát és a Farkaskő, ki meghasadt szívében tartja az időt.

    Végre gyors futással kelet felé elvonul a vihar. Énekelve előjönnek a madarak és új illatokkal takaródik minden földi-állat.

    Jákónak örömbe esik a nyugalma és a leány felé fordul: kitárt karokkal várja, lelkesíti:

    - Érted leteszem egyedülvalóságomat…

    Imets Magdó a férfiú oltalma alá hajlik:

    - Szeretlek, Jákó.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

    Lámpagyújtásra megtelik atyafiakkal a Faludi Márton háza. Az ágy mellett meghajolva, ott áll a barát is kezénél-fogva maga mellett tartja Imets Magdót.

    - Apám, megjöttünk…

    Faludi Márton sokáig rajtuk tartja a szemét, mert öröme telik bennük.

    - Mind jertek az ágyamhoz – szól fontossággal.

    Lassú lépésekkel hozzámennek az atyafiak s fejüket szomorúan lógatják az ágy felett. Az ünnepélyes csendben egyenként ejti a szót a beteg:

    - Tanúk előtt mondom: Jákó fiamra testálom a földeket s a házat…

    Nem szól senki. Csak a barát fehér ruhája ragyog a csendesen leereszkedő halál fekete szárnyai alatt.

    Az atyafiak pedig olyan súlyos kereszteket hánynak, hogy nyoma látszik a levegőben is.